Nagy István Attila Szerző
Vezetéknév
Nagy
Keresztnév
István Attila
2 év Nincs Komment

 

<p class="western" style="font-size: 12px; marg

2 év Nincs Komment

 

Alkonyodott. A Nap éppen lebukott a hegy mögött. Fokozatosan sűrűsödött a sötét, a megnyúlt árnyékok feloldódtak a félhomályban. Rezzenéstelen volt a csend. Nem tartalmazott feszültséget, várakozást, nem követte semmilyen változás: csak csend volt, elomló és körülfolyó, nyugalmas és mindennapi.

(Szokásos ez a bevezető, lírai hangulatfestés. El kell helyezni valahová a cselekményt, a környezetet meg kell nevezni, kijelölni az elmúlás tér-idő koordinátáit. Mintha érthetőbbé válna ezáltal bármi is. Hiszen a kő kő, a fa fa, s az üdülőre sötétlő hegy is csak hegy. Azonos önmagával.)

K-ból nem vezet út csak visszafelé. A hegyet le kell győzni, ha egyenesen akar haladni az ember, egyébként a visszakanyarodás marad. Elindulni a bukdácsoló keskeny köves úton, a kereszttel megjelölt házak sorfala között, a virágok közül kikandikáló Mária tekintetétől kísérve. Meglódulni a harangszó irányába, érezni a testben kioltódó hanghullámokat. Nem menekülni, nem a tetszhalott vágyak reményével. Elindulni a mozduló lábaknak engedelmeskedve, a létezés elemi örömével.

El kell jutni egyszer a világ végére, ahonnan már csak visszafelé vezet az út, ahol két lehetőség közül választhat az ember: vagy képes lesz újra kezdeni az utak bejárását, vagy elpusztul, kővé, fává, heggyé változik. Azonossá önmagával.

A. „véletlenül” jutott K-ba. A megérkezés körülményei, az önmagáért létező csönd, a külső nyugalom mindenre rátelepedő zöldje tudatosították benne a végállomás sorsszerűségét.

Kézenfekvő a gondolat, hogy ennek az útnak valaha eleje is volt. Nyilván más hangulati színezettséggel, más érzelmi égtájak vonzásában indult el ezen az úton, amely a közhelyek világában vált az élet metaforájává. A két pont közötti hasonlóság szimbolikus értelmű. A hegyek tanúskodtak élete első felnőtt perében. Egy szót sem szóltak csak álltak, de nem lehetett mást mondani, mint az igazat.

Ilona szeplői izzottak. A lány jelentéktelennek tűnhetett, de a szeplők közül előragyogó szempár átértékeltette egész lényét. Gyakori félmondatai, elhallgatásai (amelyek felfogásához nem volt mindig megfelelő partner) rajzolták meg igazán a személyiségét. A. emlékezetében gyakran felbukkan a fénykép. Félárnyékos arcot ábrázol, szeplős bakfist, korán érő arcvonásokat.

A. idősebb volt nála két évvel, mégis állandóan az az érzés nyomasztotta, hogy a lány többet tud a világról. Elevenebbek, mozgékonyabbak az ösztönei, jobban tájékozódik az érzések és a vágyak között, és hatásosabban tudja önmagát kifejezni. Kitűnő pasztellképek kerültek ki a keze alól. Különösen egy régi állomásépületet ábrázoló képe tetszett A.-nak. Az elhagyott sárga épület végében, a rámpa tetején a kútgyűrű alját körbenőtte a gaz. Az elmosódott felirat, a kép jobb oldalába „belógó” száraz ág az elhagyottság, a magány indulatait mozgatták meg benne. Erről az állomásról már nem indulnak vonatok, a gőzmozdonyok lomha fújtatását sohasem érzi már a háta mögött, nem zsugorítja kicsivé a félelem, ha szembe találkozik vele. Innen nem lehet elmenni sehová. Itt kell maradni a határolt végtelenség számára kijelölt kereteiben. Feloldhatatlan magányt árasztott a kép, alkotója nyíltan, bátran megmutatta önmagát. Nem kérte, hogy győzzék meg a megfogalmazott világkép hamisságából. Az állapotot tényként ábrázolta, amelyről vitatkozni nem lehet. Arról, hogy ez mennyire adekvát az élettel, vagy azzal teljesen inadekvát, hajlandó volt beszélgetni. Nem tagadta ez a kép a nézőpontok sokféleségének lehetőségét. A pasztelltechnika, a felhordott színek inkább derűs optimizmust árasztottak. De gondolkodásra késztettek. Mindkét álláspont elfogadható, ha az ember végiggondolja konzekvenciáit. Ha nem a felületi benyomások, élmények, hangulatok alapján dönt, hanem egyforma teherként vállalja a derű könnyű lebegését és a magány torokszorító felelősségét is.

(Akkoriban még nem vetődött fel benne olyan élesen, mint most, hogy szükséges-e az embernek önmagát kifejezni? Ilona hatásosan jelenítette meg önmagát nemcsak a képein, hanem az élet hétköznapi, jelentéktelen dolgaiban is. Miért hatásosan? Nem abszurd maga a szándék is? Az ember nem önmagát fejezi ki, hanem a benne élő hiánynak ad nevet. A megvalósul(hat)atlan harmónia külső tárgyakban ölt testet, mert hiányzik az emberből. Különös szomjúságunk az elrendezettség utáni vágy. Az áttekinthetőség, a világosság, a megnyugtató egyértelműség elégtétellel tölt el bennünket. Az érzések és gondolatok leszűretlen zűrzavarából kiemelkedni vágyik a lélek: ezért akarunk tisztán látni, felülemelkedni a részeken, észrevenni az egész tisztaságát.)

— Elkísérhetlek? — fordult Ilonához a rajztábor záró kiállításának megnyitója után. A képek felrakásában A. is segédkezett. Szemet gyönyörködtetett a látvány, az amatőr alkotók lelkesült örömét lehetett érezni minden képen.

A kérdés még ott rezgett egy ideig. Választ voltaképpen nem igényelt, hiszen természetes reakcióként Ilona A.-ra mosolygott. A vasúti töltés oldalában — ahol az út vezetett a szomszéd községbe — a gesztusoké volt a vezető szerep. Kamaszkorban minden mozdulatnak nagyobb a „hírértéke”, mint a felnőttek világában. A görcsbe szoruló torok, a megrezdíthetetlen hangszálak szerepét karmozdulatok, elkapott tekintetek, titkolni igyekezett sóhajok veszik át. A. is azt érezte, hogy jó volna most beszélni, kimondani a benne kavargó érzéseket, de megakadályozta ebben a félelem az esetleges visszautasítástól. Ehelyett megálltak, ha vonat közeledett, nézték a kivilágított fülkéket, az ablakok mögött mozgó embereket. A. Louis Aragonra gondolt, aki valahol arról beszélt, hogy a vonatok mellett az embernek mindig ámulatot kell éreznie. Volt abban valami félelmetes is, csodálatos is, ahogy ez a hatalmas tömeg végigrobogott a gyöngének látszó vashídon.

Szótlanul álltak, átjárta testüket a borzongás, s egy pillanatra elnyomta növekvő szorongásukat. A-nak volt néhány bátortalan kísérlete, hozzá-hozzáért Ilona kezéhez, de nem mert megkapaszkodni benne. Érezte, hogy a lány nem venné jó néven ezt az érzelmi ellágyulást, ha szeretni akarja, ki kell várnia azt az időt, amikor Ilona is eljut az érzelmi ráhangolódásig. A lányt egyelőre A. „szinkron” hallgatása vonzotta, valami különöst sejtett benne, ami az ő lényére rezonált. Elutasította a „nyálas” csókokat, az ellágyuló összebújásokat (kevés tapasztalattal rendelkezett már), úgy gondolta, hogy A.-val való kapcsolatát nem szabad lezülleszteni erre a szintre.

Millió konfliktus bomlik ki és simul el egy ilyen séta hatvan perce alatt.

— Akkor … holnap. Jössz? — emelte tekintetét a kiskapuban A.-ra.

Levelek jöttek, mentek. Kitöltötték a szavak csöndjét. A gondolatok nekilódultak, majd szemérmesen visszahúzódtak. Ilona szelíd korholásában megtartó igyekezet bujkált. A személyes találkozások nem vettek tudomást azokról a vallomásokról, amelyek a levelekben így vagy úgy megfogalmazódtak.

A. tizenöt évvel később egy nemzetközi gyermekrajz-kiállítás képeit nézegette. Az egyik rajzocska színei a hajdani elhagyott vasútállomást idézték. Az egyetemre került, a tanulmányok előtt egy év katonai szolgálat. A leszerelést megelőzte nehezen viselt betegsége. Egy hónapig kezelték Kecskeméten. Gyógyíthatatlan bajának nevét évekig nem tudta magyarul kimondani. Minden reggel, amikor az injekciót adta magának, végigélte helyzetének tragikumát: hozzáláncolva ehhez a betegséghez, sohasem szabadulva a szabályozottság gyűlölt formáitól. Diabetes mellitus, verte a szíve; diabetes mellitus zihálta a tüdeje. Ugyanolyan ember akart lenni, mint más. Vállalta az esztelen fizikai megterheléseket, de a kudarcok újra és újra rádöbbentették: külön horizontok veszik körül. Idegen országba érkezett, ahol mások a szokások: a megszokottól eltér az ételek íze. Ez a világ tele van tiltó táblákkal, addig nem ismert kötelezettségek veszik körül. Ebben az országban magányosan, kirekesztetten élnek az emberek, mindenkit elmarnak maguk mellől. Kapcsolatokra vágynak, de nem érzik a teremtés biztonságát. Diabetes mellitus ennek az országnak a neve.

Ilonát nem engedték abba az egyetemi városba, ahol A. tanult. Nem a fiú miatt, hiszen nemigen tudtak az erős vonzalomról. A budapesti egyetemben jobban bíztak, a főváros a két idegen nyelv gyakorlására több lehetőséget kínált, meg aztán mégis csak Budapest. Kétszáz kilométer ékelődött közéjük. Az egyik oldalon a mámoros honfoglaláshit, a mindent megtanulás vágya, a másikon az erőtartalékok fokozatos elvesztése, a megkapaszkodás vágya. Valaki mellett élni, az egyenrangúság hitében. Megkapaszkodni az ölelésében, elbújni a vallomások mögé, hinni, hogy így is megváltható a világ.

Egy tiltakozásba menekülő éjszakán Virág megnyugtatására annyit mondott:

— Ne haragudj, úgyis a feleségem leszel! — Nem volt ez tudatosan vállalt program, csak rosszul működő reflex. Később úgy érezte, hogy kötelezi az elsietett mondat. Meg akart felelni. Nem volt ellenére. Legalábbis hosszú évekig azt hitte.

