Fakul a kép,
Rajta élünk ketten.
Különös út,
Min átrohantunk csendben.
Repül az idő,
Suhan az élet hátán.
Elmaradtunk,
Itt ragadtunk árván…
Nem akarom
Átkutatni a múltat.
Hol születtünk,
Hol éreztünk újat!?
Marad egy kép…
Elhagytalak róla,
De kiegészül
A fejben újra meg újra.
És él bennem a hideg tél,
Hogy mart a csontjaim közé.
Maradt úgy a múlt, a mindenünk,
Nyomok nélküli tépett kép.
De most…
Könnyen leválasztalak róla,
Mintha ott se lettél volna;
Egy üres táj, előtte én,
Karjaim közt szellem…
Nekem lilább az ég, mint neked…
Mondtam s köröttünk a szél is nevetett.
Elropogtatta, mint te a légpárnás fóliát,
a fákról halálukba hullt megannyi falevelet.
Bárányfelhőket kergettünk szemünkkel,
gondolatban loptuk el a reggeli Holdat.
Bújócskát jártunk a harmatos parkban,
illatod árulta el mindig, hogy hol vagy.
Túl világos lett, a kreált fénynek vége…
Kimúlt s vele ébredt fel városunk hangyája.
Siet, termel, tesz-vesz, hőt ad le a térnek,
zajuk támad fülemnek, halványulsz a tájba…
Alakok jelennek a park körül és benne.
Hol vagy, egyre kereslek, hosszú ez a kör már…
Éber lett a tudat, homály múlik szemről…
Léteztél valaha? Képzelt időnk lejár…
Rozsdás-kék kocsiban
az én mindenem, életem.
Ott voltam, ha kifüstölt,
s ha száguldott féktelen.
Technikai okokra mutatva
tüntető arcot vágott,
vagy ember szállott alá,
mert más életre vágyott…
Túlhevülés miatt,
csak lassan szeltek a járatok,
mindenki az utastérben
markolás nélkül állhatott…
Mikor megállók közt, fékezve
rekedtünk meg a sötétben,
volt, hogy a villany is
‘leót’ kapott éppen…
S megannyi pókerarcon
a sárgaság villogott,
de félelem egyen se ült,
mind olyan szelíd volt, nyugodt…
Vagy ha jobban megfigyeltem,
mint ki hatás alatt áll,
a monotonitás kábszerével
s az ördöggel paktál…
Összehúzva mindig,
csendesen figyeltem.
Kezem zsebem száján,
érték el ne vesszen.
Ízletes az élet lenn,
a föld alatti zugban,
hol életet kockáztatva
suhanunk magunkban…
Csak suhanó fák az ablakon át,
Tömegest közeledik Budapest.
Nyitott kis résen a huzat mi bánt,
Aranyhaj lobban, és elébem fest…
Játszó kis gyöngyként csillannak szálak,
A virág hajában illatos még.
Megfordul, lám egy pillantást lopván;
Kékellő szemében tükör az ég…
Örömbe burkolt felsejlő hangja
Idézi hozzám az angyalokat.
Pír mosolyát boldogság itatja,
S hozzáérzek ezernyi dalokat…
Követnék én is egy ilyen Tündért,
Együtt repülnénk a hajnal felett!
Előttem szállva írná az ösvényt
A lány, ki tán még meg sem született…
Csalfa álmaimban éltetem még,
Elválaszthat minket tengernyi év.
Ha felismerem, lehet későn már,
Elkerül a vég, megy tovább a hév…
Most is oly könnyedén itt hagysz éppen,
Nem próbálnálak visszatartani,
Mert messzeségedben maradhatsz meg
nekem az, aki…
…hogy nem nyughat a szív,
hogy fellázad a démon…
Körénk lángfal épült,
s a falon égett kéznyom.
Nincs ellensége embernek,
csak az ember saját maga.
Ki nem állja meg a szúrást,
mert hatástalan szava.
Bár van ki hallgat mélyen,
de ő osztja a fegyvert,
mely olykor szembefordul,
ha átérzi a rendszert.
És kérleled az Urad;
legyen már világbéke!
De gyakorlatban ez csak
az ember s világ vége.
Beleolvadok
a forró aszfaltba…
Ha kihűl, csiszolj rá,
intarziát alkotva.
