Pápay Aranka : Falusi ranglétra – XVII./1.

Áthangolva… tovább

 

1.  Lepergett évtizedek

 

– Tudod Ágnes, különös, de pár napja jöttem vissza nénnyét?l, és mostanában én is sokat foglalkoztam a múlttal, Ozorával… – hangzott a telefon másik oldaláról Magduska hangja.

– Margitról beszélsz?

– Igen. Amikor már a pékséget is államosították, nem dolgozhattak ott nénnyéék tovább képesítés nélkül. Az öregek el?bb visszaköltöztek a sz?l?be. Papa halt meg el?ször, ?t Ozorán temettük el. Margit nénnyéék Blázsovics mamával együtt Pest mellé költöztek nem sokkal azután… Azt a nagy Vasanits vagyont részben elvették t?lük, részben ?k kótyavetyélték el. Apósáék rég meghaltak, nénnye mostanra nagyon megöregedett, és azt akarta, hogy én fogadjam be. De neki van családja, csak összeveszett velük. Ezt én nem értettem soha, és most, amikor meghalt az egyetlen fia, elmentem a temetésre, ahova a nénnye el se akart menni. Én addig beszéltem a fejével, amíg rá tudtam venni, hogy kibéküljön a menyével és unokáival.

– Miért akart végleg szakítani velük? – kérdezte Ágnes döbbenten.

– Hosszú história, de a lényege az, hogy amikor Kálmán báttya már teljesen elborult, akkor a nénnye elvált t?le, és újra férjhez ment. De az annyira tehetetlenné vált embert sem hagyta magára. Ott, az új házasságában ápolta el a haláláig. A gyerekeinek nem tetszett, hogy hárman együtt éltek, elítélték érte Margit nénémet. Mintha vadházasságban, s?t bigámiában élt volna, pedig az, nem az volt.

– És a fia…?

– Hát, volt jócskán beütés Kálmán báttyától… Dolgozott, de… korai halálának is egyik oka a mértéktelen ivás-evés.

– Most hol van Margit?

– Az unokáival… Rábeszéltem ?ket – kuncogta el magát Magdi. – Eljátszottam a békít? angyal szerepet, de nem ment könnyen!  

Mesélt, mesélt… Igazgató helyettes az általános iskolában már huszonhét éve, de tanít is még, volt balesete, voltak súlyos m?tétei, de addig nem akarja abbahagyni a munkát, míg nem küldik nyugállományba. Feln?tt gyermekei, középiskolás unokái vannak, ügyész lányának a férje állatorvos, és a rendszerváltás óta képvisel?.

Veje 2000-ben, a nógrádi polgármesterek és önkormányzati képvisel?k kis csoportja tagjaként elzarándokolt, anyósa édesapjának felkutatására a távoli Oroszországba, a Don-kanyarhoz. Missziójukat a kett?s jubileum alkalmával teljesítették.

 Most csendes a Don:

Fényeslitke polgármestere vezette ?ket, aki a megel?z? tíz évben tizennyolc alkalommal megtette már ezt a zarándokutat. Kisbusszal mentek a kétezer-kétszáz kilométeres távolságra. Hét nap a 2. magyar hadsereg 23. losonci gyalogezred salgótarjáni, balassagyarmati és losonci zászlóaljának csaknem hat évtizeddel ezel?tti útvonalán.

A voronyezsi ortodox kolostorban egy Péter nev? atya vendégei voltak, aki szeretettel adott szálást a magyar zarándokoknak. Tíz települést kerestek fel. Elvitték ?ket egy központi nyilvántartóba, ahol az unokav? rátalált ifj. Blázsovics György, a nagyapa nevére. Az ottani iratok nyomán indult tovább. A – ma már romos – kórháznak az elhagyatott udvarán – ahová akkor a repeszekt?l súlyosan megsérülve szállították, majd ott bele is halt a sebesüléseibe – a kerítés tövében megtalálta az elhanyagolt sírt. Megrendülten szembesült a múlttal, és azok helyett, azok nevében, akik nem lehettek ott, virágot tett a sírra.

Látták a többi h?si temet?t, és azt is, hogy a magyar állam Rudkinóban és Bolgyirevkában központi temet?ket alakított ki, de azokat felveri a gaz, elhanyagoltak. Ígéretet kaptak az orosz hatóságtól, hogy ezt a kegyeleti munkát még tovább folytatják, kib?vítik. A felkeresett sírhantokon koszorúkat helyeztek a keresztekre. A sztorozsevojei temet?b?l, a h?söket – a világon végigszáguldó ?rület magyar, pontosabban nógrádi áldozatait – betakaró földb?l hoztak a hazai, érsekvadkerti emlékm?höz.

Az idegenben elesettek méltatlanul feledésre ítélt porai, ha jelképesen is, de hazajöhettek.

