dr. Bokor József : Szerelemről, életről! 3.rész

7.)

 

Az ősz legeleje a szeptember, és annak harmadik hete vége, a nagyvásár amikor falu termelői igen híres-hangulatos kereskedőnapot tartanak.

Irma is készülődött arra, és napok óta három csoportba rendezgette a kertje terméseit.

A leggondosabban válogatott és beládázott csomagolásban a holnapi nagyvásárra szánt áru volt.

A második duplázott csoportban a lányainak szánt, a harmadikban a maguknak télire megmaradó satnya maradék volt.

A sok tennivalója mellett arra is szakított időt, hogy egy nagyadag töltött káposztát készítsen, de hogy?… – hát bizony úgy, hogy a nagyfazék alját megrakta, a füstölt húsok szemre nem túl kívánatos aprólékával, és azokat még át is pirította kissé a hagymás alapban.

A többi csak azután jött, de a fazék közepe részénél a töltelékes káposztára még kétpatkónyi májas hurkát is beágyazott és csak azután tetézte be a fazekat.

Úgy készült, hogy ha a másnapi piacozás miatt nem is tud majd főzni, akkor is az étel olyan legyen, amit majd másnap jó étvággyal lehet fogyasztani.

 

Úgy készült! De! – kora délután megállt egy autó a háza előtt, és abból a két lánya csörtetett be.

Nem látogatták őt a kisebbik lánya májusi esküvője óta, telefonon meg csak a nagyobbik lány hívta, de az is csak véletlen hívás volt, mert mint mondta félretárcsázott – „úgyis akartalak hívni” – de azt nem kérdezte, hogy az édesanyja hogyan van, hanem felsorolta a saját többnyire nevetséges gondjait.

Na, most megérkeztek! – és a kisebb lány rögtön dicsekedni kezdett, hogy milyen szép kerek a pocakja.

Azt persze nem hangsúlyozta, hogy az a gyerek már az esküvő előtti hónapokban elkészült. A nagyobb meg belebeszélt a húga mondandójába és megemlegette, hogy az ő gyereke, milyen okos, szép, ügyes, és már mennyit beszél, meg milyen magabiztosan lépked.

Irma pedig csak ült a konyhai széken és tehetetlenül hallgatta a lányait, de érteni nem sokat értett, mert azok túlbeszélték egymást.

A kisebb lány körülszimatolt és belenézett a fazékba – jaj nekem anya, éhen halok! – csak elszaladtunk egy kis kerti gazért, mert az nálunk a városban igen drága, de most már éhen halok.

És anélkül, hogy kért volna előszedte a tányért és egy kocsisnak elegendő adagot kiszedett.

A nagyobb sem maradt el, ő is nekilátott – kéretlenül.

Aztán a koszos edényeket csak úgy belerakták a mosogatóba, és mint mondták indultak csomagolni, meg pakolni.

A nagyobb lány még visszafordult a konyhaajtóból és megkérdezte te jól vagy? – valahogy egy kicsit furcsa vagy! – a választ nem várva meg, ment a húga után.

Húsz perccel később végeztek, és bementek a konyhába.

Irma még mindig ott ült és talán nem is mozdult.

A kisebb lánya szóvá tette, hogy nem egyformán csomagolt az anya, mert a szép zöldségek az egyik, a nem túl szépek a másik ládakupacba voltak.

De nem baj! – nyugtatta meg a hangot sem szóló, mozdulatlanul ülő anyját – majd otthon mi elosszuk a tesóval.

Aztán a fazék felé fordult és megemelte a fedőt – még sok maradt, viszek a férjemnek, mert emiatt, a cuccozás miatt nem maradt időm főzni.

Én is viszek, mert neki, meg a gyereknek is ez a kedvence – mondta a másik – és egymás túllicitálva kezdték töltögetni a két terebélyes műanyagdobozt.

Na, indulunk is anya, aztán majd a szüretre eljövünk, de lehet, hogy csak utána, mert kéthét múlva elmegyünk kirándulni a hegyekbe – szép az ősz, meg olcsóbb a szállodák ára.

És mentek! – mint a váratlan vihar, letaroltak mindent, csak rom szemét és pusztulás maradt utánuk.

Meg az Irma!

Mert ő bizony úgy maradt, pont úgy mint ahogyan akkor volt, amikor a lányok megérkeztek.

