kisslaki : VASÁRNAPI GYEREKFOHÁSZ

*

 

Rohadt nagy vihar volt az éjjel. Szénaboglyát bontott a szél és ölszámra szórta tele a falusi házak tetejét. Még a kertekben a gyümölcsfák ágait se kímélte. Tépte, tördelte, mint egy munkaközben hirtelen eszeveszett kertész. Csak hajnal felé rohantak el a felh?k az Alföld felé, mintha olyan nagyon várnák ?ket ott.

            A kis bagoly már reggel korán ott gunnyasztott a fűben, és csak nézet maga elé. Az egész madár csak egy borzas fej volt, s még sárga apró lábait sem lehetett látni, mert rajta ült. Ha néha egy koránkelő álmos légy köszönés nélkül sietősen arra szállt, akkor se kapott utána, mert biztos még nem tanulta meg a mamájától, hogy a madarak különösen szeretik az ilyet reggelire. A friss, döglött szöcskének sem kellett félnie a hullagyalázástól, még a lábaiba se harapott bele, hiába is meresztgette őket az ég felé. A bagolygyerek nem törődött semmivel, csak sértődötten, sírásra görbülő csőrrel forgatta fejét, mintha keresne valamit, de hogy mit, azt időközben elfelejtette.

            Mikor a csirkéket kiengedtem, akkor találtam rá. Hasra feküdtem előtte a fűben – hogy jobban lássam az arcát – de rögvest meg is bántam a fene egye meg, mert a hajnali harmattól csupa víz lett még a klottgatyám is.

– Hát aztán, hogy hívnak? – kérdeztem miután felemeltem.

Biztos Ernőke – gondoltam, mert engem is így hívnak a tanító keresztapám után. Az egy kukkot sem nyikkant erre, csak nézelődött a magasból. Igaza van, ha innen fentről körbeforgatja fejét, talán jobban eszébe jut, hogy mit is kereshetett itt hajnalban. Legyeket sem fogtam neki, hiába is csipkedte az övemről lógó sárga rafiaszálakat. Leraktam a bagolyfit, mert még meg kellett kötöznöm azt az egy sor szőlőt, ami inkább csak dísznek őrizte a kerítést.

            Később Milu kandúr is arra bóklászott. Ahogy meglátta a madarat, rögtön haverkodni akart vele. Lekushadt előtte, hogy megnézze, hogy hányas cipőt is visel az ilyen. Erre Ernőke felborzolta tollait, kőnyékben legyezőre emelte két szárnyát, s nem felejtette el csőrét, fülit széttátani. Szemei fenyegetően villogtak, és krakéler módra fixirozza a macskát, mintha csak azt fontolgatná, hogy hova is húzzon be neki egyet. Milu erre rosszkedvűen legyintett: – ki szórakozik egy dilis vadgesztenyével? – gondolta, inkább jobb híján átment a szomszédba Özvegy Pálnéhoz, a csinos iromba kisasszonyt meglátogatni.

            A Pál Pistát nem szerettem. Már másodikba járt, én meg csak jöv?re megyek iskolába, ezér´ is gyakran megvert a baromja. Csak én is legyek egyszer egyidős vele, bizony isten visszakapja tőlem. Nagyon csúnyán káromkodott, még rajtam is túltett. Pedig az nagy szó. Ebéd után, amikor Ernőnek pici húsdarabokat vittem, meglátta Pista amint épen etetem a madarat, rögtön el akarta kérni tőlem. Mondtam, hogy Ernő nem eladó.

– Jó van na, te kis hülye – és evvel valagba rúgott. Ezt is csak félretettem a többihez. Este, még lámpagyújtás el?tt átlopózott a gyerek és el akarta vinni Ernőt, aki a szilvafa legalsó ágán ült, mert odatettem éjszakára. Még jó, hogy észrevettem.

– Hagyod a madaramat te piszok! – ordítottam – mingyár kihívom a nagymamát!

Erre tényleg visszament az udvarukba, anélkül, hogy szokása szerint lekent volna nekem egyet.

            Reggel, klottgatya helyett csak úgy pucér bőrre egy mackót húztam, mint az összes fiúgyerek, mert vasárnap volt és majd’ mindenki így ment misére – mármint a gyerekek – és hátrarohantam a szilvafához. Szívem dobbant egy nagyot és rémületbe dermedt. Ernő nincs az ágon. Bőgve forgattam fejem, az ágak közt kerestem, de csak az ott lakó hangyák soroltak a reggeli bogármisére. Lenéztem a földre, gondoltam hátha álmában megint leesett. Tényleg ott volt. De csak a feje. Félig lezárt szemhéja alól már dermedten csak a semmibe nézett.

            Mikor nagymamával később megérkeztünk a templomhoz, még nem harangoztak be, de már a téren összegyűltek az ünneplőbe öltözött hívők. A gyerekek is kimosdatva, tisztában feszengtek és illedelmesen dicsértesséket mondtak mindenkinek. A kalárisos fehér ruhás leánykák koszorúban susmutoltak, és ha egy pelyhedző állú surmók legényt arra vitt a tükrös csizmája, odaszólására csak szégyenlősen összevihogtak.

            Akkor láttam meg a madárgyilkos Pál Pistát. Dudás bácsival, a keresztapjával várakozott, akinek gorombaságáról hét kocsma tudna mesélni. Én arrébb sétáltam, és később, mikor senki sem nézett oda, háta mögé mentem, és mackóját bokájáig lerántottam, és elt?ntem.

            A meglepetés fenomenális volt. Először dermesztő csönd lett, majd kitört a hatalmas általános röhögés a misére várakozókból. A csitri lányok, a feln?ttek, öregasszonyok, meg a már alig halló nagypapák nevetése is felment a felhőkig. Tán még a szentek is kacarásztak.

     Pál Pista sírva a szégyentől, próbálta nadrágját felrángatni, hogy már végre ne bámulja a fél falu a fütyijét. Nagy igyekezetében elvesztette egyensúlyát, de mivel mackóval a bokáján nem tudott továbblépni, ezért végigesett a porban.

– Kurvaanyád! – ordította sírva, pedig a mamát még én sem ismertem, mert akkor halt meg amikor én éppen születtem.

            Erre Dudás bácsitól akkora pofont kapott Pista mikor felállt, hogy nekiesett a harangozónak, aki meg Szalajtó Bözsi nénit lökte oldalba. Dudás bácsi szabadkozott, majd keresztfiát karjánál vonszolva hazaindult. Pista persze nagyon szeretett volna elpucolni, mert elképzelte azt a verést, amit otthon kap. Na nem a bagolyért, hanem a káromkodásért a falu el?tt.

            Én meg a templomban Istenhez küldtem egy fohászt Ern?ke lelkéért, és nem kértem bocsánatot, mert nem tudtam megbánni, hogy bosszút álltam a kis bagolyért. Azt hiszem, hogy az Úr nem is haragszik, mert nekem úgy tűnt, hogy ő is mintha elmosolyodott volna, mikor látta, hogy bokáig rántom Pista mackóját.

szerkesztette: Verő László – 2007. április 2., hétfő, 12:42

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de