Magyar sírkereszt az idegen földön:

*

– Csókolom mama. Hogy tetszik lenni? – lépett be a betegesked? nagymamához az unokav?. Homlokára nyomott egy puszit, aztán kutatta az ismert arcot. Hogyan is fogjon hozzá a közlend?jéhez? Mariska annyit tudott, hogy Robi nemrég ismét külföldön járt.

– Mit hoztál megint nekem? – nézett rá szeretettel a mama.

– Er?sítse meg a lelkét mamikám, annak az üzenetét, akir?l soha nem illett itt beszélni, de mindenki tudta, hogy közöttünk él az emléke.

– Ne bolondozz velem, te gyerek…  

– Tudom, jobban szereti, ha nincs most jelen tanú, amikor ezeket átadom. – És úgy tette le az üvegbe zárt földet, mellé a gallyat, mint ereklyéket, tiszteletr?l árulkodó, szinte áhítatos mozdulattal.

– Ezek Blázsovics nagyapa oroszországi sírjáról valók.

Felemelte tekintetét az asszony. Nézett, mint aki fel se fogja, mit hall, aztán megremegett a szép vonalú szája.

– Te ott jártál? Meg is találtad?… Istenem! – aztán nyúlt a gally felé, és már nem vett tudomást arról, aki mellette áll. A fiatal férfi elhomályosuló szemmel hátrált ki, olyan hangtalanul, mint a suhanó gondolat.

Mariska pedig kettesben maradt egy ágacskával, egy marék föld mellett. Ujjaival finoman érintette, szemével simogatta, félrehajtott arcához emelte a “vendéget”. Nem sírt, csak omlottak a könnyek valahonnét, nagyon mélyr?l, onnét, ahol az a drága fiú rejtve, de drága kincsként élt benne.

 

*

Mariska soha nem beszélt Gyuriról. H?séges felesége volt Lózernek, az meg szorgalmasan társául szeg?dött annak a hatalmas bizonyítási kényszernek, amivel ez a család kiverekedte magát a nagy-nagy szegénységb?l. A fáradhatatlan asszony mellett apjaként nevelte Magduskát, ha kellett a szigorú anyuval is szembeszállt a kislányért…

Házat építettek – mostanig már hármat is -, el?bb újat maguknak, majd Magduskának, hogy biztos fedele legyen. F?városi építkezéseknél “nógrádi brigádot” alakított, akik ingáztak a hétvégi vonattal, ahogyan az évtizedeken keresztül szokása volt a vidéken munkát nem találó embereknek. Megbízható munkaér?nek ismerték el.

A család minden tagja rengeteget dolgozott, otthon szépen gondozott, jól jövedelmez? málnásuk volt. Mariskánál mindennek helyén kellett lennie, rendetlenséget, lazaságot nem t?rt. Rendben is volt minden…

Minden? Ha rendben lév?nek lehet nevezni azt, hogy ebb?l a házasságból azért nem született gyermek, mert Mariska azt mondta: nem. Lózer a gondolatát is leste, hálásan elfogadta ?t az asszony, a szívét mégse adta cserébe. A “másik Gyurinak” nem szült gyermeket.

A hiány ott lebegett köztük, helyette folyton éreztette jelenlétét valami, vagy inkább valaki.

Aki nem jött vissza a Don-kanyarból, akit soha nem hoztak szóba, mégis mindig ott volt velük.

Mariska nagyon ritkán engedte szabadjára érzéseit, akkor is csak amikor egyedül volt, ha senki nem leshette meg, nem zavarhatta lelke, emlékezése nyugalmát.

Egy ilyen átszellemült állapotába lépett be – váratlanul – a férje. Csendesen nyitott a szobába, megállt a n? háta mögött, mint akkor, régen. Az apró kis tárgyak, fényképek, és megfakult tábori levelez?lapok, megsárgult papírok el?tt ült némán.

Felemelte rá arcát, de láthatóan csak a teste volt ott, szemét valami – a férje el?tt ismeretlen -, soha máskor nem látott fény ragyogta be.

A férfi minden komplikáció nélküli, egyszer?, tiszta érzésekkel teli lelkébe most gyúlt világosság. Soha nem szeretett mást az ? felesége, mint azt a régen elt?nt egyetlent, az els?t…

Szó nélkül néztek egymásra egy-két hosszú percig, aztán a férj kifordult az ajtón, ki a kapun, és visszautazott Pestre, ahol várta ?t a mindent felejtet? munka.

Hétvégeken ugyanúgy érkezett a vonattal, ugyanúgy rakott rendbe mindent -, ami férfidolog akad egy ház körül -, és ugyanúgy ment el, a gondosan felpakolt hazaival, mint eddig.

