Nap: 2011.12.19.

* a hangodba kapaszkodom ahogy rám simítod a szeretleket, nevetésedbe, mi visszacseng és arcomra mosolyt varázsol, gondokat űz,                    hófödte tájban elém virágszőnyeget hozol, színeket csensz a szürke égre és a  pillanatot nyújtod felém mikor összefonódik testünk és egymás ajándéka lelkünk, [… Tovább]

… hagyom … Üres pohár az asztalon, hagyom… rajta egy csepp remeg, tegnapi mosolyod.   Hajnalban ébredő gondolat, alig-távolság tőled. Várakozó napokba öltözöm. Hiszen tudod… Szeretek hozzád bújni, tested melegével takarózni.

*     tengerek istene ki úszni se tudott csak Kronosztól és Rheiatól kapott hatalmával és háromágú ócska szigonyával csapkodta a vizet s hitte, hogy a hullámokat ő kelti pedig Zeusz már rosszallón nézte mit művel a sok pocsolyával s [… Tovább]

Indult, megpördült, esett,immáron sokadszorra lettkapaszkodó a hóba,csak karcolásnyi próba.Forogtak körötte kerekek,valami jött és akkor elveszett. Hátra arc!Csendes, mértéktartó hadak,csoportban morogtakpicikét -mégis csak –biggyesztett ajakkal,hahotán nevetve.   Küll?jét magáról csendesenlevette. Kerekek forogtak szerte,kenyerét még alig-alig ette…Marta a leveg?t, fel akart kelni,fájdalom [… Tovább]

  Házunkba jöttél, havasok királya   Fényt árasztani a szürke világba.   A Magasságnak hoztad üzenetét:   Megváltó született földi bűnökért.   Méltó feladatot osztottak neked,   Nem hajlong kegyekért szép szál termeted,   Felhők sötét arca meg nem tántorít, Viharban melletted állnak társaid.   [… Tovább]

Virradat viháncol ébredést szememre, s álmomat szakítva ránt e mély jelenbe – Hátrahagytam ott, a rózsaszín világban – érkez? szerelmem – ó, pedig de vártam!   Illatát beszívni – átölelve, lágyan – ajkain felejtve testemet, de vágytam! Visszatérni még vajon miként [… Tovább]

Pállay Kovács Szilvia illusztrációja a Száz év magány c. könyvhöz       Szürkefodrú felhő úszkál, – talán esni fog a hó – bőröm alá tetoválták: Szárny nem neked való!   Nem sírtam és nem jajongtam, – jussom kis dobozba [… Tovább]

Fekete csontjai ropognak a csonka fáknak, évgy?r?ik meszes csigolyákként citeráznak.   E csontzenére ropja az erd?, szikra-havon. A nyár borg?zös emlék, én levert forradalom.   Fáim feketék, halottak, mégis meseszépek. Egész ma a hold, s fényében csak én, én fehérlek.

  Úgyis kidobják?!       Lehet az életet úgy elmesélni, mint egy joviális öregúr, vagy egy vénkisasszony tenné, elrágódni némi nosztalgiával, az események egymásutánján, felértékelni, leértékelni, átrakosgatni egyik polcról a másikra, leporolni, törölgetni, mint valami dísztárgyat, f? helyre tenni, [… Tovább]

Gyüszköltem kézzel-lábbal, vitt a hajlam, nehogy a munkát, imát megzavarjam, valami bőrből szusszant az ebadta, nagy ritmusát a mellkasomnak adta, örülte is a kovácsműhely korma, a vasárnapi falu templomtornya, a fekete öregek ráncán a hála, az ostyát áldók megváltó imája, [… Tovább]