Mária még egy pillantást vetett a tükörbe, lazára szétzilálta hosszú, vörösre festett fürtjeit, aztán kilépett az előszobába. Lassú mozdulatokkal belebújt a finom bőrből készült csizmájába, majd felvette a legújabb divat szerint tervezett mélybordó szövetkabátját. Belepillantott nagyméretű táskájába, óvatosan csúsztatta oda laptopját.
Indulhat a napi körútjára, hiszen Párizsban van, és ez kihívás, élmény már évek óta, pontosan attól a naptól kezdve, mikor belépett az Elle Magazin szerkesztőségébe. Blogot ír, alkalmanként összegezi megfigyeléseit a fővárosi nők életéről, szokásairól, persze hozzáfűzve saját véleményét, mint afféle külföldi, aki csupán passzív szemlélője az eseményeknek.
Amennyire vissza tud emlékezni, mindig is érdekelte a divat, a francia zene, a nyelv, minden idejét tanulásra fordította. Megismerte az ország kultúráját, művészetük külön fejezetet foglal el az életében és… és Párizs.
Amikor újságíróként megnyílt előtte a lehetőség úgy érezte álmai, szinte minden álma megvalósul — itt a francia fővárosban…
Az elmúlt pár év alatt teljesen igazat adott az olvasott gondolatoknak:
„Aki a francia nők titkára kíváncsi, de nem kíván egészen a gyermekkorig visszanyúlni, az megbízhat Inès de la Fressange stílusérzékében. A francia elegancia ikonikus alakja Párizsi sikk című szellemes stíluskalauzát rögtön azzal a jó hírrel kezdi, hogy ’nem feltétlenül kell Párizsban születnünk ahhoz, hogy hamisítatlan párizsi stílusunk legyen’. Így máris könnyebb, de aggodalomra amúgy sincs ok: közvetlenül, intelligensen igazít el a divatirányzatok és a stílusok labirintusában, hogy megjelenésünkön nyoma se legyen erőlködésnek — mert ez a legnehezebb.
Szépnek lenni ehhez kevés, a tökéletesség unalmas: a szokatlan, a szabálytalan az izgalmas. Az író Marcel Proust szerint a hibátlan szépségű nőket is inkább hagyjuk meg a fantáziátlan férfiaknak. A szem a jolie laide (körülbelül szépen csúnya) nőkben lel különös élvezetet, akik semmilyen szépségideálnak nem felelnek meg, de hatásuk magnetikus. A magas homlok, a metszőfogak közötti kicsiny rés (amely a franciák szerint amúgy a boldogság jele) vagy a nagy orr nem homályosította el Coco Chanel, a színésznő Jeanne Moreau, vagy a fiatalabb generáció tagjai közül Charlotte Rampling és Vanessa Paradis nőiességét a káprázatos Catherine Deneuve vagy Juliette Binoche mellett.
Ez persze annak is köszönhető, amit oly sokszor arroganciának gondolnak: a francia nők nem törődnek azzal, hogy elfogadtassák magukat. Különbözőségeiket többre becsülik annál, mint hogy népszerűségért, mások elismeréséért küzdjenek. Egy franciának nincs rémisztőbb az uniformizált ízlésnél, gondolkodásnál, kinézetnél; a ruhadarabokon is mindig kell, hogy legyen egy nem egészen odaillő, extravagáns részlet. Ha a rómaiak nem ismerték volna fel, bizonyára francia mondás lenne, hogy a változatosság gyönyörködtet.”
Ines de la Fressange: Párizsi sikk — Szórakoztató stíluskalauz a francia divat nagyasszonya
Így aztán szinte fesztelenül jól érezte magát a bőrében, persze lélekben magyar maradt, de mert jól beszélte a nyelvet, itt ez a tény fel sem tűnt senkinek.
A rue Bonaparte-ra indult, persze valami érdekes sztori járt a fejében és az a Ladurée Cukrászda amelyben még nem járt, mert minden alkalommal a hosszú sor végére kellett volna állnia, neki pedig nem volt erre ideje. Eddig nem, de most elhatározta, hogy bejut ha még oly sokat is kell várakoznia. Kellett, de megérte. Egyenesen a felső szintre ment, ez amolyan budoáros, fülledt, intim, sötét, zsúfolt hangulatú része volt a híres cukrászdának.
Specialitásukat szerette volna megkóstolni, a macaront, ami habcsóknak kinéző desszert, de nem kemény, hanem pehelykönnyű, omlós, törékeny, mandulás lap, összeragasztva sűrű, tömény krémmel. Lehet csokoládés, karamelles, gesztenyés, cseresznyés. Nem olcsó sütemény, az igazán jó minőségű a világon csak egy helyen kapható, ez az egyik — így hallotta. Hol lehet a másik — kicsit gondolkodott —, mintha Londonban lenne.
Közben felfigyelt a közelében lévő két különböző asztaltársaságra.
Az egyik asztalnál egy meghatározhatatlan korú, de fiatalos pár ült. Első ránézésre el tudta dönteni, hogy nem régen ismerik egymást, volt közöttük valamiféle zavar. A férfi testbeszéde elárulta, hogy kínosan érzi magát, legszívesebben ott sem lenne, gyakran tekintett kifelé az asztaltól…
Talán megbánta, hogy eljött, ez lehet az első randevú? — gondolta Mária. A nő is zavart volt, nem igazi szépség, de van benne valami különös báj, csak a férfi még nem vette észre. Most ismerkednek, hagyni kell őket, még a tekintet is éket verhet közéjük. Itt Párizsban gyakran látni hasonló lassan induló, majd felforrósodó érzelmeket. A másik asztal felé nézett.
Kedves kis család — állapította meg.
Szemüveges, kopaszra borotvált fejű férfi, vele szemben a nő gyakran igazgatja dekoltázsát, egyre lejjebb húzza puha pulóverét, a férfi szeme elkalandozik — arrafelé. Közöttük ül egy aprócska fiú, süteményt szeretne. Láthatóan egyedül kell választania, kicsi ujját végighúzza a színes fotókon, de nem tudja, melyiket szeretné. A nő közben előre hajol, a férfi szemüvegét igazítja, valamit súg, partnere belepirul.
Tipikus párizsi kép, mennyi hasonlót láttam már — tűnődik.
Közben megérkezik a süteménye, valóban különlegesen finom.
Lassan el kell indulnia, ebből, amit a mai napon látott, aligha lesz egyetlen írott sor is.
Feláll és különös mondatra lesz figyelmes, onnan a közeli asztaltól, ahol a fiatal házaspárnak gondolt család ül. — Nem igaz, hogy nem tudsz választani! — hallja kristálytisztán, magyarul. Aztán még válogatott utasításokat kap a kisfiú a süteményre vonatkozóan. Édesanyja pedig elfordul tőle, szinte nem is lát mást, csak a szemüveges férfit, kihívó pillantásokkal ostromolja szünet nélkül.
Milyen kicsi a világ! — mosolyodik el. — Hogy is olvastam? „nem feltétlenül kell Párizsban születnünk ahhoz, hogy hamisítatlan párizsi stílusunk legyen”.
Már meg sem lepődik, amikor a másik asztal mellett elhaladva ott is magyar szót hall.
Lassan, gondolataiba merülve megy lefelé a lépcsőn. Kilép az utcára.
Hűvös szél sodorja a faleveleket, különös szél, hazai illata van, mégis párizsi…
Legutóbbi módosítás: 2014.11.25. @ 17:45 :: Sonkoly Éva