Rengeteg fénykép tanúskodik erről az időszakról: diák, papírképek és mozifilmek. A. mindent megörökített, a jelentéktelen események is átminősültek, dobozba kerültek, hogy időről időre felidézzék az emlékeket. Téli kirándulás a Mátrában, szikrázó hó, a hatalmas fenyők némasága. Forralt bor egy csárdában, hosszú gyaloglás a téli erdőben. A nyugat-európai barangolás fényképes dokumentumai: a Notre-Dame testet öltött szépsége, a Szajna-part festőállványai, a földközi-tengeri hajóút, Monaco, Firenze és Velence. S az út során a gyöngéd óvatosság: még néhány hónap s megszületik az első gyerek. Aztán a második. A. nem mondott le az újszülöttek fürdetéséről, később meg az övé lett ez a feladat.

Ha lapozgatja az akkoriban készült fotókat, feltolulnak az emlékek: a veszteség csak nagyobb lesz. Próbálja megérteni a történteket, de logikus, elfogadható magyarázatot nem talál. Valamikor elromlott kettejük kapcsolata, vagy pontosabban felszínre tört az egyet nem értés. Nem konfliktusokban nyilvánult meg ez a diszharmónia, hanem a lélek tiltakozott elfogadni a korábbi gesztusokat. A felszínen a legnagyobb nyugalom mutatkozott, de a mélyben végérvényesen meghalt valami. Az éjszakánként lehunyt szemhéjai védelmében gyakran gondolkodott ezen, töprengett, vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy eltűnt belőle az asszony iránti érzelmi érdeklődés, s valamilyen közöny vette át a helyét.

Volt nyoma ennek a lehetőségnek is: az emberek iránti érdeklődése megmaradt a felületen. Úgy érezte, elegendő néhány pillanat, és már tudja, amit azok mondhatnának neki. Felfokozott empátiának mondta ezt, először magának, aztán hangosan is. Nem volt alaptalan a feltevése. A. egyre inkább tapasztalta, hogy képes „olvasni” mások tekintetében, rendkívül gyorsan ráhangolódik azokra, akik szimpatikusak a számára. Kitalálta a gondolataikat, azt, hogyan fognak cselekedni, mit várhat tőlük. Eleinte érdekes, izgalmas volt ez a játék, később belefáradt, megunta. Nem volt már érdekes, ha mindent előre tudott, elmaradt a szellem kalandja. De meglehet, hogy csalás volt az egész, mert a nők — náluk nyilvánult meg ez a képessége — olyan intenzíven vágytak a kapcsolatra, hogy szabaddá tették magukat, kiszolgáltatottságuk túlzottan nyilvánvaló volt. Nem kellettek különös képességek, hogy eredményesek legyenek a kísérletek. Ezek a „kapcsolatok” eltávolították a házasságtól. A.-t rettenetesen felkavarta az a felismerés, hogy a pótcselekvések könnyebben végrehajthatók, mint az énnel adekvátak. Mindegyik a tevékenység látszatát kelti, hazugságuk nem is derül ki rögtön: az ember hinni akar önmagában, a tetteiben. S annál nehezebb szabadulni, minél inkább benne van az ember.

A cselekvéseknek van iránya, irányultsága: mindig eljutnak valahová. Nem oltódnak ki a szándékok, nem maradnak önmagukra, hanem visszhangra lelnek. Partnerre találnak valakiben: kinyújtott karra, keresgélő mondatokra, tekintetekre, óvatos vagy mohó vágyra. Mert itt is vannak vámszedők, esendőségünkkel visszaélők. Magányunkra vadászók, félelmeinket megzsarolók, akik saját vágyaik kielégítése érdekében kaméleonruhát öltenek magukra, akik végképp lemondtak már arról, hogy visszajussanak az igazi cselekvések útjára.

(Alkonyodott. A Nap éppen lebukott a hegy mögött. Fokozatosan sűrűsödött a sötét, a megnyúlt árnyékok feloldódtak a félhomályban. Rezzenéstelen volt a csend. Nem tartalmazott feszültséget, várakozást, nem követte semmilyen változás: csak csend volt, elomló és körülfolyó, nyugalmas és mindennapi. A. egy fa árnyékában ült egy kerti asztalnál. Néhány lépésnyire a fűben farkaskutya aludta délutáni álmát. Okos, gyorsan tájékozódó jószág. Különbséget tesz a szándékok között. Pedig ez egyáltalán nem könnyű. A.-nak nagyon ritkán sikerült eddig. Talán azért, mert túlságosan is magával volt elfoglalva. Állandóan érzékelte a körülötte lévő világot, de abból csak annyit engedett magán átáramlani, amennyi még őt igazolta. A valóság azonban ritkán igazodott az elképzeléseihez, a szándékaihoz. Az ismerd meg önmagad! — életelv gyakorlati megvalósulása nem volt sikertelen, de a cselekvés megállt a konkrét változás megkezdésénél. Mintha fontosabb lenne a ténymegállapítás, mint annak a mindennapokba való átültetése.)

A megélt élet tény, de nem realitás. Jelenvalósága csak annyiban érdekes, amennyiben jövőnkkel kapcsolatos szorongásaink forrása. A megélendő életből hiányozhatna a fogadását megelőző félelem; hinnünk kellene érvényes realitásában. Szorongásunk hitetlenségünk gyümölcse. A. meditációja az illúziókra irányult. Tisztában volt vele, hogy a valóság megtagadása — mint egyetlen érvényes igazságé — ostoba dolog lenne. De Vajda János költészetének megismerése óta erősen hajlik arra, hogy minden tettünk, a valóság birtokbavételének szándéka önmagunk becsapását szolgálja. Céltalan és eredménytelen a „marad valami utánunk” hittel (illúzióval) nagy „terveinket” megvalósítani. A. azt is jól tudta, hogy azért előre megy a világ: az egyéni teljesületlenség nem jelenti az egész kudarcát. Sőt, a személyes elégedetlenség, a nyomtalanul elmúlástól való félelem nagy eredményeket, kitűnő alkotásokat produkál. Mégis szabadulni szeretett volna a személyes hiábavalóság érzésétől, már-már tudatlanságra vágyott, mert úgy látszik, hogy a létezők kitüntetettjének, az élet okozza a szenvedést. A tudatosan létező, az ember képtelen felülemelkedni korlátain, a létezés tudása nem jár együtt sajátosságainak tudomásulvételével. Mindez azonban — A. ezzel tökéletesen tisztában volt — parttalan töprengés. Az objektív törvények kikerülnek az egyén fennhatósága alól. Marad tehát az a szféra, amit befolyásolhat. S ha most tárgyilagosan végigtekintene az eddigi úton (nem tudja megtenni), rá kellene döbbennie, hogy hasztalanul viaskodik az egésszel, amikor a résszel sem boldogul.

— A kereszténység legfőbb parancsa a szeretet — emelte meg a hangját a püspök. A bérmálásra várakozók ide-oda mozgatták a tekintetüket. A. a templom bejáratánál álldogált, az embereket figyelte. Az augusztus végi nyár még ide is elért, az áhítatot meg-megzavarta. Az élet a tőle elforduló után nyúlt, húsleves illata úszott a levegőben. A bérmálandók jobb oldalán egy fiatal pap tekintete a fiatalokon nyugodott. A. felismerte benne a jókedvű, mozgékony strandolók egyikét.

Megbolydult a hegy lábánál lévő strand nyugalma, amikor vagy két tucat lány és fiú levágtatott a lépcsőkön. Útközben már vetkőztek, s néhány pillanat múlva már a vízben voltak. Jókedv, visítás. Egymást lökdösték a vízbe. Egy fiúval nem bírtak. Hosszú volt, izmos, csupa mozgás. Vagy tízen rohantak rá, nehezen tudták a medence széléig vonszolni, de még ott sem adta meg magát (legalábbis úgy tett), magával rántott két fiút és egy lányt. A bérmálandók csapatában A. most felfedezte a legcsinosabb lányt is, akit akkor látott: zöld bikiniben; hosszú haja ráterült a vízre, a teste vibrált, nyugtalanított, de maga nyugodt maradt.

Mint azé a másiké, a Tisza partján. Éppen, hogy betöltötte a tizennyolcat, a felvételről szóló értesítés a zsebében. A gergelyiugornyai homok itt olyan selymes és meleg, mint a déli tengerek partján. Elnyúltak a parton, egyetlen ponton értek csak egymáshoz, mégis mindketten ugyanazt érezték: állj meg, pillanat, maradj velem! (Ennyi maradt meg Goethe Faustjából…) Mennyivel is volt idősebb a lánynál? Nagyon sokkal… Ha években méri az időt az ember… De ott, akkor, nem érezte a különbséget. Furcsa módon nem döbbent a hazugságra. Úgy fogadta az ölelést, mintha neki szólna, nem csupán a testének, nem csupán a lányban kora nyarat ünneplő vágynak. A Tisza-parti napsütés melegítette hetekkel később a Duna-parti lépcsőkön is. Nézték a folyót, dinnyehéjat nem láttak, de A.-ban ott indult el egy — abban a helyzetben szokatlan — gondolatsor. Utolsó együttlétük ez, sohasem érnek el többé egymás szívéig.

(A. egyszerre kívülről figyelte kettejüket. Milyen banális és nevetséges helyzet! A lány elbújik az ölében, lehunyja a szemét, ő meg tekintetével végigsimogatja az arcát. Aztán a repülő ajtajából még visszafordul, integet. A lánynak is, az elmaradó földnek is szól a búcsúzás.)

A kereszténység legfőbb parancsa a szeretet. Sokáig azt hitte, hogy a szeretet megsokszorozza az embert, kilúgozza belőle a rosszat, mintegy megtisztítja. De az évek során azt kellett tapasztalnia, hogy a nők mindig magukkal vittek valamit: a jókedvéből egy darabkát, világképéből egy megvalósulásra váró lehetőséget. S kudarcot hagytak, a most sem sikerült fájdalmas gesztusát.

Amikor a bíró kimondta a válást, szeretett volna valamilyen megkönnyebbülésfélét érezni, de csak üresség volt benne. Arra gondolt, hogy meg kellene köszönnie Virágnak a csaknem másfél évtizedet. Tartott tőle, hogy nem úgy fogadná, ahogy ő gondolja. Csendben maradt. Tudta, hogy néhány nap múlva döbben csak rá a visszavonhatatlan tényre. Kettejük között végleg lezárult valami. A láthatássá degradált apai szeretet fenyegető rémként sejlett fel előtte.

