hát kérem szépen az nem lehet kétséges
hogy piszok nagy költő vagyok
már a mejjem is feszül amikor magamat olvasom
de ezen kiakadni nem érdemes
elég ha én magamnak vagyok tiszteletre érdemes
már tébácsi is megmondta “béeszcsé versei jöttek az éjjel”
azóta még annyit sem alszok
csak szórom a rigmusaim szerte-széjjel
s időnként tépem pelyhedő bajszom
az persze hazugság hogy petőfin nőttem volna fel
az összeset is csak azért olvastam el
még alsós koromban
mert technokol ragadt a borítóra
radnótin sem sírtam és attilát sem szántam meg soha
nem faltam a verseket
pedig gyakran kínálta kisstamás tanárom
uzsira
a többieket sem ismerem ők sem ismertek engem
egyedi vagyok és (meg)ismételhetetlen
nem lettem doktor csak egyszerű kortárs
így nem vagyok dr senki
és – ezt kapd ki – mégsem vagyok portás
de ez nem semmi nekem elhiheted
én költő vagyok
akit meg nem értenek
aki tudja hogy háttal mondatot nem kezdünk
mert az goromba – más is asszongya –
de esküszöm ha írok az asztallal mindig szemben ülök
s ha néhány igekötővel egy sima egy fordítottat fonalamba fűzök
már nem mondhatja senki hogy még azt se tudom mikor egybe vagy külön
mert ha hibázok simán mondom hogy valamiben én is lehetek különc
hát kérem szépen ezek után az nem lehet kétséges
hogy piszok nagy költő vagyok
kortársa sok picinek s relatív nagynak
ha néha feltűnök
a köztes időmben éppen írom a memoáromat
a mottóm is korszerű ahogy saját magam
egy mai költő csak úgy lehet irtózatos azaz bazi nagy
ha még éltében szétizéli a legszebb álmodat
Nem rozsdál még szívemen lakat, de
féltve gyűjtöm napjaim atommagjait.
Elektronfelhőbe bugyolálom magam,
lehet így is vonzóak protonjaim.
Csak az agy kényszer, hogy fel ne adjam.
Észérv diktál, néha érzelem.
Nem fény kell már, csak egy kis hazugság,
soká maradok még köztetek.
mert úgy hiszed hogy úgy is jó
ha csendbe fojtva minden szó
ha nincs vihar nincs itt a vég
az erekben még forr a vér
pedig hideg és széthasadt
a nap az ér a pillanat
nincs rá ima én sem vagyok
Isten voltál ma elhagyott
kalapács alá került a szívem
az agyamra tegnap licitáltak
a legtöbbet te ígérted érte
mindkettővel biztos jól átvágtak
az egyiket újra dátumozták
a szavatosság nyolc éve lejárt
a másikat akárhogy is féltem
szívtelenül azonnal leáll
Úgy szeretlek, hogy le se tudom írni,
pedig tollamban a tinta egyre forr,
a papiroson fehér marad minden,
ha a képzeletem most is csődöt mond.
Úgy szeretlek, hogy elfelejtek félni,
veled egyszerű lesz, ami komplikált,
de egyszerűen nehéz lenne élni,
amíg félszavakat rosszul kombinálsz.
Én úgy szeretlek, mint gombluk a gombot,
még az sem számít, ha néha leszakadsz,
a tű fokán is átbújok majd érted,
mert a cérna leszek, hogy megtartsalak.
a csonka idő botjára támaszkodik
s belefülel a némaságba
szeretné még hallgatni a csendet
de nem maradt idő csak elmúlásra
Az ólmos köd a téren fátylat játszik,
autósztrádán jégborda feszül,
a lámpavasra hideglelés mászik,
az ünnep zöldje komposztba kerül.
A lelki béke néhány blogban posztol,
és roncsderbit hirdet meg a halál,
ki eddig küzdött jobb, ha továbbgondol,
nem erősekhez feni a kaszát.
A számvetés ma sem az Isten dolga,
de bevégzi, mit ember tervezett,
míg emelkedsz, ne ülj túl magas lóra,
mert szabadesés lesz a végzeted.
Begombolós már a téli este,
csizmában kint hideglelős szavak,
véletlenül tegnap észrevettem,
a Szeret még a szandálban maradt.
Az utca csendes, redőnybe zártan
szemet hunynak a korhadt ablakok,
itt patkány vinnyog, s tőlünk paráznak
a limuzinos, álszent angyalok.
Nem érdekel, mit papolnak Pesten
és vasárnap misét se hallgatok,
Göncöl rúdján a Kocsis is reszket,
hogy elmúlnak a habcsókos napok.
http://youtu.be/hBTjH0tZYB8
a fogyó hold ma is csillagokra éhen
sziporkákat terel a végtelen égen
sarlójával néha belevág a rendbe
tudja nagyot vétett s attól elmegy kedve
az árnyakat itt lent nem hajtotta széjjel
megleshetne pedig ahogy szokta kéjjel
tisztás közepén két földre hullott csillag
velünk álmodozik mielőtt elillan
föld vállán az égbolt Isten adta ékszer
odafent sem leszünk egymásnak mi kényszer
szívdobbanásokat még együtt hangolunk
s holdba kapaszkodva majd mennyben landolunk
*
Fotó származási helye: Ahol Föld és Ég összeér
(Ki lenget már fehér zászlót?)
Kétrét görnyedt hétköznapok bordái között
visszhangzik a szó.
Az együttélés lövészárkaiban,
hol a fegyverszünet ismeretlen,
a csend fogott elsőként golyót.
Gellert kapott minden hozzád címzett.
A kommunikáció értelme az összes szinten
elhanyagolható.
Elbeszélünk egymás mellett.
Kalapemelés helyett inkább elhajítjuk azt.
A szembogarakba is vért látunk,
miközben a homlokokon verődik vissza a fény.
Mögötte tovább mélyül a sötét.
A gyűlölet féreglyukaiban burokban születik
az új élet. Fekete magzatmáza védi,
hogy meg ne fertőzze valami emberi.
Így biztosítva be magát egy eleve más világnak.
Mellét veri, hogy ő soha nem hátrálna,
majd titokban bekéredzkedik a másvilágba.
(De a pokolba sem jár ingyen ampulla.)