Már látom lassan,
csak magunknak vagyunk.
Hogy mégis nyomokat hagyjunk,
Magunk mögé morzsát szórunk.
Zúzd össze csontjaim…
Legyek én az anyag!
Apró szilánkjaim tartsák
össze azt, mi maradt.
Gyújtsd meg gyenge tüzed,
s fújd le finom gázzal…
Égess porrá, vigyen szél
a többi földi mázzal.
Megyek tovább ős porával,
szümtükkel lássátok!
Nem kell nekem kaparjatok
hat láb mélynyi árkot…
Még húsz perc, hogy elkönyveljem
magányomat már…
Múlását számolnom,
mint lépteimet, kár.
Belép a csend… lelkem üres,
szívem megáll.
Csak bőröm lélegzik,
a menekülési határ.
Belőlem…
És végül úgy töri át a felületet
csontjaimmal bánatom,
hogy több sebből kezd folydogálni
minden apró gondolatom.
S mi leszek ha elfogytam?
Kérdésemre választ kapok.
Még nem jeleztek húsz perc múlást
a körbezáró számlapok…
Csak kattognak a mutatók,
szívem duplán dobban,
jégveríték éget át,
folyik a markomban.
Ím eljött, várt váratlanul
rég elkönyvelt magányom,
csak pecsétet kell kérjek rá,
s ígérem feldolgozom!
Emlékek a kézbe,
szív kopog az észre,
csettintésre halkul el
világunk egésze…
Születtem, hangosan felsírva,
Anyaföldem biztosan halljad.
Mert távol estem én Tetőled,
nem kellett, hogy létemet valljad.
De nyugodni ki tudott? Mentem
én utánad, mint kis fiókád…
Szorítsd hát hevülő szívedhez
egyszerű híved, kérlek dajkáld!
Elszakadt tápláló zsinórom,
s Felhők közt bolyongtam céltalan.
Elmémben megkopott emlék már,
mitől is lettem én súlytalan.
Soha ne is jöjjön vissza így
elszépült álomi tudatba…
Maradok, maradnék örökre,
tápláló kebleden kitartva!
———————————
Jó lesz ez fiam, van azonban néhány bizonytalan pontja a fiókád elől hiányzik egy szó: kis lemaradt/leszakadt/stb. fiókád. Ennél fontosabb problémánk viszont, hogy ha már túljutottunk a totyogáson is, ne térjünk vissza a köldökzsinórhoz. Azután belecsapsz még olyan gondolatba, amit nem fejezel be, és én – az olvasó – nem értek: hogy jön ez ide? Minő felhők közt bolyongtál? Felhők közt járni álmodozást, könnyű létet jelent. És mire célzol, milyen esemény tett súlytalanná, és miért lényeges ez a súlytalanság? Az egész felhős, lebegős, szabados, képhalmazt nem tudom társítani a témával. Logikailag nem áll össze. Mi a véleményed erről?
Krátereket szült
belém, hogy még látlak.
Árnyéka vagyok már
csak annak az árnynak
is, mi azóta lettem
a végtelent számolva,
tovatűnt percekben
ott álltam tétova.
Jobbra és balra is méri
szemem a terepet,
s mikor mindkét irányba
indulni nem lehet…
Bár szakadnék darabokra,
folyna el gondolat,
hogy nem nagyítanám versig,
minden apró gondomat.
Nem kell, lássalak, de
teszem ezt ezerszer,
kínozva kattintok önként,
képed nekem szer.
Nem beszél az hozzám,
mégis úgy hívogat,
hozzá cseng hangod fejemben,
a sok őrült pillanat…
Mindet, mit én okoztam,
s okoztattam veled.
Ez már múlt, elavult,
csak képeinkben mered.
Esik eső,
fáj a szívem…
Hogy nem talál
más semmit benn.
Esik eső…
Belém kopog,
s halkan akad
bőrbe horog…
Kínzó, őrült,
üvöltenék!
Kíméljen meg
a sors pribék.
Éles taps nyes
fül hegyére.
Megáll minden,
meredt végbe…
Gyorsan szalad
talpam tova…
Őszes levél
súgja hova.
Ezer felhő
gyűlik égre,
vihar betyár
édes krémje.
Megadom magam!