De már elmentek! – és ő csak nem mozdult, és már sötétedni kezdett, de nem mozdult, és megcsosszanó léptek közeledtek, de ő nem mozdult, és kinyílt a konyhaajtó is, de ő még mindig nem mozdult.

Lajos szólongatta, ölelgette és csókolgatta is, de ő nem mozdult.

Szerelmem! – már nem először szólította így, de most rémült ijedtség volt a hangjában.

Mi a baj édes-drága szépséges szerelmem? Mond Irma mi a baj! – és most már szigorú lett a hangja, mert Irma csak ült és meg sem moccant sem ölelésre, sem csókra, sem kérdő szóra.

Ha addig nem szólt Irma, az csak nyomasztó volt, de most hirtelen eltorzultak az arca vonásai és bömbölve, ordítva bőgött.

Taknya-nyála összecsorrant és hol lecsöppent, hol meg visszaszippantotta.

Bömbölt és bömbölve bőgött – ember ugyan meg nem állíthatja ezt a keserűségáradatot.

Lajos lassan megértette, hogy a lehetetlennel kár foglalkozni, mert azon neki nincs hatalma, ezért aztán az ölébe emelte Irmát és kissé nehézkesen az ajtófélfáknál, de benavigálta magukat a szobába.

Ott meg a legjobb lehetőségnek az ágy látszott, hát oda is pakolta az asszonyt.

Azt, hogy részben hogyan kerültek le a ruhák, mert másrészt csak félre csusszantak a férfitest útból – azt sajnos nem lehet tudni.

De Irma velőt szaggató kétségbeesetten sírt és Lajos meg szép akkurátus odaadással nekilátott szeretkezni, hiszen korábban is az volt egyik célja, de akkor azt még nem igazán egy magatehetetlenül, visongva- síró nővel képzelte el.

Végül is ő győzött!

Irma még hüppögve szedte a levegőt, és könnyes, nyálas, taknyos arcát is a kispárnába tökölgette de a mozgása, még hüppögések közben is rátalált a ritmusra és onnan meg a beteljesedő gyönyörre.

A gyönyör után meg vissza a bánatba.

 

De azt meg Lajos nem hagyta, hogy bele is mélyedjen az ismeretlen szomorúságba.

Ne kezd el Irma, ne kezd! – mert akkor én is veled bőgök, na, akkor aztán rögtön talpon lesz az egész falu.

Azt meg csak nem akarod, hogy ránk törjék az ajtókat, miközben mi itt…

Irma meg azt…, nem akarta, és erősen hüppögve de abba hagyta a könnyei csorgatását, meg az arca vicsorgatását.

Ahogyan rendeződött a lélegzete kimászott a férfi karjai közül és a fürdőszobába indult, de visszanyúlt az összekent párnáért és magával vitte.

Kis idő multával Lajos jónak vélte, ha az asszony után megy.

Már az út felét megtette, amikor kinyílt a fürdő ajtaja és Irma, a huzat nélküli párnát maga előtt tartva kilépett az ajtón.

Lajos meg be, éppen csak a legszükségesebb ideig maradt, aztán már ment is vissza a szobába.

Irmának, meg majdnem nekiütközött a mikor az elé lépett a konyha felől.

Hogy megint valami baj van, azt Lajos most az asszony szürkésfehérre sápadt arcszínén, meg a kimeredt, de amúgy mozdulatlan tekintetén jól látta.

Tette hát, amit tennie kellett.

Karjai ölelték az asszonyt, az ajkai meg csókolgatták, de nem igyekezett túlzottan kedveskedni Irmának.

Majd kimondja, ha annak eljön az ideje, hogy mi a baj – gondolta.

Visszafeküdtek az ágyba, és Irma az új huzatú párnát tolta Lajos a feje alá, amikor annak igen hosszasan és hangosan megkondult gyomra. Irma arca meg eltorzult a hang hallatán, de még annál is jobban, ahogyan korábban kinézett.

Azt persze most már nem lehet tudni, hogy mi lett volna a folytatás, de annak Lajos igen halk, de annál parancsolóbb hangja gátat szabott.

Na, Irma – beszélj! – mond el, amit mondanod kell!

Irmának megakadt a lélegzete, de úgy hogy még csak szusszanni sem tudott, és arca színe a szürkésnek a fehérebbik változatát öltötte magára, de végül is beszélni kezdett.

