Elindultam az úton,
kék volt az ég,
hársfaillat áradt,
s a nap szórta rám színét.
Együtt fütyültem a rigókkal,
ropogó, friss hajnalon,
s kacajom' szórta szét a szél
völgyeken és domboldalon.
Teleszívtam tüd?met hittel,
nem ingott meg bokám,
létemet a csoda kékkel, fehérrel,
rózsaszínnel ölelte át,
s hogy mindez színesebb legyen,
közzé narancssárgát vegyített,
és csipetnyi sz?ke nevetést:
így álmodtam meg a szerelmet.
Glóriás a menny fölöttem,
holdfényben fürdenek a csillagok.
Én magam vagyok – veled.
Várom, hogy a hajnal
bíborpalástját rám teríted.
Talán már harmadik éjszaka
virrasztok…
Nézem a holdat: milyen kerek!
A nagyváros elaltatta zajait,
csend van-
Hallgatom a lélegzeted…
Itt állok a tágas ég alatt
keresem a múltat, a tegnapokat,
de csak a ma van jelen,
és hiányod lüktet tenyeremen.
Magam vagyok,
mint már annyi este.
Csitítva lelkemet,
figyelek minden neszre.
Néma a sötét,
a csend lehunyja szemem',
szerelmes szívem,
szerelmedben megpihen.
Végigperegnek
arcomon az álmok,
magam vagyok,
mégis bennem vagy áldott!
Lemegy a függöny,
s magadra maradsz.
Kiégetten, kifosztva;
– már nincs meg az akarat-
dobhártyádnak feszül
a csend, üres gondolatok
üresjárata feszeng
szétes? agyadban,
s tested lázasan remeg
felpörgetett adrenalin szinted
még táplálja a
lassan ernyed? ereket.
– Felejtsd el szereped, mozdulj!
A függöny már lement.
Diderg? ágak közt
jéghárfát penget a szél,
jeges ujjaival
sírva, jajongva zenél.
Sikítva fut, serceg
a befagyott tó jegén,
álmot kristályosít
január fehér egén.
Míg rian a hajnal,
csillagok fénye kisér,
s diderg? ágak közt
jéghárfát penget a tél.
Az él?k között
sápadt árny bolyong
a viola illatú éjben.
Arca mészfehér,
sötét haja libben,
szép ajkáról halk sóhajjal
búcsúzik a hajnal.
S míg a vörös homokra
szenvedélyt csókol a dagály,
szerelmére vár
egy túlvilági árny
Skócia fenséges szikláinál.
Bokázik a fagy a széllel,
roppan a jég, ahogy lépdel,
szikrázik a holdas éjjel,
csillagot szór szerte-széjjel.
Sikong a táj, jajdul a tél,
csárdást jár a fagy meg a szél,
reszket a berkenye ága,
félve nyújtózik az égre,
reszket a f?zfa magába'
végre jó takarót kérne,
puha havazást a földre,
áldást, békét minden szívbe.
