Vőneki Adrienn : Vezeklés

 

 

Anya, anya, anya, hívlak a távolból,
mint magas hegyek, tornyosodsz
a tenger fölé. Szíved oromján örök
köd ül és szélvihar árad belőled.

Veszekedni kezdesz a tengerrel,
ordít belőled a magányom,
kivet magából aprócska csónakom,
neki-neki csapódok a szikláknak a parton.

Anya, anya, anya, sírok a hullámokon,
de te csak sötétlőn gyászolsz a parton,
a tengert hibáztatod minden ridegségedért.
Csontos öledre tapadok, hallom,
hogyan lüktet benned a láva,
markomba képzelem a melegségét.

Tiltott hevességgel ver a szívem, meghatódik
a tenyerem, olvadni kezd, hallod,
annyira meghatódik a tenyerem, hogy olvadni
kezd! Csermelyként csordogálok vissza méhedbe,
Nem lehetek elég szilárd hozzád sosem,
hogy megkeressem a szívem odafent.

 

Százévente egyszer, amikor telihold világít
a képzeletbeli karácsonyfánkra,
a tenger pára lesz és te csak homokmorzsa,
akkor újra megölellek, anya, anya, anya.
Anya.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vőneki Adrienn
Szerző Vőneki Adrienn 65 Írás
Szabad vagyok, akár a verseim