Kozák Mari : Ballada

 

 

 

Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
nélküled két karom oly üres,
temető kapuján álom jár,
fekete madarad ma reám vár.

 

Sötét az éjszaka egyedül,
valahol vén cigány hegedül,
temető kapuján a madár,
az én vállamon meg a halál.

 

Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
az ég alja látod, mily veres,
kereszt tövén anyád térdepel,
sóhajod az éggel felesel.

 

Sárga krizantémon ül a szél,
betakarta arcod már a tél,
apád hátán vérzik a kereszt,
mardos a félsz, ma el nem ereszt.

 

Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
inggalléron véred kesereg,
csak mosom reggeltől estelig,
ürül a dézsa, majd megtelik.

 

Vörös rózsád véled álmodik,
ágyadon takaród bánkódik,
függönyrojtján emléked szenved,
apád eldobta a keresztet.

 

Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
tegnap rám ordított az eresz,
lépcső tetején a pillanat,
ellopta tőlem az álmodat.

 

Mezítláb indultak a füvek,
a bokrok pőrére vetkeztek,
temető kapuján a madár,
siettek, hogy álmod vigyázzák.

 

Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
szobádig ért, az a fakereszt,
gyertyaláng égeti zongorád,
már anyád tenyerén az a láng.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 119 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.