Fogadás nagycsütörtök estéjén
Avagy nagypéntek reggel hogyan ébredt Júdás?
szobám falára füstöt
imádkoztam keserű szájízzel
ferde fényképem mögött
röhögött az utolsó meszelés
bosszúba préselődött
pár holmit restelve őrző emlék
reggel újra leköpött
tükrömön folyt a nyál tenyerembe
kínom kínoddal felért
s értem ne haljon épeszű ember
páratlan kegyelemért
azt nem mondom hogy élve maradok
aznap megelőztelek
titkon eljátszottam a meghalást
kissé lebecsültelek
s lám komolyra vetted a fogadást
úgy tűnt ötletünk tréfás
s a tizenegy fajankó megérti
ám a bigott Kajafás
Istenre esküszöm hogy megölöm
kedvünk vacsora alatt
bortól mint teve kallupolt a szív
titkos mélységből fakadt
hajnalban láttam rajtad valamit
nos ez fáj nekem ma reggel minden emberben
mert olyan friss ízű tavaszi jó képet vágnak
s holott bennük én lakom bűnhődéssel! Fogadjunk!!!
Amikor gazdagon terítve maga köré
hívta pajkos gyermekeit
mint ezüsthajú gőzölgő vacsorára
szaladtam én is kerülgetve anyám
szoknyáját s a forró kását ráborítva
ma székek pihennek rajta égrenézők
patkolt lábakkal ők döglött paripák
alszanak időtlen mély álmot
hol megunta szú a kaparást
lám nem pihen rajtuk s mellette senki
ki tudná összefonni pókháló helyett
emlékeim fölött átsétált a jövő
s itt élni ülni állni enni volna jó
anyám fiai akiket egészen vagy félig
engedtek asztalhoz ülni boldogan
sarkához ha volt neki ép sarka
mely kibírta volna pálinkák s borok mérges
ütéseit viseli szótlanul beszél most nekem
verselve mihaszna olvasod s nem érzed
mert mit mondhatna neked felszíne
melyen volt csirkehús rántott asztalfiók alatt
papíron heverő érvelés mely szerint EGY
család vagyunk most szétszórva földeken
fizetett abroszok szegéjébe törlöm s törlöd
a szád ízét gerjeszti otthoni illat föltálalt
asztalokra oly becses császári fogás melyet
ő nem bírt meg fáradt lábaival s lehullott róla
a morzsa alázat miért hiányzik mikor tűzbe vetik
szemünk előtt mert a könny nem ég el de
tűzet oltani nem elég hát ahhoz dagasszon
sós verítékkel friss kenyérnekvalót anyám
tekenő nyikorgó jössz-vissza dalával altatott el
s hogy mióta álmodok – egy néma fadarab –
talán az asztal meséli el.
2014. ápr. 10.
Téli falevél
(az itthon maradt otthontalanoknak)
fehér bársonyba öltözött a reggel
didereg árván a konok falevél
el kell engednem – rezzenő nesszel
ősanyám karját, törzsét, gyökerét.
maradtunk páran a zúzmarás ködben
időket kiálló hősies balgák
el kell felednem – rozsdázó bőrben
otthonom ízét, zamatát, illatát.
lakatlan korona korhadt ágainak
nem érzem többé bizsergő nedvét
el kell fogadnom – bár szemeim áznak
napjaim végét, múlásnak idejét.
(az eltávozott otthonélők válasza)
Kiálts egy utolsót, egy igazit, nagyot,
Kapaszkodj szélbe, viharba, bűnbe
Föltámadt koroknak huzatos határit
Lépd át, szakadj le végre!
Van itt lent bőven gyönyör és rothadás
Taposott őseid hátán a sár.
Megfagyott gerincek márványtiszta fénye
Ragyogja vissza a tiszta kék eget.
Szakadj le kérlek, jer közénk bátran,
Nincs itt már kín, teher és fájdalom.
S ha még is ott maradnál, a rügyező ágon,
Röhögne rajtad millió zöld levél…
2011. nov. 14.
Biró Attila
Csak IFJAKNAK és IFJABBAKNAK
Foltos domb hátán aranylik az ősz,
fáradtan araszol lefelé.
Hosszú lomb haját az öreg fáknak,
míg a szél csupaszra fésülné.
-
Fordulj csak, hátha éksége meggyőz,
létednek barokk rituálé!
Zsenge rügy reménye istenkedett
érett bölcsességgel aláhullt.
Selyempárnás avarban fogsággal,
bolyonghat majd bizonytalanul.
-
Ne gondold, hogy amíg csak élni fogsz,
egy pohárka borra nem szorulsz!
Bájjos, szőlőszemű tündéreknek,
bő keblükből vígan kortyolgatsz.
Úgy elalszol, mint anyád ölében,
reggel magadnak nem hazudhatsz.
-
Árva vagy, amíg a bor pocsolyából
szürcsölöd savanyú bánatod!