A. cinikusan fogadta a megnyíló tágasságot. Nem a végtelenség érzetét keltette benne, hanem a megsemmisülés lehetőségét. Tér, amelyet nem lehet kitölteni, amely csak rázuhan, hogy maga alá nyomorítsa, nemcsak a beidegzett, a begyakorolt mozdulatok félbeszakadása váltotta ki a szorongást, hanem valami más is. Nem volt biztos a döntés helyességében. Bár nem a helyesség itt a megfelelő szó. Abban a helyzetben így kellett tennie, mert magától akarta megmenteni Virágot és a gyerekeket. Ez nyilván magyarázatra szorul. Az utóbbi években egyre inkább azt érezte, hogy magában marad. Nem a társaság hiányát emlegette, abból volt elég, inkább az foglalkoztatta, hogy csak egy ideig érdeklik az emberek, valamilyen lelki oblomovizmus kerítette a hatalmába. Tevékeny életet élt, sokféle feladattal, céllal, nagyszabású — de elérhető — tervekkel.

Lényegében tudatosan építette önmagát. S ezzel ellentétesen időről időre hevesen feltámadó lelki érdeklődése, amilyen gyorsan megnyilvánult, olyan hevesen el is hamvadt. Fájdalommal, hiányérzettel. A kitárulkozást kereső szeretet feszítette mellkasát, de az írásba futott a vágy, nem fordítódott le a gesztusok nyelvére. Ezért éreztek benne valamiféle rejtelmes vibrálást, „titokzatosságot”, egy-egy szava, mondata váratlanul feltáruló mélységet sejtetett. A mélység vonzza az embert, szeret fölé hajolni, latolgatni a kiterjedését.

De gyakran hatalmába keríti a mámor, nem tudja megtartani magát, alábukik. Ritkán lehet megmenekülni, hosszas lábadozás követi ezt a zuhanást. Furcsa módon azonban nem marad kellemetlen élmény a nyomában. A túlélés tudatában mindenki vállalkozna erre az útra.

— Gyere, segíts! — kiáltotta Csilla még évek múlva is. Nem tudott beilleszkedni a hétköznapi élet rendjébe. Felejtésre volt szüksége. A. úgy tudott segíteni, hogy az emlékeik sértetlenül megmaradtak.

Az érzelmi kötődés iránti vágy gyakran hozta kellemetlen helyzetbe A.-t. A kiszolgáltatottság felismerése a kitárulkozással ellentétes folyamatot indított el benne. Becsukódott, s lehetetlen volt hozzá közeledni. „Filozófiát” is gyártott ehhez a magatartáshoz. — Az én egyéniségemet koncentrikus körök övezik — mondogatta. A legszélső könnyen megérinthető, érzékelhető. Ide tartoznak a külső megjelenés, a hétköznapi viselkedésformák. Beljebb haladva egyre több tárul fel az énből, ezek egy-egy ritka pillanatban a „kiválasztottak” számára felfoghatók, megismerhetők. Ide tartoznak a világra vonatkozó legáltalánosabb gondolatok, az egyes helyzetek — a felvett szerepek által lehetővé tett — megoldásai, a mindennapi élet szükségszerű mozgásai. A legbelső kör senki számára nem érhető el, nem ismerhető meg. Pontosabban: kielemezhető, de ekkora fáradságot senki se vesz magának. (A vélt eredmény valószínűleg nem éri meg a befektetett munkát.) A legbelső övezet „tiltott föld”, aki át akarja lépni azt, A. védekező mechanizmusa „megsemmisíti”. Ez az óvórendszer sokféle módszert alkalmaz: elmarást, szándékos elszürkülést, és az érdektelenség kiváltását, a gyűlölet felébresztését vagy a szakadékok megnyitását.

A kiszolgáltatottság időről időre jelentkezett. A „szeretném magam megmutatni” ősi mozdulata úgy látszik, hogy erősebb volt az én függetlenségének megőrzési szándékánál. Ezekben a pillanatokban megnyílt A. számára is valamilyen nehezen körvonalazható új lehetőség, a másképpen élés realitása. A. mámorosan élte ezeket a pillanatokat. „Kivirult”, ragyogott az arca, s mélyen ülő „tavacskái” is fényt sugároztak. De nem tartott sokáig ez az állapot. Elvesztette a fényét, az izgalmát, az erejét. A. visszahullt önmagába.

(A hegycsúcs körül sötét felhők kavarogtak. Az esti harangszó is mintha nagyon távolról érkezne. A szemközti fennsíkról eltűntek a legelésző tehenek, ismét áthatolhatatlan csend ereszkedett K.-ra. Az erdőben az egymásnak rohanó szelek vitatkoztak: ki az erősebb? A hátát végigborzolta a hideg, s arra a kis hegyi ösvényre gondolt, amelyiken két napja eljutott a csúcsra. Útközben egy sziklafallal „találkozott”, a hegyből kiemelkedő teraszról gyönyörű kilátás nyílt a falura. Alatta a mélység, amelyik, íme, számára is megnyílhat.)

 

2 év Nincs Komment

@page { margin: 2cm } p { margin-bottom: 0.21cm; direction: ltr; color: #000000; orphans: 0; widows: 0 } p.western { font-family: “Times New Roman”, serif; font-size: 12pt; so-language: hu-HU } p.cjk { font-family: “SimSun”, “宋体”; font-size: 12pt; so-language: zh-CN } p.ctl { font-family: “Lucida Sans”, sans-serif; font-size: 12pt; so-language: hi-IN }

Találós kérdés

1.

 

Szorosan összetapadnak az ajkaid,

de nem a fájdalomtól vagy a haragtól.

Nyugodtan összesimulnak

mint ahogy a tengeren

a lágy szellő hullámokat simogat.

 

Gyönyörű az arcod, sem az álmok,

sem a vágyak nem zilálják.

Csend honol mindenütt,

kívül is, belül is.

Homlokodra csöppnyi árnyék vetül,

puha-pihe hajad mozdul, ahogy lépkedsz.

2.

Mélyen alszol, látod,

fárasztó volt az éjszaka!

Most végigzuhansz az ágyon,

meggyötörten zárulnak ajkaid.

Talán emlékek tolulnak fel benned,

a magasság és a mélység

végtelennek tűnő harcai.

Mintha arcod se lenne,

belefúródsz a párnába,

hajad a homlokodba gyűrődik.

Aludj csak, aludj!

3.

Szólni készülnek ajkaid,

még nem vagy biztos

a gondolatban,

a lehetőségben,

de már kissé megnyíltak ajkaid.

Végigfut benned egy emlék,

s egyre jobban eltűnik belőled

a bizonytalanság.

Aztán egy rossz mozdulat,

valamilyen tolakodó illat,

amelytől kiegyenesednek

rövid hajszálaid.

Visszazárulnak

keskeny ajkaid.

4.

Mitől vörösödik az arcod?

Az ajkaid is izzanak,

apró fürtjeid, apró cseppekkel

fürdetik homlokod.

Mintha nehezen

kapkodnál levegő után,

meg-megnyíló ajkaid

között forró levegő árad.

Látom rajtad, szenvedsz,

kiszáradt ajkaid

szomjasak, arra várnak,

hogy valaki a vággyal

megöntözze.

5.

Talán mélyen aludtál,

vagy az álmok szorítottak erősen.

Melléd feküdtem,

arcom az arcodat érte.

Lélegzetedben vettem a levegőt.

Ujjaimmal végigsimítottam

gyönyörű arcodat,

ajkaid csábító ívét.

Figyeltem: őrzöd-e az álmod,

vagy elindultál-e

az ébredés útján?

Alig érintettem ajkaimmal

még mindig összezárt ajkaidat,

majd szinte érezhetetlen csókokat

leheltem rájuk.

Nyelvem hegyével végigfutottam

a millimétereket,

kerestem a megnyíló rést,

ahol behatolhatok,

s az ajkaid megszoríthatják a nyelvemet.

Közben megnyíltak az utak,

előre engedtek, majd összeszorultak.

Nem tudom, mi történt, felébredtem…

6.

Végre ez is elkövetkezett!

Az ajkaidban fürödhettem,

hanyatt feküdtem,

éreztem ajkaid izgató hullámzását,

amint meg-megérintettek.

Nem tudtam megmozdulni,

erősen rám feszültek az ajkaid,

alig kaptam levegőt,

de kívántam egyre beljebb,

ajkaid közé, a mélységbe,

megsemmisülni vágytam.

Ajkaid közé szúrtam

izmos nyelvemmel,

szétfeszítettem ajkaidat.

Birkóztunk, birkóztunk.

Jó volt meghalni ebben a csendben.

7.

Csücsörítenek az ajkaid:

haragszol talán?

Vagy emlékeidben vörös

földieper lángol?

Lágyan körül öleled,

az ízlelő bimbók

elindulnak az időben,

volt már egyszer,

hogy ráharaptál

egy földieperre.

Kiömlött a vére,

végigfutott az ajkaidon,

simogatott, becézgetett.

Öröm volt, öröm.

8.

Hetek múltak, haldokolt a nyár,

elsárgultak már az emlékek is,

mint a barátom arca, mielőtt

elindult a semmibe.

Éjszaka felriadtam ajkaid hűvösére,

amint hozzám értél váratlanul,

s percek múltak, amíg magamhoz tértem,

s éreztem, hogy lüktetnek,

maguk közé szorítják ajkaimat.

Összetapadtunk,

szétválaszthatatlanul

remegtünk egymás hullámain.

Lassan itt a tél is,

fehérbe öltözik a vállunk,

átjár a hideg,

vacognak majd az ajkaink is.

9.

Gyakran nem látom az arcodat,

mintha menekülnél előlem,

pedig nem akarok mást,

mint homlokodról

elsimítani a hajad.

Ha hozzád érhetnék,

belebújnék a hajadba,

babrálnám az ujjaimmal,

megpuszilnám az arcodat,

gyönyörködnék ajkaid

szép vonalában.

S ha bátorítanál,

beborítanálak csókjaimmal.

Megharapdálnám forró,

lüktető ajkaidat,

mert azt érezném,

hogy átvette a hatalmat

fölötted.

10.

Azt álmodtam,

hogy megnyílt a völgy,

s a buja réten rés támadt.

Féltem, mégis néztem,

mi történik ebben

a felrobbanó látomásban.

A rés két oldalán

lágyan simultak a fűszálak.

Olyan nyugalom

áradt ebből a világból,

hogy észre se vettem:

a rés folyó is lehetne,

de nem az, hanem

két csodálatos ajak,

amelyik megtelik

éltető nedűvel.

11.

