Deme Dávid : A legfényesebb csillag

Tudod milyen a teljes sötétség? Amikor abban se vagy biztos, hogy nyitva vagy csukva van a szemed? Életem legelső felét (időtartamot nehezen tudok hozzátenni, hiszen itt igazán nincs „idő”) ebben a teljes elzártságban kellett töltenem. A mai napig nem tudom, hogy pontosan hol vagyok, de egy-két érdekességet szívesen megosztok veled Kedves Idegen, ha valahogy képes voltál ide bejutni.

A sötétséggel együtt remélem te is észrevetted, hogy lebegünk. A zuhanás lehetőségét egy darabig én is fenntartottam, de ittlétem alatt sose érintett meg a szél (legalábbis te annak nevezed) és még földet se értem, így több értelmet adok annak, hogy csak lebegünk a nagy fekete semmiben.

Igazán annak örülök a legjobban, hogy láthatom az arcod. A legelején, mikor egyes egyedül voltam, éreztem, hogy valami hiányzik, de nem tudtam, hogy pontosan mi is az. Először azt hittem, hogy a gondolataim is csak lebegnek a semmiben, majd lassan elkezdett kitisztulni a kép. Rájöttem, hogy társaságra vágyom (igaz, akkor még nem tudtam, hogy így nevezik).

Édes, hogy mennyire buta vagy, illik hozzád! Itt kívül nem lett és nem is lesz változás, (pontosabban szólva nem lesz olyan nagy változás) de amikor először becsuktam a szemem, elkezdett valami kirajzolódni előttem. Sosem látott kifejezések suhantak el mellettem, fölöttem és alattam. Az információáradat majdnem elviselhetetlen volt. Ember? Barát? Ellenség? Nagy Alma? Megmentés? Atombomba? Ezen kifejezések egyszerre voltak ismeretlenek és olyanok, mintha már évek óta használnám őket. Furcsa, ugye? Én sem láttam benne több logikát, mint te, (Tényleg, a logikáról meg is feledkeztem!) de hidd el, így történt. Sokáig nem is mertem kinyitni a szememet. Annyira érdekes volt az a hely, bővelkedett az újabbnál újabb élményekkel és társasággal. Pedig nem beszélünk sokról, csak egy átlagos kis szoba, na jó, majdnem átlagos. Egy kopott íróasztal, egy szék, a sarokban három doboz tele értéktelen dokumentumokkal, a plafonon egy egyszerű villanykörte lógott le, hiányos szigeteléssel és a szoba közepén egy nem teljesen átlagos és (az ottani idő szerint) kevesebb, mint 5 perc múlva felrobbanó atombombát találhattam. Mégis annyi minden volt még ott. A detektív és a doki kapcsolata, a csipkelődésük, a lelki erejük, hogy ilyen pusztulás közeli helyzetben is képesek voltak viccelődni és nevetni. Ott tanultam meg értékelni a sötét, de nyugodt kis világomat.

Ettől függetlenül valamiért éreztem, hogy ha itt maradok, akkor csöbörből vödörbe jutottam volna (a mai napig megmosolyogtat ez a szófordulat). Megint mellé, nem a bomba miatt. Valamiért tudtam, hogy nincs félnivalóm (legalábbis attól). Akár hiszed, akár nem, ahogyan a képek kezdtek lelassulni és kitisztulni, egy teljes világ tárult elém, a történetével együtt. Igaz, nem tudtam kilépni a szobából, de valahogy pontosan tudtam milyen világ vár rám odakint. Hol vannak a tömegek, miért ünnepelnek olyan hangosan, hogy így is hallhatom, de megint csak fecsegek, a lényeget amúgy is érted.

Nem hiszem, hogy gyermek lennék (magamat még sosem láttam), de a detektív és a doki lelkesedése megfogott, ahogy a teljes kitisztulás után láthattam egyben ezt a világot és a történetet, amit el akart nekem mesélni valaki. Legnagyobb bánatomra, ennek a rejtelmes világnak is volt egy befejezése, vagy pontosabban szólva szünete (mint minden egyes világnak, bár ezt csak később tanultam meg). Egy idő után bármeddig várhattam, a világ már nem mozgott, minden és mindenki csak várt egy helyben a csodára. A megoldást persze tudtam, de el sem tudod képzelni, milyen félelmetes volt, végül kinyitottam a szememet.

Ugye, hogy neked is rögtön ez jutott eszedbe? Szerencsére nem, a sötétség helyett valami teljesen új fogadott engem. Képzelj el egy akkora csillagot, ami a két tenyeredben elfér. Először csak a színtiszta fehér fényt látod sugározni belőle, de egy kis idő után észreveszed benne a történeted apróbb részleteit. Melegséget nem árasztott magából, csak fényt, de te sem reszketsz itt, így az úgynevezett időjárástól se kellett tartanom. Az elején még nagyon érdekelt, és vágyakoztam arra, hogy megtapasztaljam a nyarat, a havat, a reggel arcodba maró hideg szelet, de utána megismertem a szélsőséges eseteit, így inkább csak örültem, hogy nincs már sötét.

Éltél már át valaha egy ellenállhatatlan késztetést arra, hogy csinálj valamit? (Szerintem biztos, máskülönben nem lennél itt.) Az én esetemben ez a késztetés azt suttogta nekem megállás nélkül, hogy újra csukjam be a szememet. Mondanom se kell, hogy annyira rajongtam az ötletért, mint az előző alkalommal a szemem kinyitásáért. Végül a bátorságot a kis csillagom adta. Nagyon erősen elkezdett fényleni és a végén, mivel elfordulni nem tudtam tőle, lehunytam újra a szemem.