Lajos! – énbelőlem most a kétségbeesés szól leginkább, és még a csalódottság, mert csalódtam a gyerekeimben – meg a reménytelenség, mert kilátástalanná lett minden, nahát énbelőlem most ezek az érzések beszélnek.

Meg a szomorú valóság!

Azt már tudod, hogy nekem két nagy lányom van, meg azt is tudod, hogy az apjuk hagyatéki eljárásában még az én tulajdonrészemet is nekik adtam ajándéknak.

Azt a szőlőt is, ami pedig csak az enyém volt. Nekem most már nincs semmim, mert én még az özvegyi, meg a haszonélvezeti jogaimról is lemondtam.

Irma elfordította az arcát a férfi felől, várt egy keveset, aztán az egész testével hátat fordított, de azért úgy helyezkedett, hogy a fara beleilleszkedjen a Lajos ölébe, és csak egy újabb rövidke szünet után folytatta.

Tudod, biztosan tudod, hogy egész héten csomagolgattam, ládáztam, csokrokba kötözgettem az ősszel leszedett terményeimet. A fűszernövényekből kis csokrokat kötöttem, százötvenet a levesekbe valókból, és ötvenet a tepsis sült húsokhoz.

A télire való zöldséget meg szétválogattam, amiket nagyban visznek azokat külön beládáztam, a napi használatra valókat meg bezacskóztam.

Mindenre ráírtam, hogy mi van benne és mennyi a súlya meg az ára.

Külön raktam az apróbbakat a lányaimnak – szépen igazságosan két részre bontva – meg külön azt is, ami nem rossz, csak aprócska, töredezett, de nekünk az nagyon jó lenne.

 

Irma most a két tenyere közé fogta a saját arcát, és még a hangját is eltorzították az összeszorított tenyerei.

De azért rád is sokat gondoltam!

Főztem egy nagy fazék töltött káposztát, de olyant, hogy az csuda, csak megemlítem, mert úgy is folyton korog a gyomrod!

Na, szóval akkor belekezdek de azért amit mondok, engem te ne bánts!

 

Kezdem!

Már készen voltam a pakolással, meg a főzéssel, éppen csak befejeztem a takarítást, amikor megállt egy autó a ház előtt.

Mire mozdultam volna – hiszen nagyon elfáradtam – már be is viharzottak a lányaim a konyhába.

Az bizony vihar volt! – én azt sem tudtam felfogni, hogy mi történik körülöttem.

Arra emlékezek, hogy kérdezetlenül nekiláttak a neked készített ételnek, aztán – úgy mondták – pakolnak valamit, mert drága a zöldség. Később meg visszajöttek, és bedobozolták a töltött káposzta maradékát, mert azt mondtak – nem volt idejük főzni, mert ide kellett jönniük, és sietnek, mert a kölcsön-autót még vissza is kell vinniük.

Elmentek. Én meg ültem, és mozdulni sem tudtam, minek is!- hiszen kifosztottak, halálra ítéltek, nekem mostanra már végem!

Hüppentett néhányat, meg szipogott az orrán, de végül is erőt vett magán, és a visszafordult a férfi felé.

Na, ha nem szép látvány a kétségbe esetten síró női arc, akkor most igazán rémületes volt az a halára vált, de láthatóan érzések nélkülire bénul rémület, amit Lajos maga előtt látott.  Ha tudott volna szólni arra akkor sem maradt ideje, mert Irma, egy pudvás fa belsejéből jövő, alig hallható hangon folytatta.

Nekem most már nincsen semmim.

Amikor egy éve megszűnt a munkahelyem, kaptam segélyt, szabadságmegváltást meg végkielégítést.

Az mind, meg amit addig megtakarítottam, az ráment a kisebbik esküvőjére, és még én szégyellhettem magam a nászék előtt, pedig sütöttem főztem, meg felszolgáltam, és utána még ki is takarítottam.

Júniusig elmaradtam a közüzemi számlákkal emiatt, de mostanra már lerendeztem, mert amit a nyáron kipiacoltam, meg a tőled kapotton megspóroltam, azt befizettem a hátralékra.

Mert a húst, a kenyeret, a tejet, a tojást az tőled kaptam.

Lajos akart szólni, de Irma sebes szóval folytatta.