Fiatal korom lángja

csapott ki belőlem,

amikor először megláttalak.

Akkor véget ért egy álom,

s azóta csak a valóság

ringatja képzeletemet.

Megláttam az arcodat,

halvány ajkaidat, amelyek

mintha fáztak volna:

összehúzódtak,

egymáshoz simultak.

Megfogadták talán,

hogy nem engedik el egymást?

Nem tudtam a szemem levenni róluk,

hevesen száguldott bennem a vér,

ami azóta sem pihen,

ha újra látlak.

12.

Gyakran eszembe jut

az első találkozás,

pedig sok-sok ajakkal

hozott össze a sors.

Volt, amelyik hűvösen

fogadott, a másik

szóval tartott egész éjszaka.

Volt, amelyik elmesélte

élete összes fájdalmát:

a megaláztatásokat,

a veréseket, a trágár szavakat.

De, amikor megérezték

a leheletemet,

amelyben ott muzsikált az ima,

elhallgattak, majd ámulva,

megnyílt ajkakkal hallgattak.

Olyankor velem jöttek

lázas ifjúkoromba.

13.

Előtted térdepeltem,

megcsókoltam lábad

mindegyik ujját,

végighaladtam a combodon,

muzsikáltam a testeden.

Az ajkaidnál megpihentem,

hajadat hátra simítottam,

s belecsókoltam a szakadékba,

amelyik máris vonzott,

pedig még élni akartam.

Éreztem: benne vagy ebben

a csókban, nem a muszáj,

hanem a szenvedély

cseppenként benedvesíti ajkaimat.

Behunytam a szemem,

s egyre jobban zihált a mellkasom.

14.

Virradatkor, amikor lassan

emelkedik a pára,

s a fűszálak a fürdés után

némán törülköznek,

én még fekszem az ágyban,

szedelőzködnek a gondolataim,

képek ölelik egymást,

ahogyan az öledbe bújtam

az éjszaka.

Ittam köldököd tavacskájából,

de még szomjasabb lettem,

az ajkaidra vágytam:

puha húsodra, ahogyan

játszol velem.

Megnyíltak ajkaid,

azt hittem itt van

a rózsaszínű csoda,

ami befogad, belém fészkelődik.

Megnyíltak ajkaid,

én eltűntem közöttük

egy végtelen csókban.

15.

Bolondos éjszaka,

forgolódom, mintha láz bántana,

lerúgom magamról a takarót,

majd rángatja bőrömet a hideg.

Mint, aki nincs magánál,

pedig lehet, hogy rád gondolok,

hozzám simuló ajkaidra,

amelyek nem akarnak menekülni,

ajkaimra tapadnak, megsemmisülnének,

ha nem szeretnék újra meg újra

a halált és a feltámadást.

16.

Innen már messze szállt,

zizzenve hét határon át,

gáttalanul repült,

amit sohasem akartam,

tétován sem igazán akartam,

ódon falak közé bújtam,

aztán meg álmodoztam,

pirosodott az arcom,

untattak a saját gondolataim is,

nem tehettem mást,

csak egyetlen dolog foglalkoztatott,

imádkoztam hozzá,

de nem hallgatott meg.

17.

Nem tudom, mi van velem,

sötét felhők kavarognak fölöttem,

földig hajolnak a fák,

kavarognak a virágszirmok.

Összehúzódom az ágyon,

terjeng az éjszaka,

s nem tudom, kinyújtott kezem

elér-e hozzád?

Virágsziromlevél ajkaid

lassan megérintenek,

szomjas ajkaim felélednek,

azt érzem most is,

mint egy vágyakozó éjszakán,

amikor egymásra találtunk

18.

Árad a fény az őszből,

bámulok kifelé a szobából,

nehezen mozdulok, de felállok,

s kinyitom az ablakot.

Kitárom mindkét szárnyát,

legszívesebben elrepülnék,

megsimogatom a fényt,

beletartom az arcom,

engedem, hogy érezzem a csodát,

amelybe most belefúrom magam.

Bújj közelebb hozzám,

hogy ne legyek olyan árva,

ne legyek magányos,

érezzem a fény ízét,

amely belezuhog a szobába.

—————————-

Jelen – fésületlen – formájában naplóba javaslom. A visszatérő motívum nekem, női olvasónak, kicsit sem tetszetős, nem hozza a hangulatot. Ha ezt a sok ajkat letakarom, egészen szép sorokat kapunk, de még mindig zavaró a sok fölösleges névelő, aminek funkciója nincs, ellenben szabdalja a szöveget.

Mindent le kell írni, ami jön, ebben egyetértünk. De azután mérlegelni kell, mi megy, mi marad. Mérlegelj!  NHI

 

6 év 1 Komment

A tízemeletes szalagház délutánra eltakarta a napot, az árnyék félig átnyúlt az úttesten is. Azon túl keskeny park kezdődött, jórészt fiatal fák nyújtogatták fejecskéiket a napsütés irányába. Egy-két idősebb tölgy terített árnyékot a délelőtti órákban néhány nyugdíjas feje fölé. A park három pontján kiszélesedett a gyalogösvény, helyet adott egy kőasztalkának. Sakkozóknak tervezték eredetileg, de ebben a háromszázhatvan lakásos házban nemigen akadt olyan sakkrajongó, aki délutánonként hóna alá csapta volna a készletét, s partner reményében lement volna a parkba. Így aztán kártyások foglalták el az asztalt.

Az íratlan rend szerint a szabad szombatok délutánjain jöttek össze, hogy megbeszéljék az eltelt hét eseményeit, politizáljanak, meséljenek. Az egyikük magyaros bajuszkájú üzemmérnök, legénykorában népi táncos volt, villámló tekintete, élénk mozgása kiemelte a többiek közül. Harminckét éves, nős fiatalember, egy fiú és egy lányka boldog apukája. Az első lépcsőházban lakik, a hetediken, közvetlenül a lift mellett.

A másik ultipartner már átélte a házasság és a válás minden örömét és keservét. A város modern szakközépiskolájában tanít. Huszonnyolc éves, gyereke nincs. A harmadik lépcsőházban lakik. Itt a lakások fele garzon. A válás után eladták lakásukat, és sikerült szereznie két különállót. Ha nem is hasonlítható ez a mostani a korábbi kétszobáshoz, mégsem albérlet. Igaz, a bejárati ajtó majdnem belenyílik a szobába, és nyújtózkodni sem lehet, de mindent képes megszokni az ember, ha muszáj.

A harmadik a közeli gyógyszertár kellemes arcú fiatal főnöke. A szemüveges férfi néhány hónapja költözött be a nyolcadik lépcsőház tízedik emeletére. Valamilyen úton-módon egy kétszobás lakáshoz jutott. Azt beszélték, hogy egyedüli gyerek, s a szülei nem sajnálták a pénzt tőle. Mindenesetre Audival furikázott, azt mesélte, hogy minden télen egy hetet a Tátrában tölt sítáborban. Szerencsére kivételes szerénység jellemezte, emellett remek társalgó volt.

A három férfi pontban háromkor megjelent a ház előtt. Onnan együtt mentek a parkba, s foglalták el a helyeiket. A vénasszonyok nyara érett pompájában ragyogott. Lassan sárgulni kezdett a park is, kristálytiszta volt a levegő, igazi szépségükben virítottak az őszirózsák.

Kirakták dobozkáikat. Húsz-harmincforintnyi apró volt bennük, meg néhány papírbankó. Még sohasem nyertek vagy veszítettek száz forintnál többet. Ide-oda vándoroltak a forintosok, de három óra múlva minden maradt a régiben. A mai partiknak különös tétjük van. Ma nem csak pénzben játszanak. Legutóbb elhatározták, hogy ma a vesztesek egy-egy kalandjukat is elmesélik.

Pali, az üzemmérnök nagy lendülettel kezdett. Tiszta betli lapja volt, nem is tétovázott. A többiek viszont úgy tettek, mintha tudnának valamit. Rekontrával bukta a partit. Nem a négy-négy forintot bánta, inkább a történetet nem akarta elsőnek elkezdeni. De hát a megállapodás az ultisok között szent és sérthetetlen. Két ujjával végigsimította a bajuszát, köhintett, fürkészően a többieket vizsgálta. Mutatta, hogy zavarban van egy kicsit, pedig felkészült minden eshetőségre.

 

— Korábban is nagy híve voltam a pszichológiának, de amíg én magam nem lettem kísérleti alany, addig csak kívülállóként tiszteltem ezt a tudományt — kezdte Pali.

— Tudjátok, hogy üzemmérnök vagyok. A cégem tavaly óta nagy pontosságú mérőműszereket készít. Sem az elméletben, sem a famegmunkálás technológiájában nem voltunk még olyan járatosak, mint most, ezért a főnök kiküldött Moszkvába két hónapra. Azért esett rám a választás, mert konyítok a fához valamit, meg nyelvvizsgám is van. Szomorkodott a család, de nem lehetett mit tenni, elengedtek. Egy hónapig keményen dolgoztam. Este tíz után zuhantam az ágyba, s aludtam reggel hatig. Egy hónap után néztem körül a környékünkön. A szállásom mellett bérház magasodott. A Lenin-hegyen volt a lakótelep, néhány üzlettel. Pár száz méterrel arrébb követségi épületek, köztük a magyaré is. Este tíz felé értem haza, s amint a buszmegállótól haladtam a szálló irányába, a bérház előtt magyar szó ütötte meg a fülemet. Külföldön mindig jobban összetartanak az egy nemzetbeliek. Megismerkedtem a társasággal. Orosz nyelvszakos tanárnők voltak, továbbképzésen vettek részt. Na, az a lényeg, hogy attól kezdve bejártam hozzájuk. Nem csak magyarok, hanem csehek, szlovákok és lengyelek is voltak ott. A következő hét szombatján táncos összejövetelt rendeztek a kultúrteremben. Engem is meghívtak. Késtem egy órát, de ahogy beléptem és körbepillantottam, szinte elállt a lélegzetem.

Egy vállig érő fekete hajú nőt láttam táncolni. Fehér, feszes nadrág volt rajta, hosszú ujjú fehér blúz. Sápadttá tette az arcát ez a szerelés, fekete haja pedig még jobban kiemelte halvány arcát. A szemében valamiféle lusta unalmat láttam, közönyösen mozgatta a csípejét, karját hanyagul lendítette előre-hátra. Partnerére, egy riadt szőkére nem volt érdemes az időt vesztegetni. Több női pár lötyögött, férfi alig volt az egész teremben. Felkértem, bemutatkoztam. Halina, mondta halkan, alig mozduló érdeklődéssel a szemében. Lengyel nő volt. Valami keveréknyelven kezdtünk beszélgetni. Éreztem, hogy egyre jobb vagyok nála, egy csendesebb számnál magamhoz szorítottam. Őt akartam felfűteni, de nekem lett melegem. Ha hiszitek, ha nem, az első éjszakát töltöttem távol. Hajnali három körül megfogta a kezemet. Úgy estem neki, mint egy kiéhezett ragadozó védtelen áldozatára.