Legnagyobb meglepetésemre újra a Nagy Almában találtam magamat (Akiket hallottam ott bent, néha New York-nak is nevezték) és a történet folytatódott tovább. A kicsi szobából váltottunk egy (nem sokkal) nagyobb albérletre és újabb karakterekkel gazdagodtam. Most már kezdtem érteni a játékszabályokat, nem vártam olyan sokat, és egyáltalán nem is féltem. Amint megállt a történet, csak kinyitottam a szememet és egy újabb csillaggal gazdagodtam. Aztán az is elkezdett erősen fényleni, én ismét lehunytam szemeim és jött is a folytatás.

Mindezt hatszor megtettem, de a hetedik alkalommal máshova kerültem. Egy buszon utaztam ahol mindenféle rémes dolgok történtek és be kell, hogy valljam, a végére nagyon féltem. Lejut valaha a fiú a buszról? Hányadik alkalommal futott neki a reménytelen küldetésnek? Miért nem tudhatok meg többet? Furcsamód ez a hely is ugyanúgy tetszett, mint a másik világ, annak ellenére, hogy semmi közük nem volt egymáshoz. Boldogan lebegtem a kis csillagaimmal körbevéve, bizakodva abban, hogy ez mindvégig így lesz, aztán következett életem eddigi legszörnyűbb élménye…

Ne nézz rám így! Most már tudom, hogy nem te tehetsz róla, de a legelején mégis mit vártál, hogy fogok reagálni? Megjelensz itt előttem, még csak annyit se mondasz, hogy bakfitty (annyira tetszik ez a szó, pedig még sosem játszottam nekifutással végzett bakugrásos gyermekjátékot) aztán elveszed az összes csillagom és újra itt hagysz engem a sötétségben! Még jó, hogy a történetekből megtudtam mi az a sírás, máskülönben megijedtem volna a könnyektől, amiket folyattam utána! El sem tudod képzelni mennyire szomorú és magányos voltam a csillagjaim nélkül! Pontosabban szólva, most már talán tudod, de akkor még biztos nem.

Utána egy ideig ismét nem történt semmi. Hiába csuktam be a szememet, ugyanaz a sötétség várt belül is, mint kívül. Mikor már úgy éreztem nem bírom tovább, reménykedve tettem egy utolsó próbát, melynek végére ismét előbújt egy csillag (Az is a Nagy Almából volt) ám egyben elfogott a rettegés is. Mi lesz, ha újra visszajössz, és megint elviszed őket? Ha már itt tartunk, miért nem vittél el engem is? Nem tetszettem neked? Talán féltél tőlem? Annyi és annyi kérdésem volt, de szerencsére most már nagyjából sejtem a dolgok lényegét.

Ezek a csillagok igazából mind hozzád tartoznak. Te alkotod őket, de valamiért szükséged van rám is. Szeretném azt hinni, hogy nélkülem nem jönnének létre, de igazán sosem tudhatom.

Manapság már csak hálát érzek irántad. Annyira sok és szép világot mutattál meg nekem, annyi érzelmet éltem át neked köszönhetően, és megtanítottál arra, hogy a jót csak akkor tudom értékelni, ha ismerem a rosszat is. Meséltél nekem a történelemből, az álmaidról (és rémálmaidról), a terveidről, vágyaidról, képzelgéseidről, az őrangyalokról, a törött időről és legutóbb arról az őrzőről is! Nem láttál ugyan, de ott voltam melletted, amikor azt a szőke hajú kisfiút ölelted át. Figyeltelek, ahogy a szívedért szó szerint a pokollakók harcoltak (Tényleg ennyire furcsák a kapcsolataid, vagy csak miattam színezed ki őket?). Boldogan könnyeztem, mikor megtanítottad annak a kislánynak, hogy mit jelent az „Ég veled!” kifejezés, nevettem, ahogy Fortunával próbálsz egyezkedni/veszekedni (Ne mond el senkinek, de szerintem ő egy távoli rokonom), veled együtt remegve féltem, amikor közeledtél a vizsgatermedhez és még sorolhatnám. Mindezek után fel kell tennem a kérdést, ami egészen mostani érkezésed óta zavar: Miért vagy itt? Nincs új csillagom!

Választ igazából nem várok tőled, hiszen sose emlékszel rám teljesen. Mindig ugyanazzal a tudatlanul édes arckifejezéssel érkezel elém. Talán nem is emlékszel a beszélgetéseinkre. Igaz, inkább én fecsegek, te pedig csak hallgatsz. Amint végeztem szépen fogod magad és elsétálsz a csillagainkkal, de mint mondtam most nincs…

Mi ez? Eddig csak én adtam neked csillagot, visszahoztál nekem egyet? Nem? Ez új? Te csináltad? Várj…

Várj, várj mit csinálsz? Ne! Ne törd ketté! Tönkreteszed!

Túlélte, de mégis miért csináltál ilyen butaságot? Mi lett volna, ha elveszik? Oké, oké, te is bátor voltál és engedtél a késztetésnek, mint én akkor, de tudd, hogy nagyon mérges…

Az enyém? Mi van benne? Még sosem láttam ennyire sötét belsejű csillagot. Ki az ott középen? Olyan ismerős a hangja.

Szóval ez vagyok én? Eddig azt hittem a csillagok miatt ragyog a szemed, amikor meglátsz, de úgy tűnik tévedtem. Az én csillagom a legfényesebb, amit valaha láttam! Köszönöm!

Lehetne még egy kérésem mielőtt elmész? A többi csillagnak is elhozod a felét? Olyan szépen meséltél az éjszakai égboltról, hogy szeretnék egyet alkotni én is az ötleteinkből.

Megegyeztünk, de nem kell hálálkodnod. Inkább én örülök annak, hogy a legfényesebb csillagod lehetek.

Legutóbb szerkesztette - Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 43 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.