A fekete nejlon zsákkal kezemben a legközelebbi park irányába indulok. Nincs határozott célom, csak el, el minél messzebb a kórháztól, ahol a fertőtlenítő, vizelet, és izzadságszag bizarr keverékét már nem is érzem úgy, mint az első alkalommal.
A zsákban anyám összes holmija, amelyek három hónapig az éjjeliszekrényben, és az ágy melletti, keskeny szekrényben lapultak.
Tegnap nem tudtam jönni. Vizsgára készültem, muszáj volt a könyvtárban töltenem a napot. Szégyenkezve kaptam észbe, mikor kilenc körül végignyúltam ruhástul az ágyamon, hogy még csak nem is gondoltam rá egész nap. Kimerült voltam, zsongott az agyam az évszámoktól, történelmi eseményektől. A mobilját hiába hívtam, az – mint mindig – ki volt kapcsolva. Nem lepett meg, hiszen sokszor elfelejtette feltölteni. A nővért kértem meg, néha nézzen rá. Persze, egy ötezrest is a zsebébe gyűrtem. De mosolytalan, fáradt volt az arca, mint az összes többi kollégájának. Az “aprópénz” még csak fel sem derítette.
Gondoltam, majd holnap, az órák után bemegyek. Majdnem minden nap bementem. Nem azért – és ezt igazán szégyenlem – mert aggódtam érte, hanem kötelességből. Annyi mindent tettem kötelességből ebben az életben, hogy ezt is annak tartottam. Biztos voltam benne, hogy mindenki tudja, kötelességtudó vagyok, és törődöm az anyám sorsával, még betegségében is.
Most, az üres ágyat meglátva, azonnal belém hasított a felismerés, hogy meghalt. És nem sajnálatot, hanem megkönnyebbülést éreztem, mert többé nem kell idejönnöm, ebbe a nyomasztó, halálszagú helyre. Majd azonnal lelkifurdalásom is lett, s körülnéztem, hátha valaki meghallotta gondolataim.
Anyám szigorúan nevelt. Apa híján kétszeresen is. Nem volt helye putyulgatásnak, kényeztetésnek, vacsora helyett fagyinak. Szigorú elvek, kötött sémák szerint növekedtem, akár egy virágpalánta, a gondos kezek alatt. Akinek soha nem meséltek, soha nem húzta puha mellére anyja, aki nem kapott gyógypuszit, ha felhorzsolta a térdét. Az alapos, de rideg törődésnek meg is lett az eredménye: kitűnő tanuló lettem. A középiskolát is a legjobb eredményekkel végeztem, így azonnal felvettek az egyetemre. Szerettem volna, ha együtt örülünk a sikereknek, de még ekkor sem tudott lazítani. Hálás, de mégis dühös voltam rá emiatt.
Egyik napról a másikra dőlt össze a kártyavára. Egy szimpla vizsgálatra ment be, de észrevettek egy apró foltot a tüdejében. Azonnal ott is tartották, a kórházban. A szemem előtt fogyott el, vénült meg, vesztette el ötvenhét évnyi határozottságát. De még akkor sem mutatta ki felém szeretetét. Próbáltam közeledni, de zavartságot éreztem mint akit rajtakaptak, mikor rám nézett kissé szánakozva. “Kár a fáradtságért!” Ez volt a tekintetében. Persze, hiszen kötelességből nevelt fel. Elvárták tőle, hogy kötelességtudó anya legyen. A feladatát elvégezte, nincs helye az érzelgésnek.
Egy nővér a vállamra tette kezét, amikor már tíz perce álltam az üres ágy mellett.
– Sajnálom, kedves. A zárójelentésért holnap bejöhet, az édesanyja holmijai itt vannak. Nem kérdeztem semmit tőle. Átvettem a zsákot, és amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem az épületből.
Lefékezem a tó mellett, egy padnál. A zsákot magam mellé dobom, az nagyot koppan. Utálkozva nézek rá, majd szétnyitom a tetejét. Savanyúság szaga csapja meg az orrom. Képtelenség, hogy az egy hete bevitt, vecsési csalamádé üvegét is a ruhák, és egyéb, személyes holmik tetejére dobták! Persze, eltörött. A savanyú lé végigfolyt anyám hálóingén, a selyemsálon, amit tőlem kapott két éve, karácsonyra. A barna szőrme sapkán csüggő csalamádé darabok szürreális képet mutatnak. Sokzsebes, bőr táskájában igazolványok, könyvtári belépő, buszbérlet, kulcscsomó. Az imádott Szilvási könyv szétázva, lucskosan máladozik a kezemben. Bevégezte, akárcsak olvasója, aki rongyosra gyűrte oldalait. Az egyik zsebből apró, szív alakú, fém dobozka kerül elő. Kihúzom, letörlöm. Benzinkutakon lehet ilyesmit kapni. Marcipánnal töltött csoki szokott benne lenni. Hitetlenkedve nézem, hiszen anya soha nem állta az édességet. Óvatosan nyitom ki. Mint, amikor a szellem kiszabadul a palackból, úgy áraszt el a karácsony illata, a mézeskalács fűszeres, édeskés aromája. Szépen feldíszített szivecskét rejt a doboz. Fehér, virágos mintázatát apró, ezüst cukorkák díszítik. Emlékszem, sokat vesződtem vele, mire elkészültem. Tizennégy éves fejjel azt hittem, ettől majd meghatódik az én anyám, amikor karácsonykor a kezébe adom szépen, becsomagolva. Nem így történt. Egy száraz mosoly kíséretében a polcra tette, az egyik tányérkába. Soha nem láttam többé. Mindez öt éve történt. Hogyan tartósította a dobozka a mézeskalácsot úgy, mintha csak tegnap készült volna?
Hirtelen tör fel belőlem a sírás, mint amikor a száraz patak medrét végre eléri a várva várt, eső utáni áradás. Megállíthatatlan, forró könnyeim a kalácsot lassan eláztatják, s a tenyeremben összemorzsolom anyám emlékét, majd az éhes kacsák közé hintem.
Turge próbált lépést tartani velem és vállamra nehezedett óriási tenyerével, miközben élettelen lábát húzta maga után. Másik kezét a lassan elüszkösödő sebére szorította a rászáradt vértől, portól szennyes nadrágon keresztül. Sajgott a vállam, zúgott a fejem. Úgy éreztem, nem sokáig bírom már tovább. Ha elérjük a kukorica táblát, megpihenünk, döntöttem el.
A negyvenfokos forróságban előttünk hullámzott, gőzölgött a göröngyös út. A traktorok vájta mély barázdákban meg-megbicsaklott Turge lába. Ilyenkor még szorosabban markolta meg a vállam, ahol a bőröm már papírvékonyságúra kopott a keze által okozott véraláfutásoktól.
Soha nem bántott volna engem készakarva. Amikor a bombázás utáni éjjel anyám kezembe nyomta maradék kis vagyonát, majd erőszakkal kilökött az ajtón, hogy induljak végre el, hátrahagyva őt és három kishúgomat, még nem gondoltam volna, hogy néhány hét múlva mankója leszek apám egyik barátjának.
Tízen indultunk el, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol befogadnak minket, ahogy majd később a családjaink többi tagját is. A kis csapat kettévált az országhatáron, megadva az esélyt, hogy egyikünk átjuthat a szabad földre. Soha nem láttam őket viszont. Öten voltunk a mi csapatunkban: három férfi és rajtam kívül még egy nő, Solve. Ő már több, mint húsz volt, nálam négy évvel idősebb. Vízbe fúlt, mikor egy folyón kellett átkelnünk. Senkinek nem mondta el, hogy nem tud úszni.
A határon egyik társunk megpróbált átmászni a kerítésen. Vesztére fennakadt a szögesdróton, és a figyelmeztető lövések ellenére sem tudott szabadulni az ingjébe kapaszkodó tüskéktől. Hiába kiáltozott, hogy visszamenne ő, ha tudna. Két figyelmeztető után a harmadik lövés már ráirányult. A kerítés tetején lelte halálát, tehetetlenül csüngött lefelé élettelen teste, mikor odaértek a határőrök. Ekkor ordítva rohant oda Mikol, kitörve a búzamező biztonságából, hogy hagyják abba! Az egyik katonát a kerítésen keresztül megragadta és úgy rántotta rá a tüskés drótra, hogy az szanaszét szabdalta a férfi arcát. Ekkor a másik katona golyót röpített Mikol fejébe. Kiáltani akartam, kiugrani, nekik esni tíz körömmel. Turge visszarántott durván, szájamra szorítva óriási tenyerét. Ekkor már észrevették a mozgást, végigsorozták a búzamező szélét. Így kapott Turge golyót a lábába.
Egy órán át feküdtünk a földön. Turge némán szenvedett. Arcán patakokban folyt a veríték, fogai vacogtak a fájdalomtól, a vérveszteségtől. Később az övemmel elszorítottam a seb fölött a combját, így megszűnt a vérzés.
Egyedül maradtunk, én lettem a mankója. Kimerülten vánszorogtunk, már azt sem tudtuk, hová. Turge ereje óráról órára fogyott.
Elértük végre a kukoricást. Turge elvesztve egyensúlyát, mint egy fadarab dőlt be a száraz levelek közé, maga alá temetve jó néhány kukoricaszárat. Magam sem tudom, meddig feküdtünk teljes ájulatban, mikor egy munkagép hangja törte meg a csendet. Monoton ritmusát éreztem a nedves földön, a tenyerem alatt. Kinyitottam a szemem, Turgét kerestem. Hirtelen eszmélve térdeltem fel, zakatoló szívvel néztem körül. Fel kell állnunk, mert szétkaszabol minket a masina, gondoltam rémülten. Felegyenesedtem, ekkor láttam meg a közeledő óriást. Hatalmas villáit tolva maga előtt, gyűjtötte be a kukoricát. A vezetőfülkében barnára sült parasztember ült. Megláttam Turgét, ahogy arcát az ég felé fordítva fekszik néhány méterre tőlem. Odarohantam, megpróbáltam felráncigálni, miközben azt ordítottam a fülébe, hogy meg fogunk halni, ha nem kel fel! Rám nézett, bánatosan elfordította a fejét, szemét az égre emelte. Felnéztem én is a bárányfelhőkre. Hogy lehet ilyen békés az ég? Rám nézett újra és mosolygott. „Fuss kicsi lány. Sok szerencsét!” – suttogta rekedten. Bár lehet, hogy a suttogást csak képzeltem.