Ettől kezdve, amikor csak lehetett, vele voltam. Mihelyt szabadultam, rohantam, lenyomtam a kilincset, s máris az ágyon hevertünk. Gyötrelmes éjszakákat éltünk át együtt. Nyugodtan megírhatta volna a Kámaszútrát, mindent tudott, amit ember tudhat ezen a téren. Sűrű haját az arcom fölé borította, úgy érzetem magam, mint egy indiánsátor foglya skalpolás előtt. Érett mellbimbói az ajkam előtt himbálóztak, mint két szem duzzadt cseresznye. Két hét múlva nem ismertem magamra. Állandóan a kilincset láttam magam előtt. Igaz nem olyan volt, mint a többi. Egészen új, a nikkelezés tükörként csillogott rajta. Elég volt hozzáérnem, tovatűnt a fáradtság, megteltem energiával, majd szétfeszültem a vágytól. Szerencsére a rossz és a jó gyorsan múlik. Elérkezett a hazaindulás napja. Az utolsó éjszaka ezt mondtam neki:

— Nem kérek tőled semmit, csak egy dolgot engedj meg. Hadd szereljem le az ajtóról a kilincset! — Láttam rajta, hogy meglepődik. Felcsavaroztam az újat, a régit pedig becsomagoltam a bőröndömbe.

Hajnali három is elmúlt, amikor a feleségem ajtót nyitott, s a fárasztó utazás után ágyba zuhantam. Másnap délutánra felszereltettem az üzemi lakatossal a kilincset. Négykor érkeztem haza. Felszaladtam az emeletre. Már messziről észrevettem. A kilincs szórta a fényt, ragyogott, ünnepelt. Erzsike a szobában tett-vett. Nem tudtam magamnak parancsolni, a szemem el­homályosult, a hangom remegett. Erzsike kezdeti tiltakozása mámoros sikongatásba ment át. Olyan volt, mint még soha. A nagy lélegzetvételek perceiben rendkívüli hálát éreztem. Elhatároztam, hogy attól a kilincstől nem szabadulok meg soha.

 

A többiek felsóhajtottak. Mindenki Halinára gondolt. Fekete hajára, sápadt arcára, feszes combjára. Palit is megzavarhatta az élmény felidézése, mert egymás után három partiban is nagyon meggondolatlan volt, és veszített. Aztán fordult a szerencse. Gábor, a patika vezetője teljesen magára maradt. Beleizzadt az erőlködésbe, mégsem tudta elkerülni a vereséget.

 

— Az én történetem nincs olyan érdekes, mint a Palié — kezdte. A szemüvegét letette az asztalra, forgatta, igazgatta.

— Néhány héttel az után, hogy kineveztek, egy szokatlanul napsütéses délelőttön fiatal lány lépett a gyógyszertárba. Felkaptam a fejem, mert szinte a levegő mozgása is érezhető volt utána. Húsz évesnek látszott, egyenes vonalú fekete haja félig eltakarta az arcát. Kreol bőrén a szeme alatt egy anyajegy sötétlett. A nyaka köré lila sál tekeredett hanyagul. Az ajkain vastagon volt a festék. Szótlanul elém tette a receptet. Postinor. A pénztárban kifizette a két forintot, visszajött. Becsomagoltam a gyógyszert egy kis zacskóba, átnyújtottam neki. Rám emelte a tekintetét, elmosolyodott. Hirtelen derűssé változott az arca, a kiéltség vonásai eltűntek róla. Abban a pillanatban tudtam, hogy meg fogok ismerkedni vele. Így is történt. Mondhatom, nem kellett sokat hajtanom, hogy feljöjjön hozzám. A szeretkezésében volt valami közönyösség. Éreztem, hogy nem őszinte az öröme. Magamban nem volt okom kételkedni, ezért kíváncsi lettem: mi lehet az oka annak, hogy nem tud felszabadulni egész éjszaka. Többször találkoztunk.

Mindig sokat kellett innia ahhoz, hogy valamennyire meg tudjon szabadulni a gátlásaitól. A kisüsti pálinkát kényszerítette magába, prüszkölt, krákogott, de amíg nem érezte a bódultságot, ivott. Tudod, mondta egyszer, tizenhat éves voltam, amikor meghalt a nővérem. Húszéves volt, a rák vitte el. Nagyon gyászoltuk. Én is. Valaki utánanézett, kiderült, hogy mindkét ágon jellemző a fiatal korban bekövetkező halál. Nagyon megijedtem. Aztán elmúlt a félelem, csak két év múlva jött elő. Rászoktam a cigire, megkóstoltam a szeszt, egyre több barátom lett. Tudod, mi az, félni valamitől? Átjárt a rettegés, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy én is rákos vagyok. Van valami biztosítékom? Semmit se tehetek ellene! Ültem az ágyam szélén, kicsit elkábultam a szesztől, végignéztem magamon, a tükörben az arcomat vizsgáltam. Két évad van még, súgtam magamnak. Mire vársz? Éld át, ami az embernek megadatott! Kóstolj végig mindent, a jót is, a rosszat is! Öld meg benned lévő félelmet, legyen minden napod az utolsó előtti! Két kézzel végigsimítottam az arcomat, és a kemény csontokat éreztem, az üres szemgödröket. Lefoszlott rólam a hús, fekete hajamat megette az idő. A sikításomat még hallottam, de többre nem emlékszem. Anyám azt mondta, két napig aludtam. Ma már úgy várom, mint az elítélt a kivégzés pillanatát. Várom, mint ami elkerülhetetlen. Ezért vagyok fásult, közönyös.

Gábor a két tenyere közé szorította pálinkás poharát. Maga elé nézett, hallgatott. Hirtelen undort érzett. Nem itta meg a pálinkát, letette a poharat az asztalra. Felállt, odalépett Éva mellé. Lehajolt s megcsókolta a homlokát. A hirtelen beállt csendet egy mentőautó szirénája szakította félbe.

— Attól az éjszakától kezdve hiába kerestem Évát. Mert kutattam, nyomoztam. Eltűnt a városból. Csak a tehetetlen fájdalom maradt utána. Ha rá gondolok, az jut eszembe, hogy minden fájdalom történetté szelídül egyszer.

 

A kártyaasztal előtti ösvényen portölcsér kavargott. A közepében egy korán elszáradt levél emelkedett fölfelé. Néhány pillanat múlva elült a szél. Karcsi sem kerülhette el a sorsát. Ő volt ugyan a legjobb játékos, mégis fennakadt egy piros ultin.

 

— Gittával egy szalagavató bálban találkoztam először. A színpadon állt, kezében remegett a mikrofon. Fehér blúza gallérján halványzöld szalag hirdette: ma este ő az ünnepelt. Megnyitotta a bált. Egyéniségében a lányos báj keveredett az ébredező nővel. Néhány hónapja szabad voltam már, elcsitult bennem a válás minden keserűsége, a szárnyaimat próbálgattam. Ne higgyétek, hogy a sikerre szomjas vadász szemével néztem körül a teremben. Gitta hamar átöltözött. Búzavirágkék ruha volt rajta, oroszos nyakkal. A felső része szorosan simult a testéhez, kiemelte formás melleit. Deréktól lefelé bővült, de nem hirtelen, szabad mozgást engedett a lábaknak tánc közben is. A ruha csuklóban mandzsettával hívta fel a figyelmet a lány finom kezeire. Egyetlen ujját díszítette gyűrű, ezüstből, kék színű kővel. Olyan élesen emlékszem minden apró részletre, mintha tegnap történt volna.

Az alkalom tette-e vagy valami más, Gitta mámorosan ünnepelt. Az öröméből bőven jutott nekem is. Hamar felkértem, s jól megértettük egymást. Az első pillanatokban tükörnek éreztem magam: visszatükröztem a mosolyát, felszabadult nevetését, játékos évődését. Aztán egyre jobban felmelegített az egyéniség, őszintén tetszett az öröme, s engem is elragadott a lendülete.

Eleinte titokban találkoztunk. Gyorsan meggyőztem, hogy nálam kényelmesebb meg biztonságosabb is. Rengeteget beszélgettünk. Lemezeket hallgattunk. A fotelben kucorgott, szőke haját szétterítette, homlokát felhúzott térdeire ejtette. Egyszer megleptem a Pillangókisasszonnyal. Megkereste a nagyáriát. Miután meghallgatta, felemelte a fejét. Egy kövér könnycsepp ragyogott az arcán. Néhányszor sikerült úgy megszervezni a dolgait, hogy az egész éjszakát velem tölthette.

Erősebb volt nálam. A tisztaságát tartotta fölém, hajolnom kellett. Igazán megszerettem. Nem is nagyon meditálhattam a dolgon, máris átcsapott a fejem fölött a szerelem. Érettségi után hosszabb időt tölthettünk együtt a Balaton partján. Túl volt már a felvételi vizsgán, két hetet várni kellett, amíg megjön az értesítés. Két hét a szerelem égboltja alatt, gondoltam a parton üldögélve, mialatt átkaroltam, s a hold fényében ezüstös hajában gyönyörködtem.

Nem tudtam betelni Gittával. Napról napra felszabadultabb lett, kezdte önmagát is megismerni, egyre odaadóbban ölelt magához. Most sem értem, miért keresi az ember az ölelésben a megsemmisülést? Hogy aztán fölemelje a fejét a habok fölé, mint hosszú víz alatti úszás után, s boldogan sóhajtson: élek! Önmagam újjászületésére vágytam én is eszeveszetten. Egyszer aztán mindennek vége lett. Éjszaka felriadtam. Pörögtek a kerekek. A saját hangomat hallot­tam. Minden szót, amit Gitta fülébe súgtam az ölelés pillanataiban, csak a neve helyett Editet mondtam. A volt feleségemét. Úgy éreztem magam, mint aki lelepleződött. Editet már régóta nem szerettem, de Gittának is hazudtam!

Szerencsére nem sok idő volt már hátra. Hazautaztunk, Gittát várta az értesítés: fölvették. Elutazott a szüleivel nyaralni, aztán építőtáborba. Szeptember elején megkezdődött a tanév az egyetemen. Úgy váltunk el, hogy mindketten éreztük: nem találkozunk többé.