Senki kívülálló nem észlelt változást.

Egyetlen egyszer történt meg, amikor az unoka bevonult katonának, és el?ször látta ?t Mariska egyenruhában. Hiába volt teljesen más ez az uniformis, de a fiú, az mintha a régmúltból lépett volna el?!

– Gyurikám! – súgta, és kicsit megtántorodott, aztán heves zokogásban tört ki. Mert az unoka képében Gyuri jött vissza. Vonásai oly híven ?rzik az elvesztettet, hogy az unokát látva kés?bb az ozorai rokonok is megdöbbentek ett?l.

*

Aztán súlyosan megbetegedett Lózer. Mariska odaadóan gondozta, szeretettel ápolta ?t. Amikor már biztosan érezte a férfi, amit az orvosok nem mondtak ki, hogy betegsége gyógyíthatatlan, akkor kerített magának egy jó er?s kötelet, elment a pajtába és átdobta azt a gerendán…

Mariska meggyászolta tisztességgel, jó feleség módjára.

Nemsokára ?t vette le lábáról valami lassan öl? kór. Már túl soknak bizonyult a lelki teher, amit keményen hordoznia kellett egy életen át, és ahhoz mindig csak jött valami újabb. Ekkor mondta ki az ?t gyámolító lányának:

– Mintha csak Te lennél most az én anyám!

Pedig az nagyon nehéz id?szaka volt Magduska életének is. Nem sokkal el?tte veszítette el ? is a férjét, úgy érezte, a jobbik felét, hisz ? volt a támasz, a vidámság és a nyíltság, a biztonság, minden. Még a “túlsó partról” is az ? szerelme ad er?t neki a mai napig…

Az a sok megpróbáltatás, bizonytalanság, meghurcoltatás, – ami születése el?tt az édesanyját, aztán aprób-nagyobb kislányként ?t érte – az nem maradhatott hatástalan. Lelke érzékenyebb lett az átlagnál. Célokat t?zött ki, meg is valósította ?ket becsülettel, de soha nem tudott könnyen megbirkózni a konfliktusokkal. Szüksége volt rá, hogy véd?n ott álljon mellette az örök optimista társa.

Amikor gyerekek voltak, már ismerték egymást. A fiú félárva volt, édesanyja egyedül nevelte, taníttatta. Ismeretségükb?l egyszer? volt az út a szerelemig. Az Isten is egymásnak teremtette ?ket. Mindketten pedagógusok lettek, más-más faluban tanítottak, de hétvégeken találkoztak. Csak évek múlva tudtak ugyanabban az iskolában állást kapni.

Az elismerten jó tanító házaspár sikeres nagyobbik gyermeke, a szorgalmas leány már jó sínen volt, és magabiztosan haladt a célja felé. Kisebbik, a fiúgyermek döcögve jutott el az érettségiig. Azt Magduska katasztrófának élte meg, a példás pedagógus szül?k kudarcának, ami – szerinte – elfogadhatatlan.

– Mindketten tanítunk, és a mi gyerekünkkel történhetett meg ez?  

A vendégek a szobában beszélgettek, ? a konyhában sütötte a rántott húst, és a könnyei szépen potyogtak bele a serpeny?be, hatalmas sercegést okozva. Belépett a férje, meglátta ezt a kesergést, és ért?en fogta át a vállát.

– Egy árva panaszt nem akarok hallani! Lehetett volna akár mindkét gyereked rossz tanuló, vagy épphogy átlagos mindkett?. A lányod végig kit?n? volt. Vedd úgy, hogy milyen jó, hogy nekünk van ilyen is, meg olyan is… – nézett rá bíztató, boldog arccal.

Mint mindig, ekkor is megnevettette feleségét.

Végül az vigasztalta meg az elégedetlenked? anyát, hogy amikor az egyetemista lánya korrepetálta pótérettségi el?tt álló öccsét, akkor megjegyezte, hogy agyon kéne csapni ?t a lustaságáért, mert jobban fog az esze, mint neki bármikor. Meg fogja emberelni magát, és még minden lehet bel?le…

*

Mariska családja felépítette lányának a fészket. Blázsovics papa ismét oda utazott, megnézte, és elérzékenyedve, régi önmagát legy?zve mondta:

– Má én nyugottan haahatok meg. Megcsinyátátok magatok a biztos jöv?töket.

 

*

Mariska még egyszer el akart menni Ozorára, de ez csak egy halogatott vágyakozás maradt.

Végül pedig azzal a megnyugvással hunyta le szemét, hogy Gyuri ereklyéi, minden ígéretvétel nélkül is Magduska féltve ?rzött kincsei lettek. �? is tervezi a zarándok-útat, hiszen ott emlékm? ?rzi az édesapja nevét, a többi ozorai elesettek között.

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/