Felálltam és elkezdtem integetni. A paraszt is a bárányfelhőkbe feledkezhetett bele. Hirtelen ötlettől vezérelve levettem Turge vérétől átázott szoknyám és lobogtatni kezdtem. Már csak húsz méter választott el minket. Elfuthattam volna, de nem tudtam mozdulni. Nem hagyhattam itt Turgét, hogy a munkagép keresztül menjen rajta. Kétségbeesetten újra megpróbáltam kiabálni, integetni, s ekkor végre észrevett. Leállította a motort.
Olyan csend lett hirtelen, olyan nyugalom szállt meg, mint már nagyon régen. Most már mindegy, bármi lesz is, gondoltam. A férfi riadt tekintettel ugrott le az aratógépről, felém rohant. Egy számomra ismeretlen nyelven kiáltott valamit megragadva a vállam. Hangja egyszerre volt aggodalmas és megrovó. Talán olyasmit kérdezhetett, hogy „Mi a fenét keresel itt, ezen a veszélyes helyen, kislány?” Akkor látta meg a földön fekvő Turgét. Rémülten elengedett, majd letérdelt mellé. Turge a bárányfelhőket nézte, szeme már a távolban járt, nem tudhatta többé, mi történik velünk. Nyugodt volt az arca, megbékélt sorsával.
A fiatalember felállt mellőle és végignézett rajtam. Rongyos, véres szoknyám még mindig kezemben szorongattam. Porlepte arcomat végigszántották könnyeim. Halkan beszélt, vállamra tette újra a kezét, de most már nem megrovó, haragos volt a hangja, hanem vigasztaló. Az első békés, nyugtató hang volt ez hetek óta, s belőlem egyszerre tört elő az elmúlt időszak minden fájdalma és borzalma. Zokogni kezdtem, megállíthatatlanul. Átölelt és magához vont. Piros kockás ingjének friss, mosott illata felidézte anyám házát, és a gondtalan, boldog gyermekkorom. A férfi csak beszélt, beszélt és lassan az aratógép felé terelt, majd felültetett maga mellé. A magas ülésből, a távolban apró települést láttam a szántóföldek mögött. Azt gondoltam, bármi is történjék ezután, úgy érzem, megérkeztem.
(kép forrása: www.miabonyunk.hu)
— Anyuka, vigyázzon a lépcsőn! Hisz olyan szédülős mostanában, még leesik! Várjon egy picit, hozom a táskáját. Ági is jön, majd ő segít lemenni, rendben?
— Rendben, István, rendben.
Az apró kis asszony a korlátot fogta egyik kezével, másikkal pedig a kézitáskáját szorongatta. Csak néhány lépcső volt a ház bejáratától az utcáig, de veje nem engedte, hogy egyedül nekivágjon. Kilencvenedik születésnapját ünnepelte a család tegnap, ma pedig a lánya és veje együtt vitték le autóval a gyógyüdülőbe, ahol két hetes pihenés várta teljes luxusban. Ez volt az egyik ajándéka. A korlátot szorongatva azon tűnődött, hogy mit is kell neki kipihennie, hiszen évek óta szinte semmi dolga. A család minden tagja a segítségére volt, bejárónő, masszőr járt hozzá. Ágoston tíz éve elment, így neki más sem maradt, csak a két lánya és az unokái. Szerencsére mindkét asszony sikeres üzletet vitt, így anyagi gondjai nem voltak. Kímélték, mint a hímestojást, ő pedig kénytelen volt elviselni ezt a kényeztetést, mi mást tehetett volna.
Óvatosan besegítették az autóba, így indultak a három órás útra, aminek nagy részét végig aludta.
— Úgy aggódom érte — hallotta Ágit félálomban, ahogy a vejéhez beszélt az első ülésen.
— Mostanában sokat alszik és néha olyan mintha egy álomvilágban élne.
— Mit csodálkozol? Hiszen kilencven éves. Sokan még…
— Jaj, most nehogy azt mondd, hogy ezt a kort se élik meg, mert sikítani kezdek — csattant fel ingerülten Ági.
— Akkor nem mondom — válaszolta a veje halkan és ezután alig szóltak egymáshoz.
A gyógyszállóban tolókocsival jött ki az autóhoz egy jól öltözött fiatal nő.
— De hiszen erre semmi szükség! — mondta ő, de megnyugtatták, hogy itt ez a szokás.
— És úgyis olyan szédülős vagy anyukám! — tette hozzá Ági. — Még jó, hogy a földszinten kaptunk neked szobát.
— Az, az — hagyta rá, majd engedte, hogy besegítsék a kerekesszékbe, és betolják a szobába, ami minden kényelemmel fel volt szerelve.
Fél óra múlva a lányáék elhagyták a szállót s ő végre becsukhatta maga mögött az ajtót. De szinte azonnal kopogtak. A kellemes fiatal nő, aki nemrég betolta őt a szállóba, állt az ajtóban, elmondta a programokat, amelyek rá vártak az elkövetkezendő napokban. Gyógymasszás, fürdő, fizioterápia, ismerkedés a többi vendéggel, este pedig egy kis zenés műsor, nyolc óráig.
— És mikor van szabadidőm? — kérdezte mosolyogva a lányt.
— Oh, hát… — nézte zavartan az apró, fehér hajú öregasszonyt — kettőtől négy óráig csendes pihenő van.
— De kimehetek a szállóból, ugye?
— Természetesen, kísérővel tehet egy sétát a parkban, ha erre gondol, de mivel kezeskedünk az ön egészségéért, egyedül nem ajánlott…
— Értem — mosolygott a lányra —, akkor majd inkább bent maradok és pihenek ebben az időben. Kérem, ha lehet, ne zavarjanak.
— Oh, persze, természetesen. A gyógyszerei…
— Azokat majd magam intézem.
— De a lánya a lelkemre kötötte… — aggályoskodott a lány
— Ne aggódjon, kedvesem. És most, ha megengedi, ebéd előtt pihennék egy keveset.
— Hát persze! Nemsokára visszajövök — csukta be maga mögött az ajtót a lány.
— Alig várom — sóhajtott az asszony, majd az apró mobiltelefonért nyúlt, amit még az unokájától, Pétertől kapott. Ő volt a kedvence.
— Halló! Péter drágám? Akkor kettőkor várlak, jó? Igen, a park melletti földszinti szoba. Direkt azt kértem. Hozz egy sámlit azért, ahogy megbeszéltük! Csók drágám!
Mosolyogva tette le a telefont, majd felcsillanó szemmel lépett az ablakhoz.
Ebéd után alig várta, hogy visszajusson a szobájába. Szoros copfba kötötte fehér haját, hosszú ujjú fekete pólót, testhezálló pamutnadrágot vett fel. Kihalászta a bőrönd aljából a sportcipőt és felhúzta. Még csak le sem kellett hozzá ülnie. Kettőkor kopogtak az ablakon. Az izmos, jóképű Péter vigyorgott be rajta. Egyik kezében sámlit lengetett.
Az asszony kinyitotta az ablakot.
— Szia, Mami! Kész vagy?
— Halkabban, drágám, még meghallják. De lehet, hogy mégse, mert itt csupa nyomorult vénember van.
— Akkor te hogy kerülsz ide? — nevetett a fiú.
Az asszony tréfásan meglegyintette. — Én csak kívülről nézek ki nyomorult vénasszonynak, belül még mindig húsz éves vagyok, akárcsak te, drágám.
— Kívülről se vagy rozzant, Mami. Na, gyere, ugorj ki.
Az asszony odatolta az egyik széket az ablakhoz és fellépett rá, majd keresztül mászott az ablakon. Egy pillanatig lovagló ülésben ült a párkányon, majd jobb lábával rálépett a sámlira, s a ballal is hamarosan átlendült.
— Siessünk, csak négyig van időnk — mondta, miközben magára rántotta a narancssárga overállt, amit a fiú hozott.
A fal mentén kisurrantak a park felé, majd a terepjáróhoz mentek, amely az úton várakozott. Péter kinyitotta az ajtót, de az asszony eltolta a kezét.
— Pattanj be, drágám, be tudok egyedül is szállni — majd fellendült a magas ülésre.
Tíz perc múlva már az apró repülőtéren voltak, ahol öt másik fiatalember várta őket.
— Csókolom, Manyi néni! — kiabálták szinte egyszerre, mikor közeledett feléjük.
— Sziasztok, drágáim! Hoztátok a cuccot? — majd miután a hátára segítették a csomagot, mindannyian beszálltak egy motoros repülőbe.
Az asszony vágyakozva nézett le a térképpé zsugorodott tájra, mi hol zöld, hol barna foltokkal volt tarkítva. Amikor kigyulladt a zöld lámpa, a többiekkel együtt felpattant és a repülőgép nyitott ajtajához lépett.
— Hányadik lesz? — ordította az egyik nagydarab fiú, mikor az ajtóba kapaszkodva nekikészült az ugrásnak.
— A háromszázadik pontosan! — kiáltott vissza, s apró kék szeme elhomályosult a boldogság könnyeitől, majd széttárt végtagokkal szinte felfeküdt a levegőbe, s az áramlatok, mint egy apró pihét, felkapták, elengedték majd újra felemelték. Így játszott egy darabig, majd a hat fiúval összekapaszkodott. Pontosan érezte, mikor kell meghúznia az ejtőernyő kioldóját, de mint mindig, a legeslegutolsó pillanatra hagyta. Egy meleg áramlat felkapta, mielőtt kinyílt volna fölötte a szivárvány színeiben pompázó selyem, majd egy rántással lefékezte a zuhanást. Olyan boldog volt, hogy újra megélhette ezt az élményt. Mostanában mindig reménykedett, hogy nem ez lesz az utolsó. Egy pillanatra kicsúszott az egyik kezéből az ernyőt irányító fogantyú, így a megadott érkezési pont helyett elsodródott egy gazdaság felé, ami a repülőtér mellett volt. Mire sikerült újra megkaparintania a fogantyút, már vészesen közeledett a föld, és felkészült a landolásra. Mikor a hat fiú lélekszakadva odaért, egy óriási pocsolya közepén találták az asszonyt, aki úgy kacagott, hogy a nemrég még dagonyázó malacok megilletődve állták körbe, mozdulni sem mertek.
— Ez volt a legjobb! — fogta az oldalát, mikor lesegítették róla az ejtőernyőt.
— A Pályi Gazdaság dagonyázó disznói közé landolt egy ejtőernyős ma délután — mondta az esti híradóban mosolyogva a szőke bemondónő. — Sérülés nem történt, függetlenül attól, hogy az ejtőernyős hölgy már a kilencvenedik születésnapját ünnepelte nemrég. Saját bevallása szerint, ez volt a háromszázadik ugrása és reméli, nem az utolsó.
A hölgy nem járult hozzá, hogy kameráink előtt nyilatkozzon — fejezte be a bemondónő.
— Hallottad ezt, Ági? — kiabált át Péter a másik szobába — Hát tiszta hülyék az emberek, hogy ilyet megengednek egy öregasszonynak! Az a nő annyi idős, mint a mama!
— Mindjárt jövök! — szólt vissza Ági. — Anyut próbálom elérni, de azt mondják, pihen éppen. Szegénykém, kettő óta alszik, olyan, mint egy kisgyerek. Remélem, vigyáznak ott rá, hisz olyan törékeny szegénykém.
Szabó Kálmán egykedvűen lóbálta a táskáját a hazafelé vezető úton. Hiába volt április, hiába hozta a tavasz mámoros illatát a szél a liget felől, hiába látta a mellette viháncoló tizenéves lányok combját kivillanni a rövidke szoknya alól, hiába melengette arcát a tavaszi napsugár az Andrássy út kizöldült lombjai alatt, őt ez nem derítette jobb kedvre.
A könyvelőirodánál, ahol dolgozott, létszámleépítés miatt két embernek is át kellett vennie a munkáját. Azt, hogy már addig is nyakig ült a munkában, meg sem merte említeni a főnökének. Nem, mintha az bármit is változtatott volna a sorsán, hiszen Siklóssy úr nagyon is tudta ezt. Inkább bólogatva, széles mosollyal az arcán fogadta a két megboldogult kolléga teljes háromhavi könyvelési elmaradását, amelyet most neki kell rendbeszedni, a jövő hét elejéig. Miért legyen jó kedve?
Reggel a metró lépcsőjén talált egy kétszázast, de mikor le akart hajolni érte, valaki hátulról meglökte, és ő orral az előtte álló, kétajtós szekrénynek tűnő, törött orrú, kopasz egyednek zuhant, aki olyan ígéretekkel támogatta fel őt, majd passzírozta rá a gumiszalagra, hogy jobbnak látta veszni hagyni a talált kincset, és a férfi felé nyújtotta a pénzt, megkérdezve, hogy nem ő hagyta el véletlenül? Persze az rögtön elengedte, kikapta kezéből az égből pottyant szerencsét, Szabó meg a következő vészjelző gombot úgy lefejelte, hogy a homlokán egy Harry Potteréhez hasonlatos jel virított, bár ő nem Voldemort végzetes ”Avadakadavra” halálos varázsigéjének lett elszenvedője. Színigaz, hogy a törött orrú pasas hasonlított a gonosz varázslóhoz.
Szabó Kálmán alig múlt harmincöt, de már őszült, s ahol nem, ott kopaszodott. A felesége folyton azzal fenyegette, hogy elhagyja, mert unja már azt a savanyú ábrázatát. Semmi élet, semmi vidámság, tettrekészség nincs benne, mint mondjuk például a Csajági Ica férjében, aki bróker, sok pénzt keres, edzőterembe jár, mostanában csakis paleo kaját esznek. Mert Csajági Ica nem főz, hanem mindennap eljárnak a férjével vacsorázni, a Maldiv szigeteken nyaralnak télen, nyáron meg Aspenben síelnek.
Szabó Kálmán enyhén pocakosodott. Kissé beesett tyúkmellén néhány szőrszál árválkodott, így se férfiasan szőrös nem volt, se szexisen sima bőrű, mint a férfi modellek legtöbbje manapság. A csirkepörköltet szerette nokedlival, ahogy az anyja főzte. A felesége mindig túl levesesre csinálta, a nokedlije ragadt, mint a csiriz.
Érden volt egy kis telke egy horgásztó mellett. Oda mentek le nyáron, amikor szabadságot kapott. Általában sült halat evett, amit maga készített el, mert a felesége azt mondta, a hal túl büdös. Mostanában nem is ment Szabóval le a telekre.
Tizenhárom éves lánya úgy nézett ki, mintha húsz lenne. Reggelente két órát töltött a fürdőszobában, hogy kisminkelje magát. Amikor egyszer szembejött vele a gyéren kivilágított folyosón, Szabó majdnem kezitcsókolomot köszönt neki, mert összetévesztette a második emeleten élő negyven éves kurtizánnal. Éjfélkor járt haza, a sulit sokszor kerülte inkább, és a haverokkal plázázott, cigizett, ivott. Egyszer Szabó megpróbált apaként beszélni kislányával, de amikor a kinézetére, és az iskola helyetti elfoglaltságaira terelődött a szó, a szemét forgatva elhagyta a szobát, majd bezárkózott a sajátjába.. A felesége is rápirított, hogy teljesen elvadítja otthonról a gyereket, ha ilyen vaskalapos és szigorú. Pedig ő nem…
Mostanában sokat betegeskedett, talán a tüdeje gyenge, gondolta. Soha nem dohányzott, de az édesapjának is gyenge volt a tüdeje, ez talán örökölhető.
Kollégája, Jakab Zoli, azt mondta, hogy rendelje meg a DNS vizsgálatot az egyik cégtől. Az most nagyon divatos. Ő is megcsináltatta. Kiderült, hogy félig zsidó, a másik fele pedig nyugat-európai és kelet-európai népcsoportok génjeit hordozza. Egy csomó unokatestvért talált, amit magától feldobott a cég, ahol a vizsgálatot megrendelte, és már néhánnyal levelezik is. A leghasznosabb viszont, hogy rengeteg olyan betegségre való hajlamosságot is megmutat a vizsgálat, amit nem is gondolnánk. Akkor tudjuk, hogy mire kell vigyázni, ahogy, öregszünk. Így mondta Jakab Zoli, de ő erre csak legyintett, bár később elgondolkozott rajta. A kis félretett pénzéből megrendelte a vizsgálatot. Néhány napon belül, gusztusosan becsomagolt dobozban, megérkezett a cég küldeménye. A doboz egy kis fiolát, egy útmutatót, valamint egy visszaküldhető borítékot tartalmazott. A fiolába egyszerűen bele kellett köpnie néhányszor. Ez nem volt nehéz, mert közben Siklóssy úrra, a főnökére gondolt, s nyomban temérdek nyál gyűlt össze a szájában. Majd a fiolát a csomagba téve, elküldte a cégnek a mintát. Azt írták, az eredményt néhány hét alatt email-en kapja meg. Két hét múlva szinte el is felejtette az egészet.
Naomi Wilsonnak, az IDENTIGENE, LLC Ohio-i DNA Testing laboratórium adminisztrátorának ez volt élete legszebb napja. A mindössze huszonkét éves lány a gyakorlati idejét töltötte a cégnél, alig három hete. A postázóban dolgozó, Kirk Cumbell hasonló korú, iszonyatosan jóképű pasas volt. De Naominak hiába volt olyan a bőre, mint az ében, amelyhez óriási mandulavágású szem is párosult, sőt, szépen ívelő szemöldök, formás ajkak, Kirk szinte észre sem vette. Hiába ment el napjában többször is előtte, ringó lépteivel, hosszú, formás lábaival a lány, Kirk még csak fel sem nézett a számítógép képernyőjéről. Már-már feladta, hogy köztük bármi is legyen, amikor aznap reggel egyszer csak belépett az adminisztráció irodájába Kirk, majd egyenesen felé igyekezett. Naomi épp az aznapi DNS mintákat küldte el email-en a megrendelőknek. A laborból megérkezett mintának volt egy kódja, amit nagy sárga betűkkel és számokkal jeleztek a mintán, s neki a kódnak a párját kellett kikeresni a gépen, amihez egy email cím is tartozott. Ekkor csatolta a minta eredményeit tartalmazó mellékletet a levélhez, és elküldte a címre. Rém unalmas munka volt. Három órája már folyamatosan ezt csinálta, de amikor a férfi belépett az irodába, nagyot dobbant a szíve. Kirk odahajolt a monitor fölé, és megkérdezte, van-e kedve este moziba menni a lánynak. Naomi elmosolyodott, zavarban volt, ahogy a férfi közel hajolt hozzá, és az egyik félbehagyott emailhez véletlenül nem az azonos kódszámmal rendelkező mellékletet csatolta, tehát a HKSZ-155 569 hanem az UKS-155 569 számú eredményt. Miután megbeszélték hol, s mikor találkozzanak, vette észre, hogy a listán két egyforma melléklet van. A HKS 155 569 számú eredményt egyszerűen ad akta tette, mert azt hitte duplán küldték át a már egyszer csatolt mellékletet, s az utolsó emailhez újra az UKS kezdetű mellékletet csatolta. Ezután dolga végeztével, öt órakor röpült haza, hogy randira készüljön.
Szabó Kálmán miután hazaért, belépett a sötét lépcsőházba, nekidőlt a bezárt kapunak. Arra gondolt, most jön a mai nap második felvonása. Az elsőt már letudta a munkahelyén, az dráma volt. Siklóssy üvöltött az arcába, hogy miért nincs még kész a saját munkájával, be fogják perelni a céget, ha nem készül el időben az adóbevallás. Megnyugtatta Siklóssy urat, hogy két napon belül az asztalán lesznek az akták, ezért hat óráig bent maradt, és haza is hozott valamit, hogy éjszaka dolgozhasson.
Itthon viszont egy tragédia második felvonása következik, mert el kell mondania a feleségének, hogy nem tudnak Horvátországba menni nyaralni, mert nem kapott szabadságra engedélyt a cégtől. Ez talán a kisebbik, jobban átvészelhető része lesz a tragédiának, de ami végképp elszabadítja a poklok poklát az lesz, hogy anyósát nem tudja elküldeni Lillafüredre a gyógyszállóba egy hónapra májusban, mert megvonták a prémiumát, és a fizetésének tíz százalékát is lecsippentették. Ma még az anyós is itt lesz, mert minden pénteken hozzájuk jön vacsorázni, hogy Ágival traccsoljanak és “uncsikázzon” egy kicsit. Az “uncsika” persze tíz perc után lelép, és teljes sziú harci díszben tűnik el másnap délelőttig, vagy vasárnap reggelig, valahol a város mocsarában a haverjaival.
Ági és Anyuka a fotelben ültek és kávéztak. A lányuk kettejük között ült a szőnyegen, arcán visszatükröződött az okos telefon kékes fénye. Most olyan gyermeki volt, és szelíd. A mami kedvéért nem sminkelt még, tizenhárom éve teljes természetességével nyomkodta a virtuális gombokat a telefon érintőképernyőjén. Szabó hozzálépett, megsimogatta a haját. A lánya csak elrántotta fejét és sziszegett egyet, mint a támadásra figyelmeztető macska. A feleségének megcsókolta a homlokát, anyukának kezet csókolt. Úgy utálta ezt, de Anyuka megkövetelte ezt a hülye, múlt századi rituálét tőle. “Én így szoktam meg édes fiam, mert egy Festetich lánynak kezet illet csókolni mindig” — mondta, mikor azt kérdezte egyszer Szabó, hogy minek ez a bohóckodás anyuka, még Ágival kötött házasságuk elején. Akkor még ő is merészebb volt és bevállalósabb, aztán… megtörte az élet és a család, vagyis inkább betörte, mint amikor a szilaj csikóból kezes munkalovat nevelnek. A “szilaj csikó” erős túlzás volt Szabó esetében, de a hasonlat árnyalataiban megfelelt.
Döbbenetükben elállt a szavuk, mikor a kellemetlen híreket bejelentette, majd kérdésekkel bombázták, hogy miért nem kérdezte meg ezt, vagy azt? Vagy, hogy miért nem csapta oda a főnöke asztalára a háromembernyi munkát, hogy csinálja meg egymaga, ha ilyen pofátlanul megszabdalta a fizetését? Hogy, most mi lesz? Ki fogja anyuka gyógyüdülését finanszírozni? Mi lesz a gyerekkel, ha nem mennek nyaralni? A záporozó kérdések után jöttek a “ Mondtam én neked”-del kezdődő hosszú mondatok, ami általában Anyuka szájából hangzott el és Áginak címezte. “Mondtam én neked, hogy ne menj egy könyvelőhöz! Mondtam én neked, hogy ez a férfi nem tud a sarkára állni!” És ehhez hasonlók. Végül, a tragédia zárójelenetében jöttek a halállal és betegséggel kapcsolatos megjegyzések. “Nekem már úgy is mindegy, minek is mennék Lillafüredre? Azért nem is harcolt a pénzért ez a szerencsétlen! Egy beteg öregasszonyra senki sem gondol már!” Ekkor Ági vádlón nézett Szabóra, hogy tessék, látod mit csináltál?
— Sajnálom. — Ennyit tudott csak mondani.
Az unoka felszedelőzködött a szőnyegről, és bevonult átlényegülni a fürdőszobába.
Szabó meg bekullogott vacsora nélkül a kisszobába, ahol este dolgozni szokott, hogy ne zavarja a családot a késő éjszakáig felkapcsolt lámpával. Ledobta a táskáját a sarokba, leült a számítógép elé, hogy a napi email—eket ellenőrizze. Hátha küldött valami újabb fontos munkát a főnöke.
Először levélszemétnek nézte az ismeretlen cégtől jött emailt, majd a DNA rövidítésre pislogott egyet, és eszébe jutott a néhány hete feladott fiola, amiről már teljesen elfeledkezett.
— Na, legalább megtudom, mennyi nyavalyára vagyok hajlamos, Európa mely szegleteiben éltek az őseim.
A szokásos felvezető szöveg után megnyitotta a mellékletet, melyben szépen, színesen bemutatták, mely földrészekről, országokból származik és hány százalékban örökölte az ott élő ősei génjeit. A furcsa az volt, hogy majdnem hetven százalékban angol volt a genetikája, majd a fennmaradó harmincvalahány százalék spanyol, skandináv ősökre mutatott. Talán kevesebb, mint egy százalékban hordozott kelet-európai géneket.
Szabó felnézett a számítógép képernyőjéről, az esti sötétségbe bámult az ablakon keresztül, majd az ablakból visszatükröződő arcvonásait vette szemügyre. Hm. Anyja beszélt valamikor távoli, angol rokonságról, de az, hogy hetven százalék az azt jelenti, hogy valamelyik szülője nagyon is angol volt. Apja, tudomása szerint Tatabányán született, nagyapja Mohácson. Anyja budapesti lány volt, anyai nagyanyja pedig Pilisvörösváron született. Szabó beletúrt kevéske hajába, szeme visszavándorolt a képernyőre, ami fehéren feketén mutatta, hogy ő bizony Angliából származik.
— Lehet, hogy örök befogadták? —
Nézett újra a halvány tükörképére az ablakban. Mindig furcsa volt, hogy se apjára, se anyjára nem hasonlít. Talán a szeme egy kicsit anyjáéra, de az sem volt túlzottan különleges. Kár, hogy már nem élnek. Késői gyerek volt. Szülei elmúltak negyven évesek mikor megszületett. Egyke volt. Talán ezért fogadták örökbe — jutott eszébe hirtelen —, mert nem lehetett gyerekük, és utolsó nekifutásként, hogy szülők lehessenek, inkább befogadtak egy árvát. Egy brit árvát! Húzta ki magát kissé, mellkasát kidüllesztve. Nem is tudta, hogy most szomorú legyen, mert az élete egy hazugság volt, vagy örüljön, hiszen talán izgalmas rokoni szálakat lelhet a világhálónak köszönhetően. Megnyílhat a világ előtte! Megismerheti IGAZI szüleit, rokonait…
Szabó nagy levegőt vett, arca kipirosodott az izgalom hevében. Anyuka és Ági még kint szaporították a szót, hogy mi legyen a gyógyüdüléssel, de ez már cseppet sem aggasztotta. Valahogy könnyebb lett a lelke, a feje. Úgy érezte, ezek a gondok, már nem az ő gondjai. Kívülről látja ezeket az eseményeket, mert ő, Szabó Kálmán nem az, aki. Hanem valaki teljesen más. Egy angol család gyermeke. Lehet, hogy Magyarországon érte szüleit baleset, ő pedig itt került árvaházba. Nem. Biztos, hogy rokonai visszavitték volna a szigetországba a tragédiát követően. Akkor lehet, hogy az angol hölgy ideköltözött Magyarországra, és itt szülte meg gyermekét, mert a férfi, aki az igazi apja, nem akarta elvenni feleségül, mert már volt neki családja. Igen. Csakis így lehet, hogy szinte alig van a génjeiben kelet—európai vonal.
Felvillant egy üzenet a belépett oldalon, ahol a vizsgálat eredményei voltak láthatók. Találtunk egy második unokatestvért! Szólt az üzenet. Szabó rákattintott. Az angol úriembert Spencernek hívták. Aztán még egy üzenet érkezett, hogy találtak még egy unokatestvért, méghozzá elég közelit. Az is Spencer volt. Karl Spencer. Természetesen angol, sőt nemesi családból származik, írja a hosszú bemutatkozásban. Nemrég kapta meg eredményeit és kiderült, hogy Winston Churchill rokonságába tartozik. Szabó pislogni kezdett. A pasasnak szinte ugyanazok az eredmények látszottak a megosztott oldalon, mint neki.
Tenyere izzadni kezdett, kapkodni kezdte a levegőt. Fel kellett állnia, hogy ablakot nyisson, mert szinte megfojtotta a szobában uralkodó, izzó és sistergő feszült izgalom, ami természetesen belőle áradt. Kitárta az ablakot és nagyot szippantott a friss levegőből.
— Winston Churchill rokona vagyok! — mondta ki suttogva, majd nagy levegőt vett, és kikiáltott az Andrássy úti sétányon bólogató fasor felé.
— Churchill vér folyik az ereimben!
— Akkor tolj szivart a szádba baszod, de ne ordibálj késő éjjel! — kiáltott valaki egy másik ablakból.
Halk kopogást hallott az ajtó felől. Szabó visszafordult és indulatosan odaszólt
— Mi van?!
Dermedt csend következett, majd Ági nyitott be halkan.
— Jól vagy Kálmán? — nézett ijedten a férfi szikrázó szemébe. Olyan volt, mintha nem is az ő Kálmánját látná, hanem valaki más állna az ablakban, szálfaegyenesen, szemében a diadal fényével.
— Jól vagy? — ismételte meg a kérdést, és egy pillanatig azt hitte, Kálmán kiveti magát a harmadik emeleti ablakból, mert megőrült vagy valami rossz hírt kapott, és elvesztette az eszét.
— Anyuka elment és…
— Hál’ istennek! — mordult fel Szabó — Épp ideje, hogy te is lefeküdj, Ágnes. Dolgozom, most hagyj, kérlek békén a hasfájásaiddal!— fordult vissza a nyitott ablakhoz Szabó, majd lendületesen becsapta.
A felesége sóbálványként állt az ajtóban. Ilyennek még soha, de soha nem látta a férjét, akivel tizenöt éve együtt él. Még a házasságuk legelején sem volt ilyen… ilyen izé… Határozott! Tiszteletet követelő.