Gondoltam, a nagypiacon kiárult pénzből kijön majd a rezsi, a legszükségesebb vásárolni való, igaz tüzelőre már nem telik, de megleszek tavaszig valahogyan – hát ezt én így gondoltam.

Meg azt, hogy a jövő héttől lehet már menni az erdészeti telepre, az ide jó öt kilométer, és lehet onnan fát hozni a téli fűtésre.

Igaz, csak száz kilót, meg hullott ágakat, de az is jó, csak nem tartja a meleget, meg nehéz is a kétkerekű kordéval száz kiló fát végighúzni azon a dombos úton.

Ha láttad volna – és hirtelen lelkesedéssel megélénkült a hangja – ha láttad volna tavaly ősszel kétszer is az árokba rántott az a kordéj, egyszer meg rám is borult.

Ott feküdtem a sárba és nem volt erőm megmozdulni sem, szerencsére egy autós megállt és leemelte rólam a szekeret.

De most majd nem kell az erdészekhez mennem, kuncsorogni, nem bizony, mert nekem most végem.

Nincs bevétel, nem fizethetem a számlákat, nem fűthetek, világíthatok, főzhetek – még ha lenne mit, akkor sem – hát vége most itt a vége!

Pedig de gyönyörű is volt még a mai reggel! Istenem, de gyönyörű! Kigondoltam, hogy piacolás után, majd elhívlak sétálni, és mintha csak véletlen lenne, bemegyünk a templomba, de csak akkor, amikor nincs ott senki. Odaállunk a Szűzanya szobra elé és én ott elmondom neked, hogy bizonyosan terhes vagyok.

Biztosan az, mert akkoriban kellett volna megjönni a testem tisztulásának, amikkor te… De az óta sem jött – én meg még tegnapelőtt vettem egy tesztet, de nem próbáltam ki.

Akkor úgy gondoltam, majd együtt, ha te is akarod, ha meg nem hát akkor majd én…, egyedül…, én egyedül is felnevelem, mert…, ő a te…

Folytatta volna, de nem tudta!

Nem tudta, mert benne akadt a szó, ahogyan Lajos átvetette magát fölötte és nekilódult a szék környékén ledobált ruhái irányába.

Amíg Lajos a ruhái között matatott addig Irma teste kifordult az ágyból, a térdei nagyot koppantak a parkettán, a félre csúszott szőnyeg helyén, és összekulcsolva a kezeit a csücsökbe sodródott mellbimbói előtt, fohászkodni kezdett.

Istenem, Uram! – nem bírok el több gyötrelmet! – Könyörülj… Könyörülj! Vedd el most az én életemet, ne hagyd kínlódni a gyermekemet… ne ha … könyörgök, könyörögve kérlek, ne hagyd – mert ő ártatlan!!!

Lajos ruhái visszapottyantak a földre, keze lelkesen szorította azt, amit a nadrágja zsebében megtalált és máris Irma térdelő teste fölé hajolt.

De nem emelte a magasba, hanem csak úgy szorosan elé térdelt, igaz a rossz lábát azt előre kellett nyújtania.

Kezei egy kicsit matattak Irma ujjai környékén, aztán meg a karjai körülölelték az asszony testét.

Hűvös, szinte hideg volt az a test, a csecsbimbók meg valóságos kerítésvégi szuronycsúcsként meredeztek.

Mit teszel, te asszony! – halált kérsz magadra, meg a gyermekünkre?

Nem! … meg ne szólalj, inkább kérj bocsánatot az Úristentől, és kérd arra, hogy hosszú és boldog életet adjon nekünk.

 

Nekünk Lajos? – nekünk? … hiszen már öltözöl, és itt hagysz bennünket!

 

Én? – hát nem látod, vagy érzed, vagy mit tudom én – hiszen meztelen vagyok, és majdnem lefagy…a …

 

De a ruhádért mentél…

 

Elég legyen Irma, legalább nézz! – nézz! – ha már semmit sem értesz!

Nézz rá a kezeidre!

Irma egy kis ideig nem mozdult, de aztán megpróbálta a karjait nézhető helyzetbe emelni, ami meg nem sikerült, mert azokat Lajos karjai körülölelték.

De végül is sikerült, mert vagy Lajos volt ügyetlen – szándékosan – vagy Irma lett ügyes, de végigpillanthatott a kezein.

