Csillag Endre : A móring

Nyomtatás

móring – ‘jegyajándék’; ‘kelengye, hozomány’.
A bajor-osztrák morgng, morign (‘reggel, holnap’) magyar fejleménye, az irodalmi német Morgengabe (‘jegyajándék, hozomány’) jelentése alapján; ez a Morgen (‘reggel’) és Gabe (‘ajándék’) elemek révén arra utal, hogy régen a vőlegény a nászéjt követő reggel nyújtotta át a jegyajándékot, illetve vette át a hozományt.

A fenti szócikk a magyar értelmező szótárból való, és érződik rajta a német eredet. Jelentése ambivalens, mert egyszerre jegyajándékot és hozományt, azaz egy női és egy férfi kedvezményezettet céloz.
Minden esetre igen praktikus német nyelvterületi népszokás volt a jegyajándékot így adni, mert pl. ha nem sikeredett a nászéjszaka, akkor a pár ezen a téren nem illett össze, a móring el is maradhatott, viszont a vőlegény is bottal üthette a várva várt hozomány nyomát. Kevesebb lehetett az elromlott házasságok száma, noha a magas hozomány rossz házasságokba is belevihette a hozományvadászokat.

Az én MÓRING-om teljes neve azonban kolompírmóring, ami egy eléggé egyértelmű étel neve volt a nagyanyám konyhájának repertoárjában, és szinte hetente előfordult a csak a nagyim fejében létező „étlapon”.
Az évszázadok során azért valami jó is jött Amerikából -, igaz, német közvetítéssel -, nem úgy, mint napjainkban. Ilyen volt a számtalan néven hódító burgonya, ami alapeledellé vált, több száz recept, változat formájában.

Minthogy nagyanyám engem gyakorlatilag „kitiltott” a konyhából, mondván,
– Eriggy innen, nem fiúnak való a konyha!

Nos, ezt én egy egész életre az eszembe véstem; megjegyzem, nagyot hibáztam. Szánom-bánom is a dolgot, de változtatni rajta ez ideig semmi sem kényszerített, magamtól pedig nem is akaródzik elmélyedni a konyhálkodás művészetében.
Szóval a móring – szerény konyhaismeretem szerint -, igen egyszerű, de nagyszerű étel, ami egy enyhe főzéssel kezdődik, de nem lesz pürére törve a krumpli. Közben a sertészsíron üvegesedik a vereshagyma, sót, piros paprikát kap úgy, hogy az egyik alkotó se égjen, piruljon túl.
Hozzá jön az enyhén főzött krumpli, esetleg kevés víz még, a lábasra fedő, amit később levesz a gazdaasszony, és sütésre fordítja az ételt. A végén megint rákerül a fedő, hogy a lábas aljára piros-barnára lesült, vastag réteg elváljon az edénytől.
Ha az utóbbi nem is sikerül mindig, akkor az általunk „beleszorultnak” becézett, sült réteget nagy élvezettel ki lehet kapargálni, és benyomni a gallér mögé.

Történt egyszer, hogy már nagyon kívántam, sürgettem a móringot, ácsingózva annak lesült rétegére. Nagyanyám nem állta tovább regnálásomat, és a konyharuhával (ronggyal) fogott, fedő nélküli lábast levágta a pitvar döngölt padlójára, a következő keresetlen szavakkal:

– Ne’! Ba…khm,…barmold szít! Itt van ni. Vagy edd meg mind!