— Mi lesz már asszony? Menj aludni! — ült le a számítógép elé Szabó, hátat fordítva feleségének, és hátat fordítva saját régi önmagának is.
Ágnes kihátrált a szobából, halkan becsukta az ajtót. Percekig tétovázott még az ajtó előtt megzavarodva, fejét rázva, majd a hálószobába ment, lefeküdt.
Szabó egész éjjel az internetet bújta. Elolvasta Churchill egész életét, sőt irodalmi műveket is talált, melyeket Churchill írt. Most vette igazán hasznát az angol tudásának, mert keveset fordítottak le magyar nyelvre, pláne az interneten fellelhető műveket csakis angolul találta meg. Írt az unokatestvéreinek, leírta kalandos történetét, miszerint véletlenül keveredett Magyarországra, és ha tudnak, segítsenek kideríteni, hogy kik lehetnek a szülei. Megosztotta saját eredményeit is a vélt rokonokkal és alig várta, hogy válaszoljanak. Reggel egyáltalán nem volt álmos. Nagyot nyújtózkodott, megdörzsölte a szemét.
— Ági! — kiáltott ki a csukott ajtón keresztül — Főzz egy kávét, kérlek!
Mikor hallotta felesége szöszmötölését a konyha felől, felállt, szeme megállapodott a szoba sarkába dobott érintetlen táskán. Vállat vont, és a fürdőszobába ment zuhanyozni. Másfél óra múlva megborotváltan, frissen lépett a konyhába, felesége homlokára csókot nyomott, a táblagépét bekapcsolva ült asztalhoz, így iszogatta meg újramelegített kávéját.
A felesége csak ült vele szemben az asztalnál, kutatta férje vonásait, hátha valamit megfejt a száznyolcvan fokos fordulatot vett személyiségéről.
Reggeli után, Szabó felpattant.
— Most elmegyek, majd valamikor jövök — mondta választ sem várva.
— Itthon van a lányod? — nézett most először Ágira
— Nincs. Tudod, hogy ilyenkor… — de Szabó közbevágott.
— Ilyenkor már itthon a helye! Sőt, el sem kellett volna mennie a taknyosnak! Mire hazaérek, kerítsd elő! — mondta kicsit vészjósló hangon, majd megenyhülve tette hozzá — Azt akarod, hogy kurvaként végezze valahol, tűkkel összeszurkált karokkal ébredjen egyszer egy nyilvános vécében?
— Nem, de honnan…
— Hívd fel, küldj üzenetet! Mondd, hogy meghaltam, vagy amit akarsz! — húzta be maga mögött Szabó a bejárati ajtót.
Tulajdonképpen meghaltam. Morfondírozott magában. A régi petyhüdt, szaralak, a bólogató, seggnyaló, betört ló meghalt. És újjászületett. Vidáman fütyörészve futott le a lépcsőkön, és lépett ki a langy tavaszi napsütésbe.
Arra a kiállításra tartott, melynek a meghívója már régóta az íróasztalán hevert, de nem gondolta, hogy lesz ideje megnézni. De most úgy érezte, szüksége van kikapcsolódásra.
A kiállításon összefutott Siklóssy úrral, aki kissé feddőn nézett rá.
— Szabó, magának nem otthon kellene lennie, hogy befejezze az ön által ígért munkát? — suttogta visszafogottan, hogy ne zavarja meg a többi látogatót.
— Hétvége van Sándor, és most pihenek — súgta vissza ugyanolyan visszafogottan és bizalmasan hátba veregette az elképedt főnököt, aki szóhoz sem jutott azon, hogy Szabó simán leSándorozta.
Egyébként is az egész ember valahogy más lett. Magasabb, vagy mi a fene, és túlságosan magabiztos. Talán ajánlatot kapott egy jól menő cégtől, azért mer így beszélni vele? De mire összeszedte magát, hogy felháborodásának hangot adjon, Szabó már tovavitorlázott, hogy szóba elegyedjen a kiállított darabok alkotójával.
Több cég is képviseltette magát, akinek a könyvelésével bajlódott évek óta. Az egyik cég tulajdonosával hosszasan beszélgettek a Szabó által nemrég megrendelt genetikai vizsgálatról, ami most oly divatos. Szabó csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy valószínű, hogy új céget fog alapítani, ha lesz, aki társul vele, mert egy Churchill leszármazott nem fog éhbérért dolgozni. A cégtulajdonosnak felcsillant a szeme, és meghívta Szabót a jövő hétfőre az irodájába, hogy erről beszéljenek. Tudta, Szabó jó a szakmájában, megbízható, és ezzel a családi háttérrel, dőlni fognak az ügyfelek.
Szabó hazafelé, az egyik sarkon észrevette lányát egy csapat suhanc társaságában, és hozzálépett.
— Ideje, hogy hazamenj kisasszony!
A lány meglepett arccal fordult vissza, megrökönyödött arca csupa kérdőjel volt, majd harciasan visszaszólt.
— Majd megyek, ha jónak tartom.
A többiek felröhögtek. Már Szabóra sem néztek, aki megragadta a lánya karját.
— Húzd haza a beled kislány, mert megjárod! Ha nem akarsz jövő héttől javítóintézetbe kerülni, jobban teszed, ha szót fogadsz, taknyos! Tudjátok, hogy csak tizenhárom éves? — nézett most a döbbent arcokra. — Na?
— Tényleg annyi vagy? — meredt az egyik a lány vörös arcába, aki most dühösen lesütötte a szemét.
— Baszod, jól átvágtál minket! — mondta a másik majd fejével intett a többieknek, hogy kövessék.
Hazáig nem szóltak egymáshoz, majd a kapun belépve Szabó a könnyektől szétmosódott arcfestéktől alig látszó tini arcra nézett.
— Ha jó kislány leszel, elviszlek Disneylandbe! És kapsz egy robogót…talán jövőre, de csak a telek környékén használhatod — javított az ígéretén, mikor a lány szeme felcsillant.
— De — tette hozzá —, ahhoz az kell, hogy minden este nyolckor itthon légy, és ne kend magad össze ezekkel a festékekkel, mert úgy jársz, hogy mire húsz leszel, negyvennek fogsz kinézni!
— De apu…— mondta a lány, amit már régen nem mondott.
— Igen?
— Mi történt?
— Ha akarod tudni, te is egy Churchill leszármazott vagy… és cégtulajdonos leszek. Mától minden, de minden más lesz! — nézett a meglepett lány arcába, majd magához ölelte. — Rendben lesz minden, csak légy jó kislány!
Így is lett. Szabó otthagyta a könyvelőirodát, céget alapított, egy kis segítséggel, ahová Jakab Zolit is bevette, hiszen az ő ötlete volt a genetikai vizsgálat. A nélkül soha nem derült volna ki származása. Így megtudta, többre hivatott, mint egy életen át aktakukackodni.
Néhány hónapon belül rengeteg ügyfele lett, mert elhíresült a cégtulajdonos származása. Divat lett hozzá vinni a cégek könyvelnivalóját. Az anyóst ősszel elküldte Lillafüredre azzal a feltétellel, hogy soha többé nem várja el tőle a kézcsókot. Anyuka megölelgette vejét és Festetich lány ide vagy oda, orrát lejjebb eresztette fél méterrel azután, mikor meglátogatta a családot. Ági edzőterembe járt, főzőtanfolyamra, ahol megtanult igazi paprikás csirkét főzni az ő Kálmánjának. Boldogan pucolta a halat, ha néha az Érdi telekre mentek horgászni. A kislányuk lassan lekoptatta az összes, nem hozzá illő egyedet, és új társaságot talált magának, az osztálytársai között. Angliába utaztak, és bejárták Churchill életútjának összes állomását. Karl Spencerrel is találkoztak, aki buszsofőr volt Londonban, és aki otthonába is meginvitálta az újdonsült rokonságot. Szabó megígérte, hogy ha Magyarországra látogat Karl, szívesen megmutatja neki Budapestet, vendégül látja néhány napra.
Naomi Wilsonnak, az IDENTIGENE, LLC Ohio-i DNA Testing laboratórium adminisztrátorának az volt élete legkínosabb napja, mikor felfedezték a következő év elején a hibát, amit vétett, miszerint két helyre is ugyanazt a genetikai eredményt küldte el. Az egyik Szabó Kálmáné volt Magyarországon, a másik Karl Spenceré az Egyesült Királyságban. A cég, miután elbocsájtotta a súlyos hibát elkövető lányt, Szabónak egy elnézésüket kérő levélben leírták a rendszer tévedését, melyet most korrigálnának. A helyes genetikai eredményt most küldik csatoltan. Kárpótlásul ingyenesen elvégzik a genetikai vizsgálatot az egyik családtagján is.
Szabó Kálmán vett magának egy új Apple MacBook-ot olyan áron, hogy egy éve még kéthavi fizetéséből sem telt volna rá. A másik számítógépet egy használt műszaki boltba vitte, ahol teljesen letöröltek róla mindent, úgy tették a kirakatba.
Amikor a levelező programot feltelepítette Szabó, rájött, hogy a lassan tíz éve használatos freemail alkalmazás jelszavát, és a többi hasonló alkalmazásét is, az előző gép mentette, így már csak a jó ég tudja, mi volt a jelszava.
Hiába próbálkozott, nem tudott belépni. Aztán úgy döntött, nem fog ezzel szórakozni. A google levelezőprogramban csinált egy fiókot magának és ezen túl innen küldte a magánleveleit.
Az IDENTIGENE, LLC Ohio-i DNS vizsgálatokat végző cég levelét sohasem kapta meg…
Apu megfogta középen a díszeitől megfosztott fenyőfát, és odakoppintotta a padlóhoz a fenyőtalpakat.
Apu megfogta középen a díszeitől megfosztott fenyőfát, és odakoppintotta a padlóhoz a fenyőtalpakat. Millió száraz fenyőtű hullott a padlóra, a hangjuk olyan volt, mint amikor a nyári zápor veri az ablakot. A fenyőillat még így, utószor ebben az évben megtöltötte a szobát. Majd még júliusban is szedegethetik a padló réseiből, meg az ablakkeret repedéseiből az ott megbúvó tűleveleket.