A tekintet után a karjai lehanyatlottak, de csak egyetlen pillanatra, mert rögtön újra maga elé kapta őket, aztán – következett a néma sikoly!

Igen!

Az! mert a balkéz gyűrűs ujján, egy vérvörös kővel díszített aranygyűrű csillant a kevéske fényben.

Irma gyűrűs ujját a szemei nézték, de a szája az Lajos ajkait csókolta.

Aztán egy percnyi önfeledt öröm után hirtelen újra a bánat hulláma ömlött szét az arcán, és azon a hangon is szólalt meg.

Szerelmem! Az én szívem már nem bír ki több kegyetlen próbát.

Tudom én nagyon jól – a hajam lehetne a tanúm – hogy ha kimondasz egy szót, azt te mindig be is tartod.

Nem akarom azt, hogy most olyant mondjál, amit esetleg meg is bánhatsz.

Kérlek Irma!

Kérlek, bújjunk vissza az ágyba, mert éhes vagyok és fázom, ami pedig nem túl jó párosítás.

De pláne nem lenne jó, ha te most megfáznál és attól a babánknak baja esne.

 Az nagyon nem lenne jó. Ugye azt te is belátod?

Azt a világtörténelem nagy rejtvényfejtői sem tudják majd megfejteni, hogy Irma hogyan csusszant egy pillanat alatt ki a férfi karjai közül, meg be az ágyba, meg be a takaró alá, de mire Lajos megmoccant Irma már összekuporodva vacogott a kihűlt takaró alatt. Lajos pedig elsőnek a fejét dugta a takaró alá és heves vihart kavarva lehelgetni kezdte Irma köldök alatti testtájékát.

Csak amikor a belélegezhető levegő elfogyott, akkor húzta ki a takaró alól a fejét és csusszant Irma háta mögé – de igen szorosan!

Te már beszéltél és sok mindent mondtál.

Most én beszélek, a te dolgod csak az, hogy meghallgass és kérdezz is, ha valami érthetetlen lenne.

Kezdem!

A természetben a párosodni akaró élet szín, szag, viselkedés és sok más módon jelzi, ha számára elérkezett az idő, vagy már éppen túl van azon a ceremónián.

Én, igazán nem lennék jó gazda, ha ezt nem venném észre.

De észrevettem terajtad is, az illatodon, a számodra észrevehetetlen, de a természet törvényei szerint változó mozdulataidon.

Már a nyár közepe óta a zsebembe hordom a gyűrűt – még a traktoron is – hogy, ha majd kell, hát kéznél legyen.

És kéznél is volt! – mert végre kimondtad, és ha kimondod, akkor de akkor azonnal kell az a fránya gyűrű.

Micsoda félreértést okozott, amikor elő akartam venni, csak most nem raktam le rendben a ruháimat… valami ok miatt…

Nekünk nem kell, mert a mi szerelmünket már megáldotta az Úristen, de a gyermekünknek, a gyerekeinknek kell majd a papír, meg a pap áldó-szava.

Most pedig elmondom, hogy hogyan tovább, és ameddig hazaérünk, haza énhozzám, mert te most hazaérkezel énvelem oda, addig gondolkodhatsz, és utána majd beszélünk.

Most megyünk.

Holnap kettesben, összekarolva kisétálunk a piacra.

Beszélünk, akivel akarunk és azokkal, akik terád várnak.

Aztán én telefonálok a kórházba és megkérem a doktor urat, hogy fogadjon bennünket, lehetőleg még holnapután, vasárnap.

Az a doktor a nőgyógyászat vezetője, és a Gizit is kezelte, meg azt is mondta, hogy szükség esetén nyugodtan hívhatom.

Most szükség van. A többit meg majd végiggondoljuk együtt a melegbe, jóllakva, megfürödve.

Ami következett, azt Irma már úgy cselekedte meg, mintha csak álmában történne.

Felöltöztek és Irma a másnapra szükséges ruháit, a visszamaradt terményekből, csak a szükségeset, és becsomagolta a fűszer, meg gyógynövényekből a visszamaradtakat.

A házat gondosan bezárta, de még a sarokról sem nézett vissza.

Minek! – a családja régi lakhelye, az ő számára a végtelenül bántó megaláztatás színhelye lett ma és azt éppen azoktól kapta akiket – eddig – a legjobban szeretett.

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra