KKovácsKároly : Féltő áhitat

Minden nap nőnap

 

(Szonettkoszorú)

 

 

 

/Az ősanya/

 

 

Győző vagy vesztes volt, zsibong csak az ész,

 hamva sincs, emléke mégis izgató.

 Almacsutkát rágcsál, hamiskásan néz,

 kígyóbőrrel játszik, …mire is való.

 

  Önmagára lelve úrrá lesz a félsz,

 ijedt szeme rebben, tükröt vizslató.

 Itt fejezte tán be az isteni kéz…

 Ádám, szerelmem, így ugye izgató.

 

 Tűzbe borult aggyal mi atyánk mása

 simogatja párját, lelke megtelve,

 hogy az úr, a szobrász gondolt reája.

 

  Sehol sem hibádzik, formája, bája,

 picike hája, külcsíne, belbecse

 csupa  tökély… de hol is a ruhája.

 

 

 Az örök Éva/

 

 

 Csupa tökély… de hol is a ruhája…

 Csak meg ne találja, esdekel imánk,

 maradjon, ahogy megszülte mamája,

 divatkirály rongya nem hatna miránk.

 

 Festőecsettől lesz szemének árnya,

 szobrász véső alatt pattan a szilánk,

 Vénusz születik, teste csupa párna,

 ő az örök Éva, ebben nincs vitánk.

 

  Bár mosolya csalfa, tűzbe menni kész,

 mégis égi jelt vár, szerelmes igét.

 Egekkel kokettál, lelkében a félsz,

 

  bűnös tán az álma… Uram, m’ért ítélsz,

  dacos könnye ömlik, jó uram miért…

 Gyöngyeit szórja, de vágya még merész.

 

 

 /Az anya/

 

 

 Gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

 győztes ősi ösztön, izzó pengeél…

 idege rezdül, ezt úgy sem érti ész.

 Gyermekzsivajt sodor messziről a szél,

 

 szeme tágra nyílik, szíve már becéz:

 Édes, éhes kincsem – hangja gőgicsél.

 Bajnok lesz belőled, udvari zenész,

 királyok királya, nagyobb bárkinél.

 

 Remélő tegnapok, küzdelem, dráma,

  ringató remény… nem múló szenvedély

 szorításában alázattal várja

 

  a  társas hajnalokat. Legyint rája,

 ha izgatva sunyít millió szeszély,

 nem kell csillogás fügefa árnyába’.

 

 

 A béke asszonya/

 

 

  Nem kell csillogás! Fügefa árnyába’

 nincs hivalkodás, szerények a fények.

 A szó biztató, csak a vágy vágtázna,

 hamis szózatok ide fel nem érnek.

 

 Nincs tusa, harc, csak a gének játszmája.

 Lágy az érintés, nappalok és éjek

 a tanúk, fogódznak szelek szárnyába,

 szétviszik a hírt, szállnak a remények.

 

  Vad és vadász együtt pihen, felejtés

 pora mindenen. A habokon túlról

 szirén ének száll, de ölel a féltés,

 

 majd semmivé hal az édes kísértés.

  Illat oson, zsongás ömlik a húrról,

  láz járta táncok, gyorsuló szívverés.

 

 

 /A szűzanya/

 

 

  Láz járta táncok, gyorsuló szívverés

 űzi. Lelki kéjjel éli  a valót,

 égi a jövevény, égi  rendelés

 írja a nemes, sorsbéli csattanót.

 

 Birodalmak rendülnek, keresztelés

 mossa évmilliók mocskát, hol a jó

 előtt út nyílik, min semmivé enyész

 a rettegés, nincs első, nincs utolsó.

 

 Fogná a kis kezet, szerető karja

  ölelné még, de az isteni másság

 már bizonyságot tesz, meg is hal, ha

 

 eljön az idő, s hív a Golgota,

 majd  végtelenbe emel az imádság,

 lobogó álmok ezernyi alakja.

 

 

 /Az amazon/

 

 

  Lobogó álmok ezernyi alakja

 dacot gerjeszt, remény utakra buzdít,

 a szülő-szolga vágyának patakja

 a sorsot mossa, világokat hódít.

 

 Amazonná válva villogó kardja

 törvényeket zúz, összedől az őshit

 súgta kétes bástya, hogy a nő karja

 csak ölelni tud, teste, ami számít.

 

 Pedig énje képe bájos és merész.

 Uralni vágya tárgyát, ez élteti.

 Habzsolni az életerőt, mit lenéz.

 

 Bár lelkében csókot vágyva már egész

 világot rejt, tán még meg nem értheti,

 mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész.

 

 

 /Álmodozó lány/

 

 

 Mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész

 ábránd ágyán beteljesülve piheg,

 cirógat a lét, és mint féltő kertész

 gyümölcsöt érlel, éleszti a hitet.

 

Tündérkert a mező, édesebb a méz,

 álombölcső ring, óhaj lénye tipeg,

 vágyott sorsot rendez az isteni kéz,

 patak csörgedez, olajfa ág libeg.

 

 Futna, nem számít az idő, mert nyomba’

 életre kel ki benne ázik újra,

 újra, s netán, ha békát csókolna

 

 királyfi toppan bűbájjal bókolva,

 mitől forr a vér, szívpitvarba  zúgva.

 Ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

 

 

 /A sportoló nő/

 

 

  Ösztönök jogán vágyakon tombolna,

 idege megfeszül, trónusért kacsint,

 unja már a múzsa létet. Csókja ha

 cuppan, lelketlen lehelet, búsan int

 

 poétánknak: Lelkem porig rombolva.

 Hagyd a verset, nem bírom én már a kínt,

 lelkem sajog, elveszek. Rímbe róva

 gúzsba kötve, jobb lenne már odakint.

 

 Ha háború kell, én vezénylem. Hiába

 csábítanak harcra fényes fegyverek,

 hurrát mégis a lelátó kiáltja.

 

 Itt nem csordul vér, a küzdők imája

 egymásért is szól, a célok nemesek.

 Vénséges törvény nem hajthat igába.

 

 

 /A modern nő/

 

 

 Vénséges törvény nem hajthat igába

 hús-vér tüneményt, megtestesült erényt.

 Hullámzó kebleket piciny ruhába’,

 szoknyácskát, spórolósat, cseppnyi szerényt

 

 át nem szabhatja a múlt. M’ért alázna

 ősi szokás? Ó te újkor, bús remény,

 gúnyát húztál a három gráciára,

 vakon tapogathat a szegény legény.

 

 Ez már új kor, új regény… kicsi övvel

 fűszoknyában, mint Hawaii leányai,

 vagy aktok modellje, ki emelt fővel

 

 hirdeti, hogy az álomban hinni kell…

 Erósz szárnyain suhannak vágyai,

 ujja csak simogat, lába már ölel.

 

 

 /Az örömlány/

 

 

  Ujja csak simogat, lába már ölel…

 gyönyörtelen a kéj, bús a csicsergés,

 a szívhang is csak zakatoló zörej,

 hazug élvezet, önkínzó lihegés.

 

 Szebb jövőben  bízik, de ádáz röhej

  állja útját , ha álmodik. Pihenés

 nincs, forog a mókuskerék, nem jön el

  a herceg lovon, fásult minden érzés.

 

 Végtelen az alagút… biztatásra

 várva riadtan szűköl, talán mégse.

 Csepp fény, ha csillan, édes izgatása

 

  gazellareményt csihol, egyre másra

 dőlnek a falak, s szétömlik a rétre

 a tavaszi hang kedves suttogása.

 

 

 /A tavasz lánya/

 

 

 A tavaszi hang kedves suttogása

 izgatón oson, lázadásra késztet,

 Cupido íján rezdül a húr, társra

 vágyó leányok selymes vágya éled.

 

 Hormon űzte álom víg szárnyalása

 tüzeket csihol, ott belül úgy éget,

 nincs nyugalom, a pokol hasonmása

 lesz  minden, ha Apolló csak ígérget.  