Január hatodika, vízkereszt napja. Illő ilyenkor már elcsomagolni a díszeket, az addig csillogó és pompázó fenyőfa kopaszon, szomorúan kerül ki az udvarra, hogy ott aprófa legyen belőle. Szomorú nap ez minden évben Kriszti számára, mert minden visszasüllyed a szürkeségbe.
A bútorok visszakerültek a megszokott helyükre. Apu kinyitotta az ablakot, és kidobta a fát a verandára.
Cudar hideg volt kint. A karácsonykor leesett hó néhány napja olvadni kezdett, majd hirtelen lehűlt a levegő és a mínusz tíz fokban, ami addig elolvadt, az jéggé fagyott. Életveszély ilyenkor az utcára menni. A járdákat a házmesterek és tulajdonosok sóval, fűrészporral szórták fel. Szerencsére vasárnap volt, így nem kellett még munkába menni anyunak és apunak, a suli is csak hétfőn kezdődik el, vagyis holnap.
Kriszti azért picit örült, hogy elmesélheti a barátainak, mit kapott karácsonyra, ilyenkor még nem kellett annyira komolyan venni a tanulást sem. A felmérőkön és a feleltetésen már túl voltak december elején, így a félévi bizonyítvány végleges eredményei már megvoltak. Kriszti tudta, hogy nem sok jót remélhet, mondjuk magatartásból és szorgalomból, mert Emi nénitől hármasnál jobbat soha nem kapott. A számtan sajnos közepesnél jobb nem lesz, tornából sem remekelt soha. Egyedül az olvasás, írás és ének, ami az átlagát picit feljebb dobta, valamint a környezetismeret, hiszen anyuval ősszel rengeteget jártak a népligetben és a libegőnél kirándulni, s ott szedte össze azokat a csodás színes, hatalmas faleveleket, amiket aztán rajzlapokra ragasztott, majd bevitt a suliba. Persze az osztály falára nem az övé került fel, hanem a Sallai Margité és a Dobos Etelkáé, de ezt már megszokta. Pedig mindegyik levél nevét aláírta, sőt, Gyöngyikétől tanult egy nagyon klassz díszítést, amit általában az emlékkönyvekbe szokott készíteni. Egy kivágott szívecskét tett a papírra, vagy csillagot, mindegy. Aztán ráhegyezett egy kis piros ceruzahegyet, majd az ujjával elmaszatolta körülötte. Mikor a szívecskét levette a papírról, ottmaradt a helye. Nagyon széppé tette a levelek körül is.
Az emlékkönyvbe szép verseket szoktak írni. Krisztinek is volt, de mindig valakinél ottragadt, és csak hónapok múlva kapta vissza. Már három is elveszett. Amikor Gyöngyike nem volt otthon, akkor az övét nézegette. Persze az nem tudott róla, meg is ölte volna. De Kriszti tudta, hogy hol van a lakathoz a kis kulcs. Elbújt egy sarokba és a verseket olvasgatta benne. „Az élet tengerén létezik egy sziget, úgy hívják boldogság, légyen ez a tied”, vagy „legnemesebb kő a gyémánt, mely nem tűr karcolást, legnemesebb szív, mely inkább vérzik, mintsem, hogy megsebezzen mást”. A lapok széle néhol fel volt hajtva, ha kihajtotta, az volt beleírva: „Te kis piszok, nem látod, hogy titok?” Szerette olvasgatni ezeket a versikéket. Az ő emlékkönyvébe néha csak béna rajzok kerültek, meg apu beleírta, hogy „nagyot ordít a víziló, emlékkönyvbe ez is jó”, anyu meg azt, hogy „Krisztike kertjében, rózsát szed ölébe. Nem tudja a kis szedő, hogy a legszebb rózsa ő!”
De a többi osztálytársa csak hülyeségeket írt bele. Andi kishúga összefirkálta a lapokat, amikor odaadta neki, hogy írjon bele, így azokat ki kellett tépni. Még egy csomót ki kellett tépni azért is, mert Etelkánál ráömlött a kakaó, és néhány lap elázott. A végén alig maradt benne néhány lap.
Anyu most elővette a henger alakú, zöld porszívót és elkezdte a tűleveleket összeporszívózni. Szerette ezt a búgó, monoton hangot. Ilyenkor mindig elálmosodott, de most segítenie kellett rendet rakni. A maradék szaloncukrot egy dobozba tette. Jó lesz az ínséges napokon, amikor valami édességre vágyik az ember délután, és ha nincs semmi, végül kínjában a megvajazott kenyérre kristálycukrot szór, azzal csillapítja vágyát. Sajnos, Kriszti és az egész család kedvence, a zselések elfogytak, csak a vacak, kemény kakaós, és a még annál is vacakabb konzum szaloncukrok maradtak, amelyek ezüstszínű csomagolásban voltak, de még a csokibevonatot is sajnálták rá, csak a kemény és túlságosan édes cukor volt benne. De ha nincs más, az is jó.
A szép színes díszek visszakerültek a helyükre, a néhány régi szaloncukros dobozba, aminek a teteje átlátszó műanyag. Vatta közé feküdt a halacska, a gomba, a kisangyal, a sok kis színes üveglabda, meg a hosszúkás csúcsdísz. Némelyik már több mint húsz éves is volt. Kissé kifakultak, minden évben néhány el is tört, mert véletlenül a fán maradt és úgy dobták ki, vagy csak egyszerűen lepottyant az év végére a tűleveleit elvesztett ágakról. A nagy szekrény tetejére kerültek a dobozok, amelynek a szélén piros almák sorakoztak. A másik szekrény tetején néhány üveg befőtt állt, amit még Margit néni készített a nyáron.
Lassan minden a helyére került, így az 1976-os karácsony hivatalosan is elmúlt.
Felfelé sétálok a meredek utcán, hazafelé bandukolok. Tolom magam mellett a bicajom, s figyelem a sárga falevelek közt átszűrődő, késő őszi napsugarakat.
A fák gyökerei feltolták a járda köveit, s azok ráncosra gyűrték a kőkerítések autóbejáróit. Ropog a lábam alatt a megszáradt avar. Néha felkapja a szél a levélkupacokat egy táncra, fordul egyet velük az út közepén, majd az autók alá sepri megunt partnerét.
Nincs hideg, bár november vége felé közeledünk. Egyik nap langyos a szél, másnap jegesen hideg. Ez Anglia egyik csücske, egy, a tengerhez közeli kis város. Megszoktam az itteni időjárást. Tudom, hogy itt soha nem lesz szükségem hótaposó csizmára, és szánkót, meg hólapátot sem vettünk mióta itt élünk.
Fejemben az ebéd jár, mármint az elkészítése. Hangosan szedem a levegőt, mert egyre magasabb előttem a járda horizontja.
Égő faszén illata csapja meg az orrom. Egy másodpercre megállok. Többször beleszagolok a levegőbe. Nekem ez a tél szaga. A gyerekkori telek, füstölgő kémények, a szánkódomb és a jeges utcák szaga.
Becsukom a szemem, és egy pillanatra visszacsöppenek abba a télszagú, havas, ködös múltba. Húzom a vasszánkót és a kesztyű már teljesen átázott a kezeimen. A lábujjaim sem érzem, mert a csizma szárán befolyt a hólé, orrom kivörösödött, és az arcomon is két vörös folt virít. Majd fájni fognak az ujjaim, és az arcom égni fog, mikor a meleg kályhával fűtött konyhába lépek, és anyu ráállít a felmosórongyra, hogy ott húzzam le a hólével teli csizmám. A vizes zoknim az olajkályhára teszem majd, és odaülök mellé, hogy nézzem a kerek ablakában világító lángnyelveket. Készül a vacsora, vagy a holnapi ebéd. A forró leves gőzpárája lecsapódik az ablakon. Kint már sötét van, pedig csak fél öt, én meg kucorgok a kályha mellett és nézem a tüzet…
Autóduda ébreszt fel hirtelen, és gyorsan tovább indulok, pedig nem rám dudált, hiszen a járdán baktatok. Szinte látom elillanni a gyerekkori emlékképet. Utánakapnék, de késő.
Az égő faszén télszagát elfújja a szél.
Az utcánkból látom, ahogy az alattunk lévő templomtorony fölött vörösen bukik a Nap a tengerbe.
Rányomom tenyerem a forró radiátorra egészen addig, míg teljesen elviselhetetlen lesz, és érzem, hogy égeti a bőröm, de még tartom néhány másodpercig, úgy, hogy összeszorítom a szám és megpróbálom kikapcsolni a fájdalomközpontot az agyamban, ahogy a tévében mondták. Végül elengedem. A radiátor rozsdás redői vörös csíkokat festettek az ujjaimra és tenyeremre, és tudom, ha még egy percig ott tartottam volna, felhólyagosodnak a vörös csíkok.
A párás ablakra tenyerelek, a kellemes hűvös felület csillapítja a forró radiátor okozta égető érzést. Még csak egy órája vagyok bezárva az osztályterembe, de úgy érzem magam, mint egy vadállat, akit kelepcébe csaltak és a szabadulás útját keresve egyik sarokból a másikba rohan. Végiglépkedek a padok mellett, benézek a padok alá és összeszedem a leesett és ottfelejtett tollakat és radírokat. Sánta Zsuzsi padja tele van szeméttel, nem is tudom, hogy tud itt tanulni. Lovász Gábor összefirkálta különféle együttesek nevével az egész padot. Belevéste, majd tollal kiszínezte a redőket. Elolvasom az összes nevet, amit odaírt de még mindig csak öt perc telt el a második órából. Zsuzsi padjából kiszedem a szemetet és beletuszkolom a papírkosárba. Fellépek az utolsó padra és végigsétálok az egész soron, majd leugrok a végén. Gurulva tompítok, ahogy a tornaórán tanultam, de nekicsapódok a tábla alatti falnak, erre a világoskék fényes málladozó vakolatból lehullik egy nagyobb darab.
