KKovácsKároly : A múlt mosolya

Amikor ránk köszön a múlt.

 

— Vigyázz, indulunk! — szólt hátra a hajtó, és megbillentek alattam a szalmabálák. Szinte kéjes boldogság futott rajtam végig az ismerős mozgástól, pedig már vagy harminc éve, hogy utoljára lovaskocsin ültem. Mondták, üljek előre a hajtó mellé, de ott már ült a menyecske, akinek a segítségére indultunk most, valahova messze az akácosba. Hárman is szoktak ülni elől, de ahogy innen hátulról, a bálákon heverve elnéztem, nekem csupán tíz centi marad volna szabadon, mert az asszonyság feneke az ülés felét bőven betakarta. Jó ez nekem itt, nagyon is jó!

Mintha már megéltem volna egyszer ezt a percet, a hangulata visszarepített messze az időben. Hanyatt fekve a felhőket bámultam, vártam valamit, de csak a felhők változtak lassan, és a kocsirúd végén csilingelt a lánc, ahogy a lovak lépteitől lengedezett. Repülők! Eddig valahogy nem érdekeltek a csíkok az égen, de most elkezdtem számolni őket, és akkor villant az emlékezetembe, mit is várok. A repülök hangrobbanását, amit olyan régóta nem hallani már! Igen! Az utolsó lovaskocsis kirándulásomnál történt, hogy a robbanásszerű hangtól megvadult lovakat alig tudta megfékezni a bakon ülő bácsika.

Az a robbanás akkor nem csak a lovakat billentette ki a monoton nyugalmukból — nyílt ki az emlékezetem hirtelen —, hanem az én szerelmetes álmomat is szétrombolta. Talán most felidézhetem! Próbáltam arcot és mindenféle meztelenséget előhalászni, amikor szinte dörrent a hang.

— Itt lehetnek a közelben, hallom a láncfűrész sikoltozását — tört szét újra a varázs, és csak bámult az arcomba Patyi bácsi, úgy félig hátra fordulva. — Hallod?

— Hallom! — dörmögtem vissza, mert hirtelen sírni, vagy káromkodni szerettem volna.

Már értek mindent, elátkozott szerelem lehetett az. Nem is akartam tovább emlékezni, inkább felálltam, és az ülés háttámláján támaszkodva nézelődtem. Fácán röppent fel a közelben, és egy őzike igyekezett jó mesze tőlünk az úton át. Az erdő csöndjében finoman fürdött a lovak keltette ütemes csörrenés, a lábak pufogása a homokban, a kocsi ezernyi pici nyikorgó hangja, ahogy a kátyúk dobálták. Szinte ringatott úgy állva a billegés, ami végigfutott mindenen, ami elmozdulhatott. Kellemes érzés öntött el, amikor felfedeztem, hogy a lovak lépteivel szinkronban lebbentek oldalra a kedves gazdasszonyunk óriási mellei is. Az ingecske mintha nekem akarna bemutatót tartani, a felső gombjától megszabadulva messze elállt és mutatta, milyen is a természet egyik csodájának az élete, ha nem szorítják le mindenféle rafinált ruhadarabbal. Beleszőttem volna a gyerekes álmaimba ezt is, ha hirtelen meg nem áll a kocsi.

— No, itt nincs tovább — dörmögte Patyi bácsi, és a fára mutatott, ami keresztbe dőlve eltorlaszolta az utat.

Leoldotta egyik istrángját mindkét lónak, majd a kötőfékkel kikötötte őket egy fához. Gyalogosan indultunk a munkások felé, akik éppen komoly tárgyalásokat folytattak, melyik fát merre döntsék, majd hogyan darabolják fel. Ahogy közeledtünk, felénk fordultak, lesve, kik botorkálnak a galagonya bokrok közt. Többeket is megismertem közülük: A Józsi bácsi éppen a fűrészt reszelte, a Pityu, a Misi… Hát ez valóban a Misi?! Az általános suliból ismertem, de mintha köddé vált volna, azóta sem találkoztam vele. Annyira hihetetlen volt, hogy kissé el is bizonytalankodtam, még gyanú is ébredt bennem, biztosan ő lehet az?

Az asszonyság, akinek azt a nagyon szép szálfát akartuk hazavinni, noszogatott, beszéljem már meg, miféle szépséges mestergerendának valót szeretnénk. Láttam, Misinek felcsillant a szeme, mikor felé indultam, felismert ő is. Egy, a negyvenen túli emberrel szorítottam kezet, de a hangja, és hadaró beszéde most is úgy csengett, mint egykor, ott a folyosón. Ha úgy jobban belegondolok, még sohasem beszélgettünk. A szünetekben, ha kiabáltunk is fogócskázás közben, vagy ha súgtunk az órán, de ennél többet sosem. Magyaráztam neki, milyen vastagnak kellene lenni a fának, a hossza mennyi, de közbevágott.

— Gyere, mutass rá, bármelyik fát kivágom neked! Neked akármelyiket.

Bambán nézhettem rá, mert egyik kezével átölelte vállamat és szégyenlősen zavart mosollyal mondta.

— Egyedül te voltál, aki nem csúfolt az iskolában.

Erőltetett nevetésemre felénk fordultak a többiek. Zavaromban lehajoltam, felemeltem a láncfűrészt, és felé nyújtottam. — Menjünk!

Misi a legszebb fát döntötte az út mellé, aztán mindenki nekünk serénykedett. A kocsit is úgy fordították vissza, hogy megemelték, a lovaknak csak egy hátraarcot kellet csinálniuk. Fél óra sem telt el, és már fel volt pakolva a gerendának való. Olyan érzésem volt, mintha egy filmforgatásba cseppentem volna. A filmekben szokott lenni az ilyen sürgés-forgás, vagy, ahogy a lovak nekifeszülve, prüszkölve meglódítják a kocsit. Az elköszönés is komoly, nagy jövőt sejtető tekintetek egymásra villanásával vált drámaivá. Amikor, már vagy húsz méterre voltunk, az is színpadiasnak tűnt, ahogy én, a távolodó integet még egyet messziről.

A kocsi nyikorgó hangok kíséretében rugózva billegett, amitől gazdasszonyunk mellei újra vidám táncba kezdtek. Csini tanárnéni jutott eszembe, ahogy gyakorlati órán lehajolva mutatta a borsón, milyen is az a pillangósvirág és… A múlt és jelen képei összekeveredtek bennem, valódi időutazóként csodálkoztam: Ez a Misi még most is úgy emlékszik rám, mint egy barátra, aki biztos szigetet jelentett akkor rég.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: KKovácsKároly

Szerző KKovácsKároly 29 Írás
A valódi nevem Kovács Károly, bár gondolkodtam azon, talán valami feltűnőbb név menőbb lenne de... Egy majdnem épkézláb ötletem volt, ami a két regénykém szereplőinek nevéből;Ginseng Titusz lett volna, csakhogy a nevetéstől nem tudtam leírni, hát maradtam a réginél. Olyasminek, hogy hol lakom, és hogy ennyi, meg ennyi éves vagyok, azt hiszem semmi jelentősége. Talán úgy jellemezhetném magam, hogy egymástól jó messze lévő két énem próbál betűkkel zsonglőrködni e helyen, bár időnként összetalálkoznak, de mégis... A gondolatot a forma fölé helyező, és a bolondozós betűvető írásai találhatók itt türelmes embereknek.