Vékony Andor : Téli tó

Nyomtatás

Elolvasta:
8
Nyomtatás

Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.
– És ráadásul milyen hasznosak! – kontrázott a búzavirág olyan kéken, hogy szinte megfájdult tőle a szem. – Az emberek éheznének, ha ők nem lennének…
– Más növények is hasznosak, nem csak ők… – fortyant fel sértődötten egy kevély kamilla, aki fültanúja volt a beszélgetésüknek. – Példának okáért, a mi főzetünkből készült teával rengeteg betegséget meggyógyítanak!
– Ez igaz – ismerte el gyorsan a búzavirág –, ti is kétségkívül hasznosak vagytok! – majd szeme elhomályosult, és tűnődve a semmibe révedt.
– Azt hiszem csak mi, a búzavirágok és a pipacsok… Csak mi vagyunk teljesen haszontalanok. Szánalmas gyomok vagyunk egy hatalmas búzamező szélén. Nincs értelme a létezésünknek…
A pipacsok szomorúan és tanácstalanul forgatták a fejüket, ehhez igazából ők sem tudtak mit hozzátenni…
Ekkor különös dolog történt. Egy férfi tűnt fel a tájban, hátán kopott hátizsákot cipelt, kezében állványfélét szorongatott. Mikor odaért, nagy sóhajjal letette a cókmókját, és egy kockás zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát, majd műértően a tájat vette szemügyre.
Káprázatos! – gondolta. – Ez egyszerűen káprázatos! Ahogy az aranyló búzakalászok között piroslanak a pipacsok, mintha lángolnának, és az arany színével milyen tökéletesen harmonizálnak a pici, kék búzavirágok.
– Ó, Istenem… Micsoda pazar látvány! Ez annyira fenséges, hogy most azonnal le kell festenem!
Ahogy kimondta, serényen munkához látott. Rutinosan felállította a festőállványt, felfeszítette rá a vásznat, majd a hátizsákjából előszedte a palettát, a színes festékes tubusokat és az ecseteket.
A festő gyorsan haladt, erőteljes, széles ecsetvonásokkal dolgozott. Számára minden egyes szín, minden tárgy, egyforma jelentőséggel bírt, és ugyanolyan szép volt.
Minden egy hatalmas egész, fontos és szükséges része, a vágyott cél szolgálatában: hogy megszülethessen a festmény.

Nyomtatás

Elolvasta:
52
Nyomtatás

Elfogadtam inged második gombját,
ami legközelebb van
szívedhez.

Pókmajomként csüngve finomtested megvéd
éteróriásként is, e gubbasztást
én már soha el nem felejtem.
A biztonság és bizalom
mégis te voltál ott is,
tudom.

Mint kiscicákat előlem,
védd meg.

