Elfutott az életem,
Az id? telik felettem.
Elmosódott árnyak, vágyak,
Megsárgult tárgyak között
Négy fal közé zárva, fekszem az ágyba,
Id?nként úgy, mint aki már nem él.
Szorongató emlékeimben kísér
Az emberek süllyed? világában
Rám tapadt emberi közöny.
Felettem az ég hol kiderül, majd beborul.
A homokórában lassan fogynak a szemek.
Álmodom ébren maradva egyedül,
Néha úgy, mint második s harmadik személy.
Szívem id?nként megretten,
Eltévedt bagolynak mutatom az utat,
Sötét felh?k között, csillagokat keresve,
S járom tovább az utam, emlékezve,
Hogy volt egy életem
—————————————————
Kedves Mira,
A helyesírási hibák javítása után várom vissza!
Befejezetlen élet utadon kísérünk utoljára,
félbeszakadt munkádat a halál elvágta.
A naptárban ez a nap fekete lett.
Nincs igazság sem többé vigaszság,
marad az emlék s a bánat.
Búcsúzik a pap s mindenki
aki vele imádkozik.
Néhányan sírodig követünk,
beállunk utánad a sorba,
s ha egyszer majd találkozunk újra,
emlékezni fogunk a múltra.
Álmaink összed?ltek, az id?
vasfoga felemésztette ?ket.
Szobáink falán tépett tapéták,
rajta kopott festmények,
fiókok mélyén letörölt
üres kazetták.
Lelkünk mélyén porlepte,
tátongó emlékek
közt guberálunk.
Karunk sírás és nevetés
között ölelkezik a felismeréssel,
s benne ott van minden szenvedésünk.
Nem volt maradása,
fejét lehajtva elindult
az országút irányába.
Szakadt kabátját
tépte a szél.
Cél nélkül bolyongott
könnyeit nyelve,
behunyt szemmel koldult.
Id?nként megjelent álmában
ki magára hagyta ?t
Bolondnak hitték
mert látta a jöv?t,
magyarázta a múltat,
a jelent nem értette,
mégis hitte Istent,
ki majd egyszer összeszedi
elgurult gyöngyszemeit
az út vastag porában.
Meghalt,
de hiába zárt be ajtót, kaput
a szerkezet még jár.
A csend rákja más id?ben
unszol s visszafelé jár.
Miután megette a vacsorát
fogát pohárba tette.
Ajtót bezárva, megvetett
ágyába mormolta esti imáját,
s pihentette szemét az
éjszaka nyugodalmában.
Reggeli ébredéskor,
kimosta szeméb?l a csipát,
betette a fogát, majd
frissen borotválva, botját fogva
elindult szokásos útján.
Sarokról vissza fordulva
azon gondolkodott, hogy
hová tette a ház kulcsát.
Erzsi néni, aki csak a szépre emlékszik. A múltra, amikor még fiatal volt s férje a tenyerén hordozta. Akinek csak ? volt a mindene s gondolatait olvasta. Ma is sokszor kinyitja a szekrényajtót, végig simítja levendulaillatú régi szép ruháit, amelyeket férjét?l kapott. Mindegyikr?l mesél valamit. Emlékek, események f?z?dnek hozzájuk. Szép pár volt, irigyelték ?ket az emberek, sikeresek voltak, jól éltek, élvezték az életet s benne egymást.
Gyula bácsi egy pár éve elhunyt. Itt hagyta párját. Erzsi néni, aki egészséges volt, mint a makk teljesen összetört lelkileg. Sírt egész nap, nem mozdult a lakásból. Távoli rokonok el voltak foglalva saját életükkel, mint ahogy a barátok is. Erzsi néni egy szép napon nem tudott felkelni az ágyból. Feje állandóan visszahúzta, szédült, kiszáradt a szája, szúrt a szíve, gyorsabban szedte a leveg?t, pánikba esett. Sok próbálkozás után végre elindult a konyha felé. Pár lépés után, hirtelen sötét lett.
Amikor kivilágosodott karjába infúzió csepegett. A szomszéd ágy fel?l egy beteg jajgatott. A másik ágy fel?l egy csupasz fenék nézett rá, amit épp tisztába tettek. Talán álmodom, gondolta…
Reggel arra ébredt, hogy egy ápolón? mellé tesz egy lavór vizet, hogy mosakodjon. Nem mozdul, nem érzi kezét-lábát, azt sem tudja, hogy hol van. Kérdezne, de nem jön ki hang a torkán. Szomjas. Szemével int az ápolón? felé, aki keresztülnéz rajta. Erzsi néni újra behunyja szemét s álmodik. Férjével ül kedvenc presszójuk teraszán, s jéghideg málnaszörpöt isznak, miközben etetik a madarakat.
A madarak az erkély párkányán, akiket mindig úgy várt. Most csupa piszok minden. Erzsi néni szomorúan nézi a fotelból ?ket. A járókeret nem fér ki az ajtón, hogy lemossa a párkányt s énekeljen kedvenceinek. Ül a szoba közepén, asztalon mécses, s leltárt készít arról, hogy mit vittek el a betör?k, amíg ? korházban volt. Kirabolták, elvittek minden értéket, összetörték az emlékeit s vele az ? szívét.
Egyedül maradt. H? társa a járókeret, akire támaszkodhat, egyedüli támasza, fegyvere, h? kísér?je. Segítségével elmegy a szekrényig, amelyb?l tömény levendulaillat árad. Végigsimít minden darabot, s mesél…
Zsebében kotorász, amib?l már rég elhagyta a rongyot, amibe orrát fújta. Maszatos kezével törli a szemét, siratja a múltat.
Login required to view this page. Please Login.
Gondosan ápolt sírhant alatt
élnek, kik eddig nem éltek.
Nem félnek, nem remélnek.
A lelkek temet?je egyforma.
Nincs gazdag se szegény.
Az Úr el?tt mindenki egyforma!
Csengettek.
Egy újabb vetélt kér örök menedéket.
A kripta fölött holló köröz.
A faluban harangoznak.
Szobád homályos sarkában
ülsz teljes magányban.
A gyertya pislákoló fénye alatt
száraz kezed tördeled,
ráncaival szoknyádról
?sz hajszálaidat szeded.
Múlik az id? feletted.
