Galambos Viktor : Fogkrém, borotvaszappan

*

 

Minden nap fogat kell pucolni! Kaptam is egy kis fogkefét, nyele fából készült és disznóserte alkotta a kefét. Egy kis barnára pácolt dobozban — amit apám készített sperlemezből — volt a fogpor: egy fehér por, amit ha jól emlékszem csontlisztből csináltak. Be kellett mártani a fogkefét vízbe, azután a fogporba — és azzal, ami ráragadt jól lekefélni a fogakat…

Később megjelent egy kerek kis fémdoboz, olyan amilyenben most cipőkenőcsöt töltenek. Volt benne egy rózsaszín kőkemény pasztilla, ezt kellett dörgölni a nedves fogkefével és aztán a fogkefére ragadt anyaggal fogat tisztítani. Ennek már valami íze is volt és egy kissé habzott is.

Később megjelent a fémtubusba töltött fogkrém, Odol és más márkanevek alatt, különböző ízekkel, hűsítő hatással és többé-kevésbé habzó krémmel.

Háború után, a műanyagok megjelenésével a fogkefe is kezdett átalakulni. Először csak a nyelet, később a sertét is kezdték műanyagból gyártani. Nagy szenzáció volt a „nylon” fogkefe.  A kefe alakja is kezdett megváltozni, az egyenes, lapos nyél ovális-keresztmetszetű hajlott nyéllé alakult át és a kefe sörtéket is mindenféle színben és szögben illesztették a nyél végére. Maga a kefe kisebb lett, hogy jobban hozzáférjen a fogakhoz. Ma már a nyaka hullámos és hajlékony, hogy minden fogfelületet elérjen.

Egyre több fogkrémbe kevertek fluort, megjelentek a különböző szájvizek. A fogkrémtubusokat is kezdték műanyagból gyártani.

Persze a szocialista „aranykorszak”-ban a fogkrémért is sorbaálltunk (ugyan, mi az, amiért mi nem álltunk sorba ő!…), főleg amikor bolgár fogkrémet „osztottak”, amiben az ottani savanyúvizek sói voltak, vagy kínai fogkrémet, amely egy kissé jobbminőségű volt.

Persze flouorozott krémeket csak külföldről lehetett behozni, a ritka alkalmakkor, amikor kegyesen útlevelet kaptunk valamelyik „nyugatibb” népi demokráciába.

Jelenleg a probléma az, hogy milyen fogkrémet, szájvizet, milyen kézi- vagy villanyfogkefét használjunk. Mit lehet elhinni a reklámokból, mennyi az ész-szerű egészségvédő hatás és hol kezdődik a divatőrület?… Amint teltek az évek, már nem csak fogat kellet tisztítani, hanem borotválkozni is.

 

A borotválkozás múltjáról mindig az a halhatatlan jelenet jut eszembe a „Diktátor”-ból, amelyben Chaplin Brahms Magyar táncának a ritmusára borotvál.

Az első emlékeim is apám borotvafenésével és borotválkozásával kapcsolatosak. Azután következnek az első hajvágások Voján bácsi tiszti-kaszinó melletti műhelyében. Mint később megtudtam, családi tradíció volt Voján bácsi műhelye. Nagybácsim minden reggel oda járt borotválkozni, az unokabátyáim is ott nyiratkoztak.

A szalonban bőrrel párnázott forgószékek voltak, állítható fejtámasszal, fehér lepedők, törlők és vöröskereszttel jelölt fertőtlenítős üvegek, amelyekbe — miután a falon lógó bőrszíjakon megfenték a borotvákat — belehelyezték őket sterilizálás céljából.

A borotva szappanal és az ecsettel kis tálakban verték a habot — mint mamám az üstben tésztasütéskor — amit aztán jó ideig kellet az arcon eldolgozni.

A polcokon ott volt a timsó is, amivel a borotválkozás közben ejtett sérülések vérzését állították el. Utána szesszel bekenték az arcot, és aki akart kölnit, sőt púdert is kaphatott, tetszés szerint.

Hajat ollóval és kézi nyírógéppel vágtak. Azután itt is elkezdődtek a változások.

A gillette megjelenése után egyre többen kezdtek otthon borotválkozni, a kézi nyírógépeket is kezdték felváltani a villany-nyírógépek. Engemet csak a hajvágások alkalmából borotváltak borotvával, már nem Voján bácsi, hanem Brankó, a segédje. Otthon én is a nagyapámtól örökölt gillette-el kezdtem borotválkozni és a leghőbb vágyam volt egy igazi borzszőr ecset.

A szocialista „kövér esztendők” idején Apám szerzett egy zsilett-fenő készüléket és mivel egyre nehezebben lehetett zsiletthez jutni — a népi-demokratikus gyártmányú zsilettek pedig egyre gyatrábbak lettek —, szorgalmasan fentük őket. Borotválkozás után vidáman kenegettük az arcunkat a „Sanitar” szesszel — ami szép világoszöld vagy lila volt és jó büdös.

Közben Voján bácsit kényszerítették, hogy átadja az üzletet a „Higiena” szövetkezetnek, mely ettől kezdve csak nevében törődött a régi sterilitásra. A kiöregedett segédek, miután fizetésükből vagy nyugdíjukból nem tudtak megélni, házhoz jártak hajat vágni.

Brankó évekig járt hozzánk, és a hajvágás díján felül egy-egy üveg szilvóriumot is kapott mindig, amely nálunk bőven volt a házban, mivel orvos feleségem falun dolgozott, és a hálás betegektől ez volt a legkézenfekvőbb ajándék.

Brankó szegény már nehezen járt, a keze sem volt olyan biztos, mindig mondtam Aninak: — ha ezután a hajvágás után is megmaradok két füllel, akkor szerencsém volt —, de ennek ellenére nem volt lelkünk az öreget elküldeni.

Egyébként a hajvágás egyre könnyebb lett, mivel egyre fogyott a levágnivaló, és majd ötven év után úgy ért véget, hogy Brankót elütötte a villamos — Isten nyugosztalja! A többi borotvaeszköz is eltűnt az életünkből, Brankóval együtt.

A szappan helyét először a Magyarországról hozott „Barbon” borotvakrém vette át, azután a nyugatról becsempészett villanyborotvák, még később itt a borotvahabok, gélek, a dupla pengéjű Gillette-önborotvák, amelyek ma már villamosítva vannak és a TV hirdetés szerint: „A legjobb, amit egy férfi kaphat”.

Most még csak azt nem tudom, hogy ez a borotvára vonatkozik-e, vagy arra a bomba-nőre, aki a reklámbeli macsó frissen borotvált arcát simogatja?…

Legutóbb szerkesztette - Galambos Viktor
Szerző Galambos Viktor 43 Írás
Temesváron születtem, és éltem ötvennégy évig. Pár hónappal a forradalom előtt vándoroltam ki Izraelbe. Haifán dolgoztam egy tervezőintézetben, és nyugdíjazásom után költöztem ki ebbe a csendes kis faluba - amely a Carmel hegy alján fekszik, szőlőkkel és gyümölcsöskertekkel körülvéve. A falu Tokaj testvérfaluja. Sokszor jönnek a tokaji szőlőtermesztők látogatóba, ilyenkor nagy örömmel működünk közre - mint tolmácsok - a többi öt-hat magyarul beszélő falubelivel együtt. Innen is járnak Tokajba, de még nem volt alkalmam részt venni a küldöttségben.