Sonkoly Éva : Az a különös őszi szél

Mária még egy pillantást vetett a tükörbe, lazára szétzilálta hosszú, vörösre festett fürtjeit, aztán kilépett az előszobába. Lassú mozdulatokkal belebújt a finom bőrből készült csizmájába, majd felvette a legújabb divat szerint tervezett mélybordó szövetkabátját. Belepillantott nagyméretű táskájába, óvatosan csúsztatta oda laptopját.

Indulhat a napi körútjára, hiszen Párizsban van, és ez kihívás, élmény már évek óta, pontosan attól a naptól kezdve, mikor belépett az Elle Magazin szerkesztőségébe. Blogot ír, alkalmanként összegezi megfigyeléseit a fővárosi nők életéről, szokásairól, persze hozzáfűzve saját véleményét, mint afféle külföldi, aki csupán passzív szemlélője az eseményeknek.

Amennyire vissza tud emlékezni, mindig is érdekelte a divat, a francia zene, a nyelv, minden idejét tanulásra fordította. Megismerte az ország kultúráját, művészetük külön fejezetet foglal el az életében és… és Párizs.

Amikor újságíróként megnyílt előtte a lehetőség úgy érezte álmai, szinte minden álma megvalósul — itt a francia fővárosban…

Az elmúlt pár év alatt teljesen igazat adott az olvasott gondolatoknak:

„Aki a francia nők titkára kíváncsi, de nem kíván egészen a gyermekkorig visszanyúlni, az megbízhat Inès de la Fressange stílusérzékében. A francia elegancia ikonikus alakja Párizsi sikk című szellemes stíluskalauzát rögtön azzal a jó hírrel kezdi, hogy ’nem feltétlenül kell Párizsban születnünk ahhoz, hogy hamisítatlan párizsi stílusunk legyen’. Így máris könnyebb, de aggodalomra amúgy sincs ok: közvetlenül, intelligensen igazít el a divatirányzatok és a stílusok labirintusában, hogy megjelenésünkön nyoma se legyen erőlködésnek — mert ez a legnehezebb.

Szépnek lenni ehhez kevés, a tökéletesség unalmas: a szokatlan, a szabálytalan az izgalmas. Az író Marcel Proust szerint a hibátlan szépségű nőket is inkább hagyjuk meg a fantáziátlan férfiaknak. A szem a jolie laide (körülbelül szépen csúnya) nőkben lel különös élvezetet, akik semmilyen szépségideálnak nem felelnek meg, de hatásuk magnetikus. A magas homlok, a metszőfogak közötti kicsiny rés (amely a franciák szerint amúgy a boldogság jele) vagy a nagy orr nem homályosította el Coco Chanel, a színésznő Jeanne Moreau, vagy a fiatalabb generáció tagjai közül Charlotte Rampling és Vanessa Paradis nőiességét a káprázatos Catherine Deneuve vagy Juliette Binoche mellett.

Ez persze annak is köszönhető, amit oly sokszor arroganciának gondolnak: a francia nők nem törődnek azzal, hogy elfogadtassák magukat. Különbözőségeiket többre becsülik annál, mint hogy népszerűségért, mások elismeréséért küzdjenek. Egy franciának nincs rémisztőbb az uniformizált ízlésnél, gondolkodásnál, kinézetnél; a ruhadarabokon is mindig kell, hogy legyen egy nem egészen odaillő, extravagáns részlet. Ha a rómaiak nem ismerték volna fel, bizonyára francia mondás lenne, hogy a változatosság gyönyörködtet.”

Ines de la Fressange: Párizsi sikk — Szórakoztató stíluskalauz a francia divat nagyasszonya

 

Így aztán szinte fesztelenül jól érezte magát a bőrében, persze lélekben magyar maradt, de mert jól beszélte a nyelvet, itt ez a tény fel sem tűnt senkinek.

A rue Bonaparte-ra indult, persze valami érdekes sztori járt a fejében és az a Ladurée Cukrászda amelyben még nem járt, mert minden alkalommal a hosszú sor végére kellett volna állnia, neki pedig nem volt erre ideje. Eddig nem, de most elhatározta, hogy bejut ha még oly sokat is kell várakoznia. Kellett, de megérte. Egyenesen a felső szintre ment, ez amolyan budoáros, fülledt, intim, sötét, zsúfolt hangulatú része volt a híres cukrászdának.

Specialitásukat szerette volna megkóstolni, a macaront, ami habcsóknak kinéző desszert, de nem kemény, hanem pehelykönnyű, omlós, törékeny, mandulás lap, összeragasztva sűrű, tömény krémmel. Lehet csokoládés, karamelles, gesztenyés, cseresznyés. Nem olcsó sütemény, az igazán jó minőségű a világon csak egy helyen kapható, ez az egyik — így hallotta. Hol lehet a másik — kicsit gondolkodott —, mintha Londonban lenne.

Közben felfigyelt a közelében lévő két különböző asztaltársaságra.

Az egyik asztalnál egy meghatározhatatlan korú, de fiatalos pár ült. Első ránézésre el tudta dönteni, hogy nem régen ismerik egymást, volt közöttük valamiféle zavar. A férfi testbeszéde elárulta, hogy kínosan érzi magát, legszívesebben ott sem lenne, gyakran tekintett kifelé az asztaltól…

Talán megbánta, hogy eljött, ez lehet az első randevú?  — gondolta Mária.  A nő is zavart volt, nem igazi szépség, de van benne valami különös báj, csak a férfi még nem vette észre. Most ismerkednek, hagyni kell őket, még a tekintet is éket verhet közéjük. Itt Párizsban gyakran látni hasonló lassan induló, majd felforrósodó érzelmeket. A másik asztal felé nézett.

Kedves kis család — állapította meg.

Szemüveges, kopaszra borotvált fejű férfi, vele szemben a nő gyakran igazgatja dekoltázsát, egyre lejjebb húzza puha pulóverét, a férfi szeme elkalandozik — arrafelé. Közöttük ül egy aprócska fiú, süteményt szeretne. Láthatóan egyedül kell választania, kicsi ujját végighúzza a színes fotókon, de nem tudja, melyiket szeretné. A nő közben előre hajol, a férfi szemüvegét igazítja, valamit súg, partnere belepirul.

Tipikus párizsi kép, mennyi hasonlót láttam már — tűnődik.

Közben megérkezik a süteménye, valóban különlegesen finom.

Lassan el kell indulnia, ebből, amit a mai napon látott, aligha lesz egyetlen írott sor is.

Feláll és különös mondatra lesz figyelmes, onnan a közeli asztaltól, ahol a fiatal házaspárnak gondolt család ül. — Nem igaz, hogy nem tudsz választani! — hallja kristálytisztán, magyarul. Aztán még válogatott utasításokat kap a kisfiú a süteményre vonatkozóan. Édesanyja pedig elfordul tőle, szinte nem is lát mást, csak a szemüveges férfit, kihívó pillantásokkal ostromolja szünet nélkül.

Milyen kicsi a világ! — mosolyodik el. — Hogy is olvastam? „nem feltétlenül kell Párizsban születnünk ahhoz, hogy hamisítatlan párizsi stílusunk legyen”.

Már meg sem lepődik, amikor a másik asztal mellett elhaladva ott is magyar szót hall.

Lassan, gondolataiba merülve megy lefelé a lépcsőn. Kilép az utcára.

Hűvös szél sodorja a faleveleket, különös szél, hazai illata van, mégis párizsi…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.11.25. @ 17:45 :: Sonkoly Éva

Szerző Sonkoly Éva 570 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"