Most úgy néz ki, mint nagy Magyarország térképe. Lehasalok és végighúzom az ujjam a szélein. Pont, amikor nyílik az ajtó, és Ági néni lép be rajta, nyomában az igazgatóval. Így csak Ági néni fehér szandálját látom, ahogy kikandikál belőle a lábujja, nejlonharisnyája a hüvelykujjánál kiszakadt. Azt kérdezi, mit keresek a földön, az igazgató pedig felránt a galléromnál fogva és szembeállít magával.
— Nagyon csúnya, amit elkövettél! — hajol le az arcomhoz és látom, hogy Ági néni mögötte összefonja a kezét a melle előtt, és idegesen dobol az ujjával az oldalán.
Miközben az igazgató elmondja, hogy helytelen más holmiját elvenni, és ha még most is tagadok, akkor úgy kipenderít az iskolából, hogy a lábam se éri a földet, nyugodjak meg, hogy egy iskolába se fognak felvenni többé, mert senkinek nincs szüksége tolvajra, és örüljek, hogy nem hívta még a rendőrséget. A hangja egyre hangosabb és nyál fröcsög a szájából, ahogy kiabál. Megpróbálok csak a szájára összpontosítani, az egyre nagyobb lesz, és csak a fogai és a nyála látszik, ami egyre hatalmasabb, és az igazgató már csak egy nagy száj, olyan, mintha mindjárt bekapná a fejem.
Ági néni közelebb lép, megfogja az igazgató karját, hogy nyugodjon meg, ne dühítse fel magát, mert nem éri meg egy infarktus. Az igazgató nagy fehér zsebkendőt ránt elő a zsebéből, megtörölgeti az izzadt homlokát, majd elfordul tőlem, és az ablakhoz sétál. Ági néni közelebb lép, leguggol hozzám, halkan mondja, kéri szépen, hogy adjam vissza a zenélő, számológépes digitális órát a Tomosi Daninak, mert az nagyon drága volt, az apukája külföldről hozta, úgyhogy pótolhatatlan neki, és nem tud újra elmenni oda, ahol ezt a Daninak vette. Én hiába mondom, hogy nincs nálam, ő megrázza a fejét, hogy én voltam a tornaöltözőben utoljára, mikor Dani otthagyta az ablakpárkányon a többiekkel együtt az óráját, ahogy Sanyi bácsi, a tornatanár mondta, csak én maradtam bent az öltözőben. És amikor visszamentünk óra után, már sehol sem volt az óra, pedig az öltözőt bezárják, amíg tornaóra van, és csak a Sanyi bácsinak van hozzá kulcsa.
Ekkor visszafordul az igazgató, megfogja a torkomnál a köpenyem, hogy adjam elő azonnal, mert Dani apukája feljelenti az egész iskolát, és annak minden egyes tanuló a kárát fogja látni, és mindez miattam, egy ócska kis tolvaj miatt fog történni. Én megrázom a fejem, úgy mondom, hogy nem láttam a Dani óráját, mire akkorát lök rajtam, hogy hanyatt esek, Ági néni meg ijedten odalép az igazgatóhoz és kikíséri a teremből, hogy majd ő beszél velem.
Még két órát ülök a teremben, kint egészen sötét lesz, mikor kiengednek, az ellenőrzőm is visszakapom, amibe két oldalt írt az igazgató, és figyelmezteti szüleimet, hogyha holnapra nem kerül elő az óra, akkor annak súlyos következményei lesznek. Hazafelé megfogadom, hogy reggel elszököm otthonról, mert úgysem tudom bebizonyítani, hogy nincs nálam az a hülye zenélős digitális óra, és inkább beállok katonának, vagy elmegyek újságkihordónak, de soha többé nem jövök még az iskola közelébe sem.
Az utolsó saroknál van a Gödör kocsma és a sötét utcában az az egyetlen fényforrás, mert a közvilágítást még takarékossági okokból nem kapcsolták fel. Amikor elmegyek a kocsma mellett, benézek az ablakon, akkor látom, hogy ott van egy csomó férfi, sört isznak, és ott van Sanyi bácsi, a tornatanár is, épp mesél valamit nevetve, és hevesen mutogat felfelé, mintha fel akarna kapaszkodni a csillárra, akkor látok valamit megcsillanni a csuklóján, és nem hiszek a szememnek, mert nem az ő régi barnaszíjas, kerekszámlapos órája van rajta, hanem a Dani digitális zenélős órája, aminek még a pántja is vékony ezüst színű lemezekből van.
Akkor hirtelen odakapja a fejét az ablakhoz, ahol állok, mert érzi, hogy nézem, mert úgy nézem, olyan erővel, hogyha én lennék a Hulk, akkor most hatalmas zöld szörnyeteg lenne belőlem, és egy mozdulattal kiemelném az ablakot a helyéről, a két kezembe szorítanám Sanyi bácsit, és kiszorítanám belőle a szuszt, vagy odavinném az igazgatóhoz, és megmutatnám a csuklóján a Dani óráját.
De ő csak rámnéz, és lehúzza a pulcsija ujját a kezén, majd hátat fordít nekem.
Tudom, hogy holnap nem lesz már rajta az az óra.
Felhúzom magam a konyhapultra, és onnan nézem az ablakon keresztül beáramló napsütést. A napsugár végigfut a szennyes edényeken, a sötétkék konyhaszekrényen, majd lesiklik a krémszínű padlólapra. Kettévágva a konyhát, akárha megrepedt volna a föld, s alatta folyna a tüzes lávafolyam, s ahogy a Nap egyre feljebb kúszik az égen, a földön is egyre szélesebb repedés tátong. „Bele fogok zuhanni és elégek” — gondolom. De nem baj, mert újjászületek, akár a főnixmadár a hamvaiból és majd futok, repülök, lefutom a maratont, hegyet mászok és kitűzöm a zászlót a hegycsúcsra. Majd a többiek csak bámulnak a tévére, mikor integetve megjelenek benne, amit a hegycsúcson készített egy arra járó helikopter, mert mással nem is lehetett megközelíteni ezt a helyet. Egyedül csak én tudtam felmászni és még oxigénpalackra sem volt szükségem. És majd akkor tele lesz az utca és a kert riporterekkel és ujságírókkal, meg rengeteg emberrel, akik mind azért jönnek, hogy gratuláljanak a teljesítményemért, de én nem nyitok ajtót, mert szerény vagyok, és már a következő hegymászásom tervezem.
… A konyhaajtó kinyílik és megtöri a napsugár útját, eltakarja az ablakot, amelyen eddig lávaként ömlött be a fény.
— Jesszusom, mit csinálsz te ott? — ugrik be sápadtan anya, és két lépéssel a pultnál terem, majd óvatosan visszaemel a tolókocsimba.
“Poligráf”
Az ellenszél az arcomba csapja a hajam, ahogy kihajolok a vonat ablakán. Az állomás és vele anyu, Jóska bácsi és Sanyi lassan csak egy homályos folt. Teljesen elgémberedett a karom a sok integetéstől. A széltől kipirult arcom akkor kezd csak égni, mikor a bőröndömet behúzom a legközelebb eső vonatfülkébe. Két hozzám hasonló korú lány ül bent. Persze nálam sokkal jobban vannak öltözve. Valahogy lerí róluk, hogy nem idevalósiak, de még csak a közelben sem laknak. Arrébb húzódnak mikor leülök.
— Vidéki kislány felmegy “pöstre”? — vihog az egyik rám se nézve, s a másik a tenyerébe rejti arcát, úgy vihog. Érzem, hogy még jobban elvörösödöm, de nem hagyhatom szó nélkül a sértést.
— Pesten lakom régóta, és lejöttem meglátogatni a szüleim. Egy multinacionális cégnél vagyok titkárnő — húzom fel az orrom, és hátravetem a hosszú szőke hajam. A két lány végigmér, majd egymásra néznek, az egyik vállat von.
— Ja, akkor biztos tudod, hogy hol van a Westend City Center!
— Miért ne tudnám? — hangom kissé remeg, a gyárilag lyukacsos farmeremről kezdem tépkedni önkéntelenül a rojtokat.
— Hát hol? — fordul most felém, és szépen festett szemöldökét kissé megemeli a mellettem ülő.
Nem szólok. Próbálom visszaidézni, amit Sanyi mesélt, amikor fent volt néhány hónapja, hogy elintézze nekem az albérletet, vagyis a szobát, amit az egyik rokona ad ki. A Google térképen is mutatta, hogy találok oda. Azt mondta, hogy a hatos villamossal a Nyugatitól három megálló. Azt is mesélte, hogy a Nyugatinál sok szórakozóhely is van és nagy pláza, meg bevásárlóközpont. Ott vette nekem azt a divatos apró hátizsákot, lent az aluljáróban, mert ott nagyon sok az árus.
— Megnémultál Eszmeralda? — vihog a másik
— A Nyugatinál — vágom rá gyorsan és remélem, nem röhögnek ki újra.
— Bingó! — fordul vissza a mellettem ülő az ablak felé, és egy ideig nem szól egy szót sem.
Megnyugszom. Úgy látszik eltaláltam. Valahogy úgy érzem, mintha ez valami teszt lett volna, és ha átmegyek, akkor van esély, hogy boldoguljak Pesten. Anya biztos volt benne, hogy két nap múlva nyüszítve rohanok haza, de csak azért sem. Hamarosan a két lány valami nagy buliról kezd beszélgetni a Westendben, hogy mindenki ott lesz, aki számít.
— Te eljössz? — fordul újra felém a szemben lévő.
— Persze, nem kérdés — mondom kissé flegmán.
— Add már meg a számod, és találkozzunk jó? Jó lenne, ha sokan lennénk csajok.
Kikotrom az új Samsungom a táskámból. Azt is a Sanyi vette, mert szerinte fontos, hogy az ember milyen mobilt hord magánál Pesten. Ez alapján kategorizálják. Vagy valami ilyesmi. Felemelem, hogy jól lássák. A halvány rózsaszín felületen megcsillan a napfény. Felolvasom a számom, majd az egyik megcsörget, és elmentem én is az ő számát. Harkányi Adrienn.
