Schifter Attila : Őszbúcsú

 

Nyárasszony  csókja

már  kihűlt  emlék,

forrón  emésztő,

mely  itt  járt  nemrég,

várja  mégs  hímes

folytatást  remél:

száz  meg  száz  színes,

szerelmes  levél.

 

Dús  gyümölcsű  fák

közt  –  akár  a  csősz  – 

  gazda  gyanánt

mendegél  az  Ősz

tarka  üstökkel,

merre  elhalad:

dió,  gesztenye

burka  meghasad.

 

Úritököt  fed

dér  csípésivel,

a  szilvánkra  még

kék  hamvat  lehel,

köd  lepte  tőkék

mentén  támolyog:

nyomában  beérnek

szép  aszúborok.

 

Örökzöld  tövén

hűs  szava  susog,

motoz  a  sövény

( s  nem  széltől  mozog )

tollat  hordanak,

mint  a  koldusok:

télre  vackoló,

fázó  mókusok.

 

Énekesmadár

most  egy  sem  dalol:

mind  elköltözött,

megbújt  valahol,

füttyszavuk  helyett

csak  azt  hallani:

hogy  az  Ősz  tanul

ágfán  játszani.

 

 

S  mind  megadja  azt,

mi  telelni  kell,

áldó  marokkal,

sosem  szűkivel:

mindegyiknek  jut

kellő  élelem,

meleg  otthonban

téli  védelem.

 

Míg  nézi  mindezt,

öltve  csendjeit,

pompás  színeivel

sosem  kérkedik,

álmokon  simulva,

ködökbe  lépve:

nyártól  pirultan

áttűnik  a  télbe.

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 144 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.