Nyomtatás

Elolvasta:
715
Nyomtatás

Az amazóniai esőerdő csendjét Lóri, az arapapagáj hangja verte fel. Már amennyire sikerült neki, mert az itteni csend nem ugyanaz, mint a világ legtöbb táján. Ha éppen nem történik semmi különös, az erdő állatainak nesze akkor se biztosít némaságot. Lóri azonban nagyon igyekezett, rikácsolt, ahogy a torkán kifért, állatról állatra repült, hogy közelről újságolja el a nagy hírt. Papagájtársai látva igyekezetét, besegítettek neki, és nemsokára már több tucatnyi madár vitte az információt.
– Migránsok jönnek! Százával, ezrével! Migránsveszély!
A rémült állatok nem tudták, mit tegyenek ilyen helyzetben. Féljenek-e, vagy inkább meneküljenek? Aki csak meghallotta, azon kezdett gondolkodni, miféle állatok jöhetnek. Vajon ragadozók? Itt akarnak letelepedni, vagy esetleg csak átutazók? Elbújjanak, vagy talán fel kellene venni velük a harcot? A tanácstalanság eluralkodott a dzsungelben. A kiabálásra Morgó, a jaguár is felfigyelt és magához intette Lórit, aki közelebb szállt hozzá. Persze, nem túl közelre, ismerve Morgó étvágyát és gyors mozgását.
– Most ne félj tőlem, gyere közelebb. Tudni akarom, mi történik.
A kis papagájnak pedig be sem állt a csőre, csak ontotta magából a látottakat.
– Pár kilométerre értek az emberek, azokkal a furcsa gépeikkel. A fák csak úgy dőlnek ki a helyükről, az erdő egyre csak fogy. Számtalan állat menekül, egyre közelebb érnek.
Morgó hamar megértette a helyzetet, ami nem volt nagy meglepetés neki. Már többször hallott az ember pusztító tevékenységéről, de nem fordított neki nagy figyelmet. Úgy volt vele, ez más állatok problémája, nem az övé. De most láthatóan változott a helyzet, és most őket is elérte a veszedelem. Felnézett Lórira, és utasításokat adott neki.
– Folytasd tovább a rikácsolásodat, jusson el minél több állathoz. De a szöveg a következő legyen: Aki csak tud, azonnal jöjjön a nagy tisztásra, gyűlést tartunk.
Lóri szót fogadott, és folytatta repülését.
– Migránsveszély! Figyelem! Mindenki jöjjön a nagy tisztásra, gyűlés lesz!
Morgó hamar odaért a helyszínre, a dzsungel egyik leggyorsabb állata volt, de türelmesen várt a többiek érkezésére. Ritka eset volt a dzsungel életében a közös gyűlés, talán évente ha egyszer tartottak ilyet, tűzvész, vagy az egyik faj túlzott elszaporodása esetén. Kimondatlan szabály volt, amit mindenki tudott, hogy ilyen kivételes alkalmakkor tilos egymást megenni, a ragadozóknak vissza kellett fogni magukat. Sebességüktől függően sorra érkeztek, legelőször a madarak, aztán viszonylag hamar a majmok is megjelentek, majd ideértek a tapírok, a rét lassan betelt, Morgó pedig csendre intette őket.
– Figyelem, figyelem! Elegen vagyunk, sajnos a lajhárokat nem tudjuk megvárni, mert gyorsan kell cselekednünk. Aki nincs itt, annak adjátok át az információkat. Az a helyzet, hogy veszély fenyegeti a területünket, több száz állat rohan felénk, hamarosan meg is tapasztaljuk. Össze kell fognunk a nyugalmunk biztosítása végett. Egyelőre kénytelenek leszünk eltűrni a jelenlétüket, de a problémát meg kell oldanunk.
Egy skarlátarcú majom rémülten szólalt meg a tömegből.
– Miféle állatok jönnek? Ragadozók? – kérdése a többieket is érdekelte, mert újra nagy hangzavar keletkezett.
– Maradjatok már csendben! – üvöltött egy hatalmasat Morgó. – Mindenféle állat jön, ragadozók is. Az ember megsemmisítette a területüket, így szerencsétlenek rohannak, ahova tudnak. Nyugodjon meg mindenki, kitaláltam egy tervet, mert ha ezt a folyamatot nem állítjuk meg, pár hónap, vagy talán csak pár hét múlva a mi területünk következik. Most pedig az összes fajból egy valaki maradjon itt megbeszélésre, a többiek széledjenek szét. Próbáljatok kedvesek lenni a fajtársaitokkal, és lehetőségeitekhez képest befogadni azokat. Ha nincs rá lehetőség, tanácsoljátok nekik a továbbhaladást.
Az állatok elindultak vissza az élőhelyükre, akik maradtak, azok közelebb mentek Morgóhoz. A rét kiürült, a hangzavar is jócskán csendesedett, így a jaguár a többiek felé fordult.
– Figyeljetek rám! Gyorsnak kell lennünk, mert ez most nem játék, az embert meg kell állítanunk. Lehet, hogy hatalmasnak gondolja magát, de van köztünk, aki gyorsabb nála, aki erősebb nála, aki tud repülni.., szóval, méltó ellenfelek vagyunk, és le fogjuk győzni őket – körbenézve elégedetten látta a többiek figyelmét, így folytatta.
– Mindenkinek más lesz a feladata, de összehangoltan fogunk támadni. A ma éjszakát jelölöm ki rá, addig még van időnk felkészülni. Kezdem a madarakkal: nektek egy feladatotok lesz, amihez már most kezdjetek hozzá. Értesítenetek kell a környéken lévő összes állatot, aki most nincs itt, vagy nem az erdőben, hanem a folyónál él, a tervünkről. Őket is várjuk, mert a veszély őket is eléri előbb vagy utóbb. A kajmánoknak mindenképpen szóljatok, jó erős fogaik vannak. Értessétek meg velük a helyzet fontosságát, sötétedés után várjuk őket is, a cél az emberek és a gépeik elpusztítása. Repülhettek is, nincs vesztegetni való időnk – szavai után a kolibritől kezdve a tukánig, mindenki felszállt.
– Most a többiekhez szólok. A cél nekünk is ugyanaz, de mindenki vigyázzon magára. Az embernek fegyverei vannak, amivel meg tud ölni minket. Ezeket jobb, ha elkerülitek, de szerintem, mire észbe kapnak, már egy se marad közülük a környéken, annyian vagyunk. Aki erős, az menjen neki a gépeknek, törje, zúzza mind, minél kisebb darabokra. Akinek halálos mérge van, az tudja, mit kell tennie. Ne legyen bűntudatotok, nem mi kezdtük a harcot. Remélem, ebből most tanulni fognak, és jó ideig elkerülnek minket. Sok sikert mindenkinek.
Sötétedés után beindult a gépezet, és az állatok megindultak. Próbáltak csendben haladni, amennyire tudnak, de olyan tömeg közeledett az emberek tábora felé, amitől az egész dzsungel egy nagy, mozgó állatnak tűnt. Ha tudtak volna, még a fák is megindulnak a csatába. A támadás nem tartott sokáig, az állatok mindent letaroltak, ami az emberekhez tartozott. Páran közülük el tudtak menekülni a gépkocsijaikkal, de Morgó ennek kimondottan örült. Vigyék csak a hírt a többi embernek is. Lehet, hogy itt csak állatok élnek, de nem hagyják magukat. Ez a terület az ő otthonuk, és bármikor megvédik újra és újra.

