Nekem lilább az ég, mint neked…
Mondtam s köröttünk a szél is nevetett.
Elropogtatta, mint te a légpárnás fóliát,
a fákról halálukba hullt megannyi falevelet.
Bárányfelhőket kergettünk szemünkkel,
gondolatban loptuk el a reggeli Holdat.
Bújócskát jártunk a harmatos parkban,
illatod árulta el mindig, hogy hol vagy.
Túl világos lett, a kreált fénynek vége…
Kimúlt s vele ébredt fel városunk hangyája.
Siet, termel, tesz-vesz, hőt ad le a térnek,
zajuk támad fülemnek, halványulsz a tájba…
Alakok jelennek a park körül és benne.
Hol vagy, egyre kereslek, hosszú ez a kör már…
Éber lett a tudat, homály múlik szemről…
Léteztél valaha? Képzelt időnk lejár…
Legutóbbi módosítás: 2016.07.11. @ 15:49 :: Furuglyás René