Vadászi Árpád : Téli napforduló

Zajong a földi kocsma.

A tél fején a kucsma

csálén a tarkójára lökve,

két hatalmas ökle

új Karácsonyt avat,

ahogy kavarja a havat.

Dermedt kristályokat cipel szánja,

az egészet ajándékba szánja.

Mire elszámol tízig,

a tó hátára jégüveg hízik.

A gyereksereg bízik,

hogy használhatja  majd, mint iskolai táblát,

karcolhat bele sok girbe-gurba ábrát

a korcsolya éllel,

miközben a széllel

– ahányan csak vannak –

versenyt rohannak.

 

Álmodó téli

életét éli,

az útszéli

fa, ki régen elfeledte,

hogy ágait egyszer könny? levélkabát fedte.

Most egyre vastagodik derekán a puha

hó ruha.

 

A ma este szent.

Összefogódzik a kint és a bent,

közelebb hajolva hallgatjuk a jelent,

jobban értjük egy néma perc mit jelent.

 

Sz?rbe burkolt ember

a mogorva december.

Az öreg, vidéki gavallér

bundáján a gallér,

fekete leplet von a fényre,

ráterül minden egyes lényre.

 

De lenn

a végtelen

mélyben,

a legs?r?bb éjben,

ma bársonyon járnak a csend gyógyító hangjai,

zúgnak a szeretet harangjai,

szól síp, heged?, fagott.

 

Egy angyal kézen fogott

minket,

napsugárból sz?tt tündökl?  inget

viselt,

melybe reménységet vasalt.

Reményt, hogy a tél bármilyen er?s, ravasz,

jön még valaha tavasz,

és mint egy csintalan kamasz,

rügyek hegyére t?zi a bódult világot,

és ezerszín virágot

rajzol végre

az égre.

Legutóbb szerkesztette - Vadászi Árpád
Szerző Vadászi Árpád 98 Írás
Elhagytam az ötödik ikszet, mikor rájöttem, hogy a tollam viszket. Kiderült, ha vele a papírt vakarom, ha nagyon akarom a karom úgy lendül, hogy biztos lehetek benne szentül - mivel agyamban a hangya bent ül À“ amit leírok vele, rímmel lesz tele. Már sok mindent tollhegyemre tűztem, csengő-bongó szavakat szavakba fűztem, passzióként űztem, amit lebetűztem.