— Figyu, majd előtte felhívunk és talizunk jó? Úgy is kellenek új arcok a társaságba nem? Van pasid?
— Jelenleg nincs. Most szakítottam vele.
— Wow, a végzet asszonya. Na, ott kipasizhatod magad! Egy fityingedbe se kerül a pia, ha rákapnak a pasik hogy szingli vagy. Szőkíted a hajad?
— Ja, persze. — pedig a fenét szőkítem. Születésemtől fogva ilyen tejföl szőke hajam volt. Sokszor úgy szerettem volna kissé kreolabb bőrű lenni és sötétebb hajú, mert folyton kilógtam mindenhonnan a világosszőke hajammal, fehér bőrömmel.
— Jól megfogja. — tapizza a hajam a mellettem ülő bizalmaskodva. Úgy viselkedik, mintha régóta ismernénk egymást. Mióta elhitték, pesti vagyok, teljesen maguk közé fogadtak. Büszke vagyok magamra.
Leszállásnál intenek, és elköszönnek! Adrienn egyértelmű mozdulatot tesz, ahogy a két ujját a szája és a füle közé teszi. — Hívlak majd! Csövi!
Meglep ez a tömeg, bár vágytam rá és mégis. Sanyi mondta, hogy egyenesen menjek a szállásra, de órákig ténfergek a kirakatokat, árusokat bámulva, majd a telefonomban megkeresem a címet, és felszállok a villamosra. Szép modern. Még soha nem ültem a combinón. Amikor tíz éves koromban anyu felhozott egyszer a Lenke nénihez, akkor még a régi villamosok voltak. Ez már teljesen olyan, mint a nyugati nagyvárosokban. Megtelik estére a fejem a rengeteg látnivalóval és információval.
Lenke néni kedves. Azt mondja, ráérek kifizetni a havi díjat, majd ha bejelentkeztem a munkahelyemen. Lenke néni férje a Coop—nál dolgozik, üzletvezető. Felvesznek árufeltöltőnek, havi százat fogok kapni, amiből húszat fizetek majd Lenke néninek a kajáért és a szállásért. Rendesek, de tényleg. Miután felhívtam anyut, és megnyugtattam, hogy szerencsésen megérkeztem, késő estig bámulok ki a negyedik emeleti bérház ablakából, ahonnan egyenesen a körútra látok.
Egy hét múlva valamivel öt előtt SMS—t kapok Adrienntől. Épp átöltözöm a raktár hátsó részében az üzletben, mikor az üzenet érkezik. “ hétkor talizunk a nyugati mekinél” Hirtelen azt sem tudom, hogy az hol van. De szerencsére a telefonomban megtalálom. Rettentően izgatott vagyok, hiszen az új barátaim bulizni hívnak itt Pesten. Eldicsekszem Sanyinak a hírt, aki azt mondja, hogy jó, ha vigyázok azért magamra, és jelentkezzek, ha hazaértem.
Nincs sok időm készülődni, de azért megpróbálok mindent kihozni a készletemből, ami lehetséges. Mikor Lenke néni meglát, összecsapja a kezét.
— Máriám! Anita te hova készülsz?
— A barátaimmal találkozom.
— De hová mentek?
— A Westendbe, de igyekszem éjfél körül hazaérni.
— Hát, vigyázz magadra te lány! Tudom, hogy már tizenkilenc vagy, de anyád a lelkemre kötötte, vigyázzak rád, hogy bajod ne essék.
— Ne tessék aggódni, minden rendben lesz. Tudok én magamra vigyázni.
Hét körül csapatokban állnak a fiatalok a Nyugati téri McDonald’s előtt. Illatfelhőt sodor a szél felém, ahogy közeledek. Adriennen kívül ott a másik lány is a vonatról és még vagy három hasonló korú. Két fiú egészíti ki a társaságot. Az egyik csenevész, lóg rajta minden ruha, ami kivétel nélkül fekete, a másik kigyúrt, rövid fekete hajú kissé közönséges vonásokkal. Rövid ujjú pólóban mutogatja a vállán a még befóliázott tetoválást. Mindenki felém fordul. Bizalmaskodva belém karolnak a lányok, viccelődnek a fiúk. Próbálok lépést tartani a poénokkal. Egy apró kocsmába megyünk.
— Azt hittem a mekibe megyünk — nevetek mikor a három apró lépcsőn leterelnek a zsúfolt kricsmibe. Vagyis nálunk faluhelyen ezt így hívják. Itt “bár” a neve, de ugyanazt a célt szolgálja.
— A Westendben kurva drága a pia — hajol felém a kigyúrt, Ákos nevű.
— Itt egy kicsit alátöltünk. Megalapozzuk a hangulatot! — röhög, majd a csapostól hat vodkát kér és hat sört. Soha nem szerettem a vodkát, de ezt senki nem kérdezi. Látom, mindenki felhajtja a sajátját, így én sem akarok lemaradni. Megborzongok, és összerázkódom. Ákos a kezembe nyomja a pohár sört, és gyorsan megiszom azt is, hogy a vodka ízét elnyomjam. A sarokban találnak egy kis asztalt, oda leülünk. Néhánynak nem jut hely, de sebaj, egymás ölében elférnek. Robi, a nyiszlett fekete vékony cigit vesz elő, az egyik vége össze van sodorva. Meggyújtja, és mélyen leszívja. Majd az asztal alatt továbbadja a másiknak.
— Ez mi most? Nincs mindenkinek cigire pénze vagy mi? Miért kell egymás szájából szívnunk?
Amikor rám kerül a sor, nevetve elhárítom, de ők csak bíztatnak, hogy majd meglátom, így lesz vicces a következő kör.
— De hát én nem is dohányzom! — mondom, de azt mondják, hogy nem is kell ehhez, csak szívjak egyet, és adjam tovább. Megteszem, és fulladozni kezdek a köhögéstől.
— Basszus, ez tényleg nem szívott még ilyet! — röhög az egyik lány. Ákos hozza a következő kört, és először a sörhöz nyúlok, hogy a büdös füstöt eltávolítsam a számból, de Ákos kiveszi a kezemből és a vodkát nyomja bele.
— Először a rövidet, higgy nekem cicám! — szót fogadok, de kissé émelyeg a gyomrom.
Fél óra múlva végre kijövünk a füstös és meleg helyiségből. Mélyen leszívom az esti friss októberi levegőt a tüdőmbe.
Mit csinálhatnak most a faluban? — gondolom, míg hangosan nevetve, tréfálkozva átvonulunk a Westendbe, ahol villódzó fények jelzik a buli színhelyét.
Halálos uncsi ilyenkor a falu. Semmi nincs, csak szombaton a kultúrban van egy diszkó. De tizenegykor már annak is vége.
Benyomulunk a hangos, zsúfolásig megtelt terembe. Dübörög a zene. A lányok a kezüket felemelve törnek utat a táncolók felé, arcukon tébolyult átszellemültség. Követem őket, és hangosan énekelek velük. Egy idő után kitolakodunk a szélső helyiségek felé, ismeretlen arcok jönnek a társaságba. Mindenki fizet egy kört. Én is. Maradnak a vodkánál, de én inkább a Gint választom tonikkal, de rájövök, hogy az még borzalmasabb. Később az egyik fiú hoz egy martinit, ami annyira édeskés, és olyan az íze mintha már belehánytak volna. A gyomromban összekeveredik a sok minden, kivergődök valahogy a WC—re. Mindegyik foglalt. Az előtérben a tükörnél festik magukat a lányok. Az egyik WC ajtaja nyitva, előtte jól öltözött lány térdel, és hangosan öklendezik. Ettől nekem is hányingerem lesz. Úgy döntök elég volt, kimegyek a friss levegőre, talán attól jobb lesz. Visszamegyek szólni a barátaimnak, de azok most egy koktélt nyomnak a kezembe, és Ákos tolja a számhoz.
— Ez jót fog tenni! — kiáltja, mert tett bele fejfájás csillapítót. Ezen mindenki röhög, nem tudom miért. Felhajtom és elindulok a kijárat felé. Mire az ajtóhoz érek, olyan érzésem támad, mintha szivacsokon lépkednék. A táskámhoz nyúlok, és megpróbálom a telefonom kivenni, de sehol nem találom. De akkor már semmi nem érdekel, csak ki akarok menni, mert füst van és büdös és mindjárt hányni fogok. Valaki megfogja a könyököm, és kisegít az ajtón. Mondanám, hogy köszönöm, de nem forog a nyelvem, csak valami bugyborékolás jön ki a torkomon. Összemosódnak az utca fényei, az autók vöröses lámpái fényes csíkot húznak maguk után. Nem tudom, hogy jutok át az úttesten. Egy autó hangosan fékez, és a motorháztető forró, ahogy a tenyeremmel megfogom.
— Menj haza a picsába te kis hülye alkoholista kurva! — kiáltja a férfi az ablakon kihajolva, majd csikorogva indul tovább. Fémes, hűvös felülethez érek. Látom, hogy egy pad van előttem. Végignyúlok rajta, de hiába, mert forog körülöttem a világ. Most az egyszer érjen ez véget és soha többé…soha többé…
Ülnék még itt csendesen,
Úgyse’ figyel senki sem.
Várnám éj csendes dalát,
Felhajtanám a zongorát,
De remegő görbe ujjaim
Tántorognának húrjain.
Csapnám földnek talpamat!
S az döngne a táncom alatt.
Valaki átfogná derekam,
Lobogna őzbarna hajam!
Így pörögnék hajnalig,
Ajtótól az asztalig.
Kézről kézre adnának,
Cipőmből is innának!
Hej a falu legszebb lánya
Ma legcsúfabb boszorkánya!
Száraz csuhé ritkás hajam,
Korhadt fatörzs a derekam.
Varjak ülnek ablakomba.
Mély barázdák homlokomra.
Így ülök most csendesen,
Nem nyit rám a kutya sem.
Száz évem oly furcsa átok!
Várhatják míg megbocsátok,
Hogy hagytak így elhervadni,
Kiszáradni, füstté válni…