 

Bimm-bamm, bimm-bamm, hozta a harangszót a hűvösödő szél. Hat óra volt. Összeszedték a kártyalapokat, becsukták a dobozokat, felálltak. Útközben arra gondoltak, hogy valami fontos mellett mindig elmegy az ember. Az úttest szélén megálltak, elengedték a balról közlekedő autóbuszt, s indultak volna, amikor hangos kacagásra lettek figyelmesek. Velük szemben három nő közeledett. Egymásba karoltak, vidámak voltak. Az egyik fekete hajú, fehér nadrágban, középen egy szőke lépkedett, a másik szélen egy kreol bőrű lánynak lobogtatta a haját a szél. Jöttek, nevettek. Halina, Éva, Gitta.

6 év 6 komment

 

 

Szomorú szememben zöld a tenger,
s nagyon messziről jön a hívás,
csak suttogás, amire hozzám elér,
bőrömet borzolja a drága hang,
dobál a meg-megújuló kétségbeesés.
Milyen áramlatok indulnak odalent
a zöld hullámok bársonya nélkül,
ahol már nem simogatásra gondolunk,
hanem a félelem szorítja torkunkat?
Szomorú szememben zöld a tenger,
nem törik meg rajta a fénysugár,
elnyel mindent, a villámok ezüstjét,
a tornyosuló felhők falánk árnyékát,
a napot, amikor elfekszik a horizonton,
s a rémülettől felgyűrődik a homloka.

6 év 3 komment

 

Vézna kicsi testem –

de szerettelek
kamaszkorom kedves költője,
Dutka Ákos!
Belenézek a tükörbe,
s most értelek,
mivé lettem, látod?

Vézna testem
itt lobog a márciusi télben,
amikor rügyeket bonthatna
a tavasz!
Lecsavarja valaki
ezt a reménytelen lángot,
hiába lázad a szívem.
Te megértesz engem, ugye,
Dutka Ákos?

 

Vézna lett a testem,
nem jó már csak hamunak,
ezeket a sorokat is
csak magamnak írom.
Meghalt bennem a lélek.
Tudom, ezt te is megélted,
de nekem szokatlan még,
hogy a szerelem feláldoz,
segíts, ha tudsz,
Dutka Ákos!

 

 

 

6 év 1 Komment

 

Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: állandóan a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte nincs is tudomásunk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előre tekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever.

Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk, nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, de megfulladunk, ha végül partra vet az élet.

Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. Ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal és az emlékekkel, amelyeket felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, összeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, a helytelenül végiggondolt gondolat.

Megtanultuk, hogy az idő visszafordíthatatlanul halad előre, sem megállítani, sem új határokat nem lehet adni folyásának.

Amikor létezésünkre egyetlen fájós fog sem figyelmeztet, akkor nem érdekel bennünket az idő. Mert minden idő jó idő. Később megtanuljuk, hogy van múlt, jelen és jövendő. S nem csak a nemzeti énekben. De lehet, hogy sohasem bukkannak fel az emlékeztető dolgok, vagy éppenséggel semmire sem emlékeztetnek. Úgy múlik el a múlt, hogy nem hagy nyomot bennünk, az idő kifolyik a tudatunkból. S még a hiánya sem fáj, mert nem tudunk róla. Az élet nagy-nagy bölcsessége ez, a szervezet önvédekező reflexe, amely nem engedi, hogy bármi is elvonja a figyelmünket az aktuális feladattól?

A mosolygós lányarc igazi derűvel néz rám a fényképről. A hátoldalán rövid mondat: „Én megőrizlek téged egészen.” Ki vagy te? Kicsoda, aki megőriz engem egészen? S hány éve már? Azóta minden bizonnyal gyerekeid vannak, már iskolába járnak. A nagyobbik túl van az érettségin, a kisebbik pedig talán férjhez ment. Unokád is van, te mosolygós kislány? Vajon mikor hagyott el téged az emlékezetem, mikor léptél arra az útra, amely csak egy irányba vezet?

S egy másik cetli az asztalon: „Egyszer azt mondtad: Segítek, de csak akkor, ha oda jössz velem együtt. Távsegítség nincsen. Igazad van. Így távolról nincs mit mondani a levélre. A novella meg nem tetszik. Ha én írnék, másképpen írnék, de ahhoz számomra rögösebb az út.” De jó lenne kibogozni, miről volt szó abban a levélben, vagy abban a novellában. S egyáltalán, mi lett azzal a lánnyal, aki úgy elsodródott, hogy nem lehetett megtalálni… Vagy lehetett volna, csak hiányzott hozzá a bátorság, a szembenézés komolysága?

Hány elsodródott ember él szerte e kis hazában, akiket jó lenne megtalálni, megkeresni és megbújni kissé a közös múltban… Azonosulni, vagy visszatalálni régi önmagunkhoz. Mondják, ez jellegzetesen infantilis, gyermekded magatartás. A múltat le kell zárni, és szerencsére a magánéletben van elévülés. Mindig azzal kell foglalkozni, ami előttünk van, ami a legfrissebben kínálja magát. Van éppen elég dolgunk. Aki a múltban él, egy kicsit elszakad a jelentől, azt előbb-utóbb felfalják a farkasok. Inkább előbb. Az ész azt súgja, hogy mindig a jelen törvényeit kell követni, mert ez az életben maradás egyik fontos eszköze. Ha nem a legfontosabb.

Mégis… Aki már megélt annyit, hogy ami hátravan, csupán a mennyiségben hoz változást, nyugodtan törődhet azzal is, hogyan telnek el azok az évek, amelyek még előtte vannak. Lehet infantilis, ragaszkodhat önmagához. Nem akar kastélyt, sem pálmafás ligetet, nem vágyik dél-tengeri hajóútra, sem a Bahamákra, sem a Holdra, sem a legmélyebb barlangokba. Csupán önmaga szeretne lenni.

Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előretekintünk. Nem látjuk, ami a lábunk előtt hever.

Át kellett rendeznem a könyvtáramat. Ilyenkor minden könyvet egyenként kézbe vesz az ember, megforgatja, belelapoz. Ezt tettem én is. Meglepetten fedeztem fel egy-egy „új” könyvet az ismerősök között. Olyan is volt, amelyiket már régóta kerestem; lám, ilyenkor derül ki, milyen kincsekkel rendelkezik az ember! Elidőztem a dedikációknál, hiszen minden bejegyzéshez egy-egy kedves emlékem fűződik. „Habent sua fata libelli” — szól a mondás, s ennek igazában nem szabad kételkedni. Somlyó György Mesék a mese ellen című kötete akadt a kezembe, 1967-ben adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó. A legelső oldalon bejegyzés: „Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus. 1968. X. 27.” Kulturált, jellegzetesen női írás. Születésnapi ajándék. De ki adta? Mert az ajándékozó elrejtőzött előlem. Annyira, hogy most hiába kutatok az emlékezetemben, csak egy parkot látok. Éppen kiértünk belőle, megálltunk szemben egymással. A villamos sikoltva kanyarodott. A lány rám emelte barna szemét, a haját megigazította, s a válltáskájából elővette a Somlyó-kötetet. „Születésnapodra” — mondta.

Szégyellem bevallani, de nem olvastam el a könyvet. Nem állt közel hozzám Somlyó, bár a „meséi” nagyon népszerűek voltak akkoriban. Annyi év után most „felbontottam” az ajándékot. Íme, Mese az egyről és a kettőről: „Csak nézik egymást. Nem is egymást nézik. Csak tudomásul veszik egymást. Tudomást sem vesznek egymásról. Teszik a dolguk. De minden mozdulatuk a másikban fejeződik be. Egymás vonzásában keringenek, mint a bolygók, mint a mondatrészek. Egymásnak ütköznek, mint a protonok, mint az, amit egymás éjszakái számára érlelnek magukban. Egymás feltételei, egymás magyarázatai, egymás törvényei, egymás égtájai, egymás ragjai, egymás kiegészítő színei, egymás katasztrófái. Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus.”

Félreérthetetlen üzenet. S én nem találtam meg, nem olvastam el. Mindez most megszégyenít. Hol van az a barna hajú lány?

A könyvek rendezgetése során kiderült, hogy egy másik ajándékot is kaptam tőle. Csak tiszta forrásból — Antológia magyar írók és költők műveiből Bartók Béla emlékére. Az első oldalon bejegyzés, dátum nélkül:

 

„Aki elment messze

vissza sose térhet,

csontváza, mint szakadt hárfa

nekiállt a szélnek”.

 

Most már tudom, hogy ez volt a búcsúajándék. A barna hajú lány magába zárta a fellobbanó élményt. Milyen finom érzékre vall az idézet dátumnélkülisége… Nem akarta a búcsúzást konkrétumhoz kötni, csak kívül zárta le a kapcsolatot.

A lány az emlékezet útvesztőjében kóborol valahol, s én nem találom. Pedig fontos lenne, hogy megköszönjem számomra értékessé most váló szeretetét. De csak a szarvassá vált fiú néz rám a borítóról. A szájából időtlenül szól a hívás.

6 év 5 komment

 

 

álmod lebben

fáradt éjjel

párnád gyűröd
szenvedéllyel
kopogva szól
minden óra
idő fordul
rosszra jóra
megláthatod
ébren várva
hogyan kúszik
reggel lángja
szobád falán
egyre feljebb
csönd növekszik
beljebb beljebb

6 év 5 komment

 

Gyula maga elé bámult, lábát az elhagyott vályogvető gödör vízébe lógatta. Szeretett itt üldögélni. A pocsolyákon túl nagy rét kezdődött, messzire elláthatott, semmi sem zavarta a kalandozó tekintetet. Pedig gyakran előfordult, hogy semmit sem látott, csak nézett a messzeségbe, majd hirtelen életlenné változott a kép, kiüresedett a tekintete: befelé figyelt. Gyula a maga módján álmodozott.

 

A kocsmákban szombatonként Szabó Gerzson hegedült. Rángatta a vonót, kínozta a hangszerét. A borostás képű cigányok, mert főleg ők látogatták ezt a faluszéli szeszmérőt, nagyokat nevettek, néha besegítettek neki.

Gyula megállt az ablak előtt, koszos ingujjával megtörölte az ablakkarikát, bebámult. Csukott szemmel hallgatta a cincogást.

— Bolond Gyuló, gyere, fizetek egy búfelejtő fröccsöt!

Gyula zavartan rámosolyodott az ismerősre, majd bekullogott utána. A fröccs egy korsó sörből és a belé öntött deci rumból állt. Ettől Gyula rendszerint bőbeszédű lett. Arról mesélt, hogy megtanul hegedülni és nagyzenekarban fog játszani, úgy, mint az a férfi, akit a múltkor a tévében látott. Aztán bemegy a városba, megáll a legforgalmasabb téren, álla alá illeszti a hegedűjét, az emberek megállnak, elcsendesül minden, a várakozók között egy asszony zokogva a mellette álló férfi vállára borul.

