Révész Márton : Múlt idők pora

Megint fúj ez a forró, száraz szél. Az itteniek „chamsin”-nak hívják.

Nézem a piramist, s közben érzem, ahogy mindent belep a szemerkélő vöröses színű por. Mindenhová eljut. Lassan, csendesen, észre sem vesszük, rátelepszik mindenre.

Először csak vékony rétegben, egy hajszálnyira, majd egyre vastagabban, és a tárgyak kezdik elveszíteni alakjukat, formájukat, míg végül rájuk sem ismerni…

Idővel minden eltűnik. Ősi civilizációk alusszák örök álmukat a homok alatt. Mennyi elfeledett kincs!

Az emlékeinkre is rátelepszik a por, egyre nehezebb felidézni őket. A színek megfakulnak, a kontúrok elmosódnak és homályossá válnak, míg végül belevesznek a sötétségbe.

Nem emlékszünk már a nyár vidám színeire és hangjaira, a szerelem és a bor ízére, a kalandok vad mámorára.

Nem nevetünk már szívből. Rajtunk nevetnek. A mimikai ráncok elmélyültek, fixálódtak. Nem szeretünk tükörbe nézni. Megöregedtünk.

Életünk parabolapályáján az időt, mint absztrakciót, agyunk teremti azáltal, hogy elraktározza érzékelésünk eredményeit. Ha végül az emlékeink is eltűnnek mi marad nekünk? A tudattalan létezés boldogsága?

Akire emlékeznek, az nem hal meg, hirdeti gigászi jelenlétével a fölém magasodó piramis. Lenyűgöző a látvány. Olyan aprónak, törékenynek tűnök mellette.

Magamban csendben felteszem a kérdést: Mi, egyszerű halandók, hogy válthatunk jegyet az örökkévalóság gyorsvonatára?

Legutóbbi módosítás: 2022.05.29. @ 19:45 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Révész Márton 17 Írás
Pár éve kezdtem komolyabban foglalkozni az írással. Online irodalmi oldalakon szoktam publikálni cikkeket, novellákat az életről, és azokról a dolgokról amik foglakoztatnak...