 

 Tüzek  lobognak, húr pendül, a hárfa

 hangján csüngő remény örömmel sikolt,

 jövőbe kacsint, titkait kitárva.

 

 Új hullám gerjed, új időket várva

 zsibong már a vér, minden törvényt felold,

 száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

 

 

 /A nyár asszonya/

 

 

 Száz esküvéssel úszik át a nyárba,

 kitárul a világ, csipkedallamon

 ég az éj, csók ízű dobbanás járja

 táncát a sokszínű, kéjes hajnalon.

 

 De jaj… Pitymallat szigora kitárja

 a nappal új kapuját, és zaklatón

 követel a gyerek, a férj. Hibája

 csepp sem lehet, csak dolgozik hallgatón

 

 Teszi mit kell, vonata teljes gőzzel

 zakatol, tüzet izzít, vagy fékre lép,

 dacol idővel, kegyetlennel, bősszel.

 

 Érzi még nyár hevét, de bájos gőggel

 hajából egyre már ősz szálakat tép,

 csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

 

 

 /Az ősz asszonya/

 

 

 Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

 Nem hulló levél, de gyümölcs Ő, érett,

 kit lopni volna jó. Nem őrzik csősszel,

 mégis, erénye százezerszer féltett.

 

 Perli az időt, a mennyei őrrel

 alkudik jogos hosszabbítás végett.

 Küzdöttem léttel, verekedtem hőssel,

 alig volt imám, lelkem még nem érett.

 

 Hidd el jó uram, kis napfény még járna!

 Hulló levélhang zenéje a csóknak,

 régi ízt varázsol, dallama párna.

 

 A tűz sem alszik még, vágynak kél szárnya,

 múló őszidőn súlya lett a bóknak,

 a fagyos tél sem orvosság a lázra.

 

 

 /A tél asszonya/

 

 

 A fagyos tél sem orvosság a lázra.

 Fújhat hideg szél zúzmarás reggelen,

 üvölthet farkas, áldozatra várva,

 ijeszthet lidérc, elvadult sejtelem.

 

 Ő szűkölve ölel, karjában álma,

 múltnak idézete, óvott rejtelem…

 bölcsőnesz, férfisóhaj, vagy pletykája

 lánypajtásoknak, az édes szemtelen.

 

 Tűnhetnek századok, zúghat ezer vész,

 izgató alakját, varázsát, báját

 óvja az idő, az újjászületés.

 

 Talány lengi útját, lénye megigéz,

 mégsem lelhetem titkainak zárját.

 Győző, vagy vesztes ő… zsibong csak az ész.

 

 

 /Mesterszonett/

 

 

  Győző, vagy vesztes ő, zsibong csak az ész.

 Csupa tökély… de hol is a ruhája…

 gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

 nem kell csillogás, fügefa árnyába’.

 

  Láz járta táncok, gyorsuló szívverés,

 lobogó álmok ezernyi alakja,

 mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész,

 ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

 

  Vénséges törvény nem hajthat igába.

 Ujja csak simogat, lába már ölel…

 a tavaszi hang kedves suttogása

 

 száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

 Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel

  a fagyos tél sem orvosság a lázra.

 

Legutóbb szerkesztette - KKovácsKároly
Szerző KKovácsKároly 29 Írás
Üdvözöllek !! Az az igazság, -ha kellene- sosem jut eszembe semmi ami értelmes.Természetesen most sem. Elég különös, hogy valakinek 58 éves korában az a kényszerképzete támad, hogy tud írni.(ez tavaly történt) Ha kigyógyulnék belőle, akkor csendes olvasóvá válok. Az, hogy egy alföldi kisvárosban, Kecelen lakom, az mit számít? Elvégre mindenki lakik valahol. Húúúúúúúúúúúúúúúú még egy jó bemutatkozót sem tudok írni. Brühüm, brühüm. Talán majd a verseim bemutatnak? ...talán:)