— Így fogok játszani! — sóhajtott fel Gyula.

— Tudod, mi a te hangszered? A szerszámod! — röhögtek. — Mutasd meg! — követelték.

Gyula menekülni próbált, de leteperték. Újra és újra elborzadtak, mert jókora szerszámmal áldotta meg az élet. Ez a jelenet volt az utolsó felvonás vége, Gyula teljesen kikészült, már a szemét sem tudta kinyitni. Hárman megfogták, kirakták az árokpartra.

Hajnalban felébredt, hazament. A kunyhót valamikor vályogvető cigányok eszkábálták. Miután elmentek, Gyula költözött bele. Azóta tavasztól késő őszig itt él. Kiül a „ház” elé, vagy belelógatja a lábát az egyik gödörbe, hogy felfrissüljön és elmúljon a tompa kábulat az agyából. Szembenéz a réttel, csodálja a szélben hajladozó, hullámzó fűtengert. Érzi a harmatos növények illatát. Ettől megmámorosodik. Kikerüli a gödröket, futva ér a habzó rétig. Hanyatt vágja magát, hasra fekszik, hempereg. A harmattól lucskos lesz az arca, boldogan kiáltoz. A mosakodást ezzel el is intézi. Átvizesedett ingét ráteríti a kunyhóra, pillanatok alatt megszárad. Szereti ezt a széllelbélelt kalyibát, mert itt legalább egyedül lehet. A faluban mindenki csúfolja, Szarvas Gyulának becézik, mert a homlokán kétoldalt kemény dudor emelkedik. Félnek is tőle, különösen a gyerekek — sűrű, bozontos hajától, kiálló pofacsontjaitól.

Kiskorában állami gondozásba adta az anyja, majd amikor felserdült, kivette. Néhány éve meghalt a meggyötört öregasszony, az utolsó hónapokban már nem volt normális, teljesen elhanyagolta magát, vastag kosz ülepedett meg a nyakán, a testén. Kiült a háza elé és sokáig, néha késő éjszakáig énekelt. A szöveget nem mindig tudta pontosan, a hiányzó részeket saját mondókájával tömte be, vagy egyszerűen elhallgatott, megzökkent, s amikor eszébe jutott, újra folytatta. Így születtek talán a balladák, súlyos csöndek közé ékelődve. A falu költségén temették el. Gyula leült a frissen hantolt sírra, félt és undorodott. Sűrű felhőket hajtott a falu fölé az októberi szél. Gyula szoborrá merevedve ült a síron, a hátán patakokban ömlött az esővíz, a fejét fel sem emelte, nézett maga elé, hangtalan volt, mint a kiüresedett pillanatok.

A temetés másnapjától a maga lábára kellett állnia. Alkalmi munkákból élt, legtöbbször tehénpásztorkodott. Szerette ezt a munkát. Ekkor került közel a réthez, a kék éghez. Csak késő ősszel meg télen szomorkodott, amikor beszorult. Valaki felfedezte, hogy Gyulának nagyon szép énekhangja van. Rengeteg dalt tudott. Mindenki csodálkozott, honnan ez a gazdagság? Talán az anyjától tanulta, de lehet, hogy termett benne. Szomorú, vágyakozó nótákat ismert, ha ezeket énekelte, csillagos éjszakák társtalan magánya ragyogott a szemében.

 

A falut vasúti sín szelte ketté. Amióta a harminc kilométerre lévő kisvárosba több üzem is letelepült Budapestről, sokan — főleg a fiatalok — otthagyták a tsz-t. Naponként bejártak a Mérleg-gyárba, a HÓDIKÖT üzemegységébe dolgozni. Mentek, mentek, néhányan visszatértek, mint Balogh János, Tóth Piroska, akik nem tudtak beilleszkedni. Mások meg egy idő után lakáshoz jutottak, megnősültek, férjhez mentek. De aki örökös bejáró maradt, az is magával hozott valamilyen idegenséget, egy-egy új szót, ruhadarabot, új szükségleteket, új kapcsolatokat, viszonyokat.

Hatan, nyolcan különösen összetartottak. Egy üzemben dolgoztak, együtt töltötték a hétvégéket is. A falu határában hatalmas erdő zúgott. A szélén bővizű folyócska kanyargott, a meder közepén hónaljig ért. Az egyik parton nádas terjeszkedett, itt-ott szakította meg a horgászok durván összeácsolt stégje. A fák hamarosan elrejtették az erdőben bóklászót, száz métert sem kellett haladni, máris aprócska tisztáson találta magát az ember. Idejártak nyolcan pihenni, hülyéskedni, kártyázni. Idehozták a lányokat is. Amikor már mindenki eltelt mindenkivel, Mari azt javasolta:

— Hozzuk ki Gyulát! Próbáljuk meg Gyulával!

A lányok összenéztek.

Egy júliusi vasárnap Gyula ott ült a tisztáson a többiek között. A sörösüveget a szájához emelte, ugrált az ádámcsutkája.

— Jövő télen elmegyek a hegyekbe. Keresek egy meredek lejtőt, szánkóra ülök, és leszáguldok, Amíg rohan velem a szánkó, hallgatom a fák muzsikáját. Mert a téli fák úgy szólnak, mint a hegedű. Jajgatnak a fájdalomtól.

— És mi fáj nekik annyira? — kérdezte Miklós, miközben a homlokára mutatott.

A többiek értették a mozdulatot.

— Siratják az elhullajtott leveleket — mondta óvatosan Gyula.

— Na, elég a sírásból! Játszani fogunk! Voltál már nővel? — nézett Gyulára Sanyi.

— Hát… nem — turkált a fűben Gyula. — Még nem.

— Tudod, mit kell a lányokkal csinálni?

— Láttam már.

— Na, majd mi megtanítunk. Ki tetszik a lányok közül?

Gyula körbevigyorogta a társaságot. A tekintete megállapodott Éván.

— Nem úgy! — kiáltott fel Jóska — Sorsolunk!

A kezében lévő sörösüveget letette a földre, megpörgette. Éva ment Jóskával. A következő pár Sanyi és Mari volt. Gyulának Gizi jutott. Középtermetű, szőke hajú lány. A szeme tiszta, de a szája szögletében durva ránc. Csendes, szótlan. Kézen fogta Gyulát, elindultak. Miklósnak megvillant a tekintete. Gyula percekig nem tudta letörölni a győztes mosolyát.

Attól kezdve minden vasárnap kivitték magukkal. A lányok nem akartak lemondani róla. Váltogatták egymást. Gyula csak mosolygott, s teljesítette a dolgát. Sokat tanult, de eljutott a csömörig is. A maga módján érezte, hogy a gyönyörök nem teljesen neki szólnak. Heteken át nem gondolt a hegedűre. Attól kezdve, hogy Gizi elvitte magával, haját az arcára terítette s két mellét az ajka fölött himbálta, nem jutott eszébe a hangszer. A lány sikított, mintha hideg zuhany alatt állna, ami nagyon jólesik a testnek, de az első pillanatokban nagyon váratlan, szokatlan.

Egy éjszaka mindennek vége szakadt. Álmában a városban hegedült. Megálltak az emberek, körülvették. Egy asszony zokogva borult a mellette álló férfi mellére.

— Nem jövök többet.

Gizi mellette ült a fűben.

— Szép vagy — simította meg a lány haját. — Meg kell tanulnom hegedülni!

— Akkor menj! — futott ráncba a lány homloka.

De hegedű helyett, Gyula poharat vett kezébe. Amit az alkalmi munkáért kapott, mind italra költötte. Még most is gyakran fizettek neki, de már nem engedte, hogy gúnyt űzzenek belőle.

 

A faluból egyre többen jártak a kisváros gimnáziumába. Az első Szántó Rózsi volt, aztán ment Balogh Kati, Szabó Éva. Angyal Hajnalka az idén érettségizik. A falu közepén laknak egy hatalmas kőházban. Hajnalka nagyon szép. Barna haja a válláig ér, barátságos, bársonyos a hangja. Gyula órákig el tudná hallgatni. Orvosnak készül a lány, s mindenki bízik benne, hogy sikerül neki. Kiből legyen orvos, ha nem belőle? A szóbeli vizsgákra készülve, Hajnalka szinte naponta kisétált a folyópartra, leterítette a pokrócot, kibújt a ruhájából, napozott és tanult. Gyula minden nap megleste. Ott vezetett az ösvény a kunyhótól nem messze. Nem merte a lányt megszólítani. Egy-két éjszaka kiült a kunyhója elé, a sötét rétet bámulta, figyelte a neszező falut. Hajnalkára gondolt. Ha elvihetné a városba! Ha mögötte ülhetne a szánkón…

Már magasan járt a nap, amikor a gyalogösvényen megjelent Hajnalka. Gyula végigsimította az arcát, leseperte a szőrös melléről a száraz fűszálakat, s elindult.

— Szevasz, Gyula! — szólította meg a lány. — Mit csinálsz itt kora reggel?

— Téged vártalak. Komolyan… téged.

— Ne viccelj! Na, engedj!

Hajnalka kikerülte és ment tovább az ösvényen. Egyszer, mintegy megszokásból, hátrafordult. Gyula lehorgasztott fejjel, jellegzetes mackó cammogásával követte. Ha megállt, ő is. Ha elindult, Gyula is nekilódult. Volt valami félelmetes a szótlanságában, a járásában.

— Jaj! — döbbent meg Hajnalka, s a pletykára gondolt.

Megszaporázta a lépteit. Zihálást hallott maga mögött. A saját lélegzetvétele volt. „Mit csináljak? Hova fussak?” Igen. Most már futott. Neki a nádasnak.

Gyula a nyomában. De ahol eltűnt a lány, ott nyugodtan fodrozódott a víz. „Hol lehet?” Leült a stégre. A folyót bámulta. Néhány ponty úszott el előtte. Körbenézett. A lány sehol, csak a nádrengeteg zúgott. Zúgott? Muzsikált! Mintha a lány beszélt volna hozzá! Mintha énekelt volna!

És akkor világosság gyúlt az agyában. Lesz már igazi hangszere! Elővette a zsebkését, levágott egy szál nádat. Még egyet. A harmadikat, a negyediket. A különböző hosszúságú nádszálak más-más hangot adtak. Gyula egymás mellé illesztette őket, addig kísérletezett, amíg a nádast nem tudta utánozni. A nádas pedig Hajnalka hangján dúdolt! Ragyogott az arca. Szóltak a sípok. Szólt a szerelem.

