Zajong a földi kocsma.
A tél fején a kucsma
csálén a tarkójára lökve,
két hatalmas ökle
új Karácsonyt avat,
ahogy kavarja a havat.
Dermedt kristályokat cipel szánja,
az egészet ajándékba szánja.
Mire elszámol tízig,
a tó hátára jégüveg hízik.
A gyereksereg bízik,
hogy használhatja majd, mint iskolai táblát,
karcolhat bele sok girbe-gurba ábrát
a korcsolya éllel,
miközben a széllel
– ahányan csak vannak –
versenyt rohannak.
Álmodó téli
életét éli,
az útszéli
fa, ki régen elfeledte,
hogy ágait egyszer könny? levélkabát fedte.
Most egyre vastagodik derekán a puha
hó ruha.
A ma este szent.
Összefogódzik a kint és a bent,
közelebb hajolva hallgatjuk a jelent,
jobban értjük egy néma perc mit jelent.
Sz?rbe burkolt ember
a mogorva december.
Az öreg, vidéki gavallér
bundáján a gallér,
fekete leplet von a fényre,
ráterül minden egyes lényre.
De lenn
a végtelen
mélyben,
a legs?r?bb éjben,
ma bársonyon járnak a csend gyógyító hangjai,
zúgnak a szeretet harangjai,
szól síp, heged?, fagott.
Egy angyal kézen fogott
minket,
napsugárból sz?tt tündökl? inget
viselt,
melybe reménységet vasalt.
Reményt, hogy a tél bármilyen er?s, ravasz,
jön még valaha tavasz,
és mint egy csintalan kamasz,
rügyek hegyére t?zi a bódult világot,
és ezerszín virágot
rajzol végre
az égre.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Vadászi Árpád