Nyomtatás

Elolvasta:
104
Nyomtatás

Boreász paripái száguldanak

vérfagyott ereimben,

s hideg csókod mögött keresem a

tavaszt szemeimmel.

Belassult izommozgás visz

előre az utamon,

keresem a szépségét,

figyelemmel kutatom.

A lehulló jégpihék

fehér tűnékenységében,

a marótiszta levegő békéjében.

Veled pihenek, természet.

Nyugvólusta pillanatok

a szobámban csendesek,

olvasok, írok,

alkotok lelkesen.

Teagőzös aromák

járnak át,

s élvezem, élvezem

az illatát.

Belealszom a fürdőkádba

habos vizet nyelve,

szétgőzölt bőrömet

tűnődve figyelve.

Veled pihenek, természet.

Csalogat ágyam ígérete:

álmokat adok.

Dolgoznom is kellene, csak

pár percet maradok.

Vagy talán többet,

s kicsit elkések.

Majd rohanva kitalálom

a meséket.

Karácsony jön, Újév, farsang.

Visszaszámolok már halkan.

Veled pihenek, természet.

Nyomtatás

Elolvasta:
185
Nyomtatás

nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog –
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok

tegnap még a vulkán járt itt
idők előtti lávafolyóban
lebegő ékszerpárna –
kővé érett bazaltok riolitok
szuronyokkal alusznak a fák –
mozdulatlanságban
élő vektorok

szikla vagy – én buzogány –
mondod lágy felhőben
kövekre lapuló tó
én az éjente éledő nádas
gerincedre karcolom a csendet –
ilyenkor
oly csinosan sírsz

*(Fotó: La Geria – Fotos de Lanzarote.com)

Nyomtatás

Elolvasta:
147
Nyomtatás

A misztikus világ felett
milliárd szikrázó hóangyal kereng
ablakra dőlve
fáradt napfény dereng
és a hosszú tél előtt
vágyón arra gondolok
milyen meghittek voltak
a teaillatú tavaszi hajnalok
anyám arcán sejtelmes remény
boldogságmosolyok
a konyhában frissen sült kalács illatozott
olyan volt minden reggel
mint a legszentebb ünnepnapok

A házat
langyosan ölelte a március-szülte fény
a harmatos kertben kényesen bókoltak
a korán ébredő hiú nárciszok
és titkos szenvedélyükről
faggatták irigyen egymást
mint vágyakozó
kíváncsi asszonyok
és a gyöngyházfényű kikelet
akár egy tágra zárt csigaház
halaszthatatlan csöndragyogásban
akkor kinyílt
újjászületett benne
a szerelem

De most a tél jön
a hófehér fagyon
átdideregnek majd a tiszta hajnalok
a keleti égen egy csillag felragyog
egymáshoz terel a jászolmeleg
és oltárcsend születik
a leghosszabb éjjelen

Nyomtatás

Elolvasta:
255
Nyomtatás

Éjszaka megint itt járt a fűfestő,
reggelre bocitarkás lett a gyep.
Nem sikerült meglesnem, halkan
dolgozik – fel nem ébredek.
Nagyobb területen alkotott, mint
tegnap éjjel, akkor még csak
ímmel-ámmal pingált, de persze
újra a fák ágain ugrált. Szinte
minden levél leesett a földre,
a bokrokat is épp így tette tönkre.
Egyszer csak arra ébredek majd,
hogy fehérre festi át a sárgát,
aztán tavaszig várhatom, hozza
már a zöldült mázolmányát.

Nyomtatás

Elolvasta:
214
Nyomtatás

Őszi haikuk

                    Koosán Ildikó

vértócsába fúl

az ég bevérző kékje

ha alkonyodik

lombtalan fák közt

egyre messzebbre lát a

merész tekintet

aki szeretné

látványát élvezni még

érzi a halált

az idő teste

bukik kivérezve a

horizont alá.

október 25.

Nyomtatás

Elolvasta:
262
Nyomtatás

Lusta, lomha már az árnyék,
nyújtózik az udvaron,
őszi napfény égajándék-
szétfolyik a házfalon.

Gyöngyházfényű pókvitorlát
hintáztat a kajla szél,
elérve a templomtornyát-
őszt harangoz, s útra kél.

Aranyhajú fűzfaágat
némán ringat, nézd a tó,
nádra száradt már a bánat,
s elnémult az altató.

Nyomtatás

Elolvasta:
149
Nyomtatás

Annyi céltalan reggel után érkeztél,

a megálmodhatatlanon túlról,

jött veled a hideg nyár és a forró tél,

s minden más, mi belőled bennem kóborol.

Volt, hogy lüktetett és lerombolt,

vérembe osont, majd ellenem szónokolt

a csend…

A horizontra viharfellegek omlanak,

és Világok is össze,

törvénytelenül ragadtál bennem,

 mindörökre.