Egy hatalmas ütéstől a vízbe bukott. Kapálódzott, jobb kezét a magasba tartotta. A sípokat szorongatta. Nyelte a vizet, s egyre mélyebbre merült.

— Te mocskos disznó! Kitaposom a beledet, te állat!

Lassan magához tért. Arcát, testét egymás után érték a súlyos ökölcsapások. Alig tudta kinyitni a szemét. Először csak elmosódottan látott, aztán felismerte Hajnalka bátyját.

6 év 6 komment

 

— Ide figyelj, elrontottam az életemet — mondta Ildikó.

Felém nyújtotta a konyakos poharat. A vastag, ormótlan kocsmai pohár sehogyan sem illett a másodosztályú étteremhez. Csodálkozó tekintetemet látva, hozzátette:

— Teherbe ejtett egy rohadt gazember, egy utolsó strici. Tudod, régóta szeretnék veled beszélgetni, de valami mindig visszatartott. Féltem tőled. Na, igyunk! Terhes vagyok, érted? Egy tizenhat éves srác felcsinált. Mit szólsz hozzá? Anyám azt mondta, büdös kurva vagyok. Az anyám, érted, az anyám, amikor meglátott a faluban egy fiúval. Hát mondd meg, az vagyok?

Lehajtotta a konyakot, előrenyúlt az üvegért, töltött magának. Telt arcát újra felém fordította. Szemén erősen látszott már, hogy ivott. A zenekar játszani kezdett. A sánta cimbalmos nagy lendülettel indította a szólót. Fölfutott a dallam íve, majd visszaesett, hogy ismét nekirugaszkodjon. Ildikó ráemelte a tekintetét a prímásra, az pedig mesterkélt mosollyal köszöntötte.

— Azt mondod, ne igyak többet? Az egész életemet elrontottam, érted! Mihez kezdek így? Nem, nem mondtam meg annak a hülyének. Miért tettem volna? Mindketten részegek voltunk, ő meg rám mászott. A fene egye meg, ezt nem lehet józanul elviselni! Anyám évek óta azt mondja, hogy kurva lesz belőlem. Most aztán igaza lett. Mindig azt akarta, hogy igaza legyen. Tizenöt éves koromban volt az első hapsim. Negyvenöt fölött már kopaszkás, kövérkés. A volt tanítóm. Mindig a hajamat meg az arcomat simogatta. Nem volt köztünk testi kapcsolat. Ezen most csodálkozol, mi? Jó korán kezdtem, biztosan ezt gondolod. Pedig nagyon jól éreztem magam vele. Azt hiszem, tehetetlen szerelem volt a részéről. De pótolta az apámat. Ide figyelj, én nem kellek senkinek! Azt hiszed, segített valaki, amikor szükségem volt rá? Fenét! Úgy mentek el mellettem, mint akik sohasem láttak. Egyszer nagy bajba kerültem. Összetört otthon minden. Az apám részegen kitombolta magát, majdnem felgyújtotta a tehénistállót, engem meg kivert hazulról. Azt hiszed, befogadott valaki? Elmentem a csöves haverokhoz. Hármat ismertem közülük. Nem kérdezték mi a bajom, csak engedték elmondani azt, ami bántott. Ott marasztaltak, inni adtak. Persze, gyógyszer meg szesz… Kevés, aztán sok. Ki méri az italt, amikor a legfőbb jóra szomjas az ember? A „Monte Carlo”-ban üldögéltünk, ami egy „bokorrendszer” a város legnagyobb parkjában. Ittunk és cigiztünk. Ide nézz!

Feltűrte a blúz ujját, csikkégések nyomait, tetoválásokat mutatott. A csuklója fölött néhány centi hosszú vágásnyom fehérlett.

— A karomon oltottam el a cigarettát, hogy közéjük tartozhassam, a nevüket rátetováltattam magamra. Figyelj, azt akarom, hogy meghallgass! Mihez kezdek én ezután? Tizennyolc éves vagyok, és azt mondom, elrontottam a vacak kis életemet. Olyan zavarodott vagyok… Nem, nem az ital teszi. Kicsi koromtól zavarosodik bennem ez az egész, s most felbugyborékol, mint árvízkor a Szamos a kertünk alatt. Kicsordul belőlem a panasz, azt gondolod. Nincs jogom egyszer valakinek elmondani, ami ebben a buta fejemben van? Olyan nyugodt szeretnék lenni még egyszer, mint Drezdában, a Szent Péter bazilikában voltam. A hátsó széksorok egyikében ültem, s elcsendesített a belső tér arányossága, a fehér falak, az emeleti erkélyek hatalmas mérete, a póztalanság s a halk orgonaszó. Néhány kiránduló lézengett a padsorok között. A fejemet lehajtottam a pad tetejére, behunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy nem szabad semmire sem gondolnom. Néhány lépésre a Zwingertől, a romokkal egybenőve, ebben a hatalmas bazilikában tényleg magamra találtam. Elaludtam. Fél óra múlva ébredtem, s mindaz, ami korábban nehéz súllyal nyomta a szívemet, tovatűnni látszott. Sétáltam még néhány percet a környező utcákban, majd megnéztem egy plakátkiállítást.

Maga elé nézett, a konyakos poharat forgatta kezében, majd odakoccintotta az üveghez.

— Így van ez, hallod? Elrontottam az élete­met. Sohasem lesz bennem olyan harmónia, mint ott volt. Na, igyunk! Le, le, le fenékig! Ez legalább meglátszik rajtunk. Négy évig középiskolába jártam. Hinnéd, ha nem tudnád? Mit tanultam én a gimiben? Nem sokat. Összesen tíz órát ha tanultam a négy esztendő alatt. Volt fontosabb dolgom is. Jó, most azt gondolod, hogy rosszul tettem, biztosan nem látnám az életemet ennyire reménytelennek, sötétnek. Menj a fenébe a prédikációddal! Ha nem tudsz segíteni, ne szövegelj, abból volt részem elégszer! Ide figyelj, az anyám lekurvázott! A saját lányát! Mondhat ilyet egy anya a lányáról? Hányszor el akartam menni a suliból, de az öregem nem engedett. Neki érettségizett lánya lesz!

Harmadikos koromban egy májusi péntek délutánon egyedül voltam otthon. Az öregem a szomszéd faluban intézett valamit, az anyám meg délutános volt a HÓDIKÖT helyi üzemegy­ségében. Megittam négy felest, apám ötéves maradék almapálinkáját, leültem ócska sezlo­nunk­ra, és hoztam a fürdőszobából két zsilettpengét. Várjál! Azt hiszed, volt bennem valami félsz? Egy szikra sem! Bal csuklómon belevágtam az érbe. Dögöljek meg, érted! Az apám hülyére pofozott, az anyám lekurvázott, az rúgott belém, aki akart, leíródtam, mint valami selejtes áru, hát akkor vigye a fene az egészet! Akarok én élni, azt hiszed? Nem! De akkor olyan keserűség árasztott el megint. Miért éppen ebbe a családba kellett nekem születni, kérdeztem magamtól? Nem akarok én Árvácska lenni! Feküdtem és éreztem, hogy a vér végigfut az ujjaimon, lassú cseppekben hull a szőnyegre. Nem vettem el onnan, mérgelődjenek egy kicsit. Eszembe jutott, hogy az egyik iskolatársam néhány héttel azelőtt felakasztotta magát. Két napig próbálkozott, amíg sikerült neki. Kint voltam a temetésén, de nem sírtam, mint a többiek, inkább fölnéztem rá. Erősnek, bátornak tartottam.

Persze, könnyen beszélsz! Behúzódsz a kuckódba, harmonikus környezetben élsz, a magad ura vagy. Talán éppen te mondtad, hogy belül szabad lehet az is, aki rab odakint. Sok Szabó Lőrinc verset olvastam azután. Szóval, nemigen értheted meg az öngyilkosok gondolkodását, érveit. Túl jól élsz hozzá! Na, néztem a mennyezet repedéseit, a csillár és a plafon között sűrű­sö­dő pókhálót. Arra gondoltam, hogy semmilyen hiány nem marad utánam.

 

Abbahagyta, töltött magának, felém biccentett és kiürítette a poharát. Az utolsó kortyot szétterítette a szájában, kicsit megborzongott:

— Ha pedig így van, rajtam áll: az életet vagy a halált választom. Szabad vagyok. Nyilván sejted, hogy nem sikerült. Az öregem előbb érkezett meg, mint gondoltam. Szépen, komótosan átkötötte a csuklómat egy kendővel, és elment az orvosért. Na, mit kaptam én ezután! Nemcsak kurva lettem, hanem szülőkeserítő, hálátlan gyermek is, aki nem becsüli, nem tiszteli szüleit, akik pedig mindent megtesznek azért, hogy tanulhasson, művelődhessen. Átkoztam magam az ügyetlenségemért, a butaságomért. Innen visszanézve mindez apróságnak, jelentéktelennek tűnik.

Ide figyelj, mondd meg, miért van az, hogy hozzám csak csavargók, csövesek kapcsolódnak? Egy rendes srácom se volt még. Minden ismeretségem konyakkal kezdődött és fekvéssel fejeződött be. Sokszor elgondolkoztam már azon, honnan van bennem ez az önpusztító erő, miért űz folyton idegen ágyakba, miért kell innom, amikor a szagát is utálom. Züllött vagyok, kurva talán, ahogy az anyám szokta mondani? Ide figyelj, ha látnék magam körül értelmes életet, komolyan mondom, mindent abbahagynék.

Unalmas a „normális” élet, tele van hazugsággal. Már a gügyögéssel megkezdődik a hamis világ építése, egyre többször csapják be az apró emberkét. Később mindez tovább fokozódik, s mire felnő az ember, észre se veszi, hogy ráhurkolódott a pótcselekvés. Azt hiszi, a tettei azonosak önmagával. Én az vagyok, akinek látsz. Nemsokára elmegyek a kórházba, felfekszem a műtőasztalra, megszabadulok terhemtől, és szabad, szabad leszek. Nem tudom, mit fogok csinálni. Egyik őrültséget a másik után. Egészen addig, amíg nem jön egy pillanat, amelyik megajándékoz valami széppel. Figyelj csak, néha hallok magamban egy hegedűszólót. Most is. Ilyenkor azt érzem, hogy el kell mennem valahová. Itt kell hagynom mindent. Végére kell járnom ennek a kínzó dallamnak.

 

Lehajtotta a konyakot és dülöngélve megindult a kijárat felé. Vállig érő haja remegett, rázkódott

Hallani lehetett, amint görcsösen zokog.

 

Nagy István Attila Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.