Nem tudom, mennyi fény kell,
mennyi elektroncsöves dióda,
hogy végre eljusson hozzád a hír,
szeretném, ha elindulnál a pokolba.
Mutatóujjam most bal felé küld,
én közben elindulok valami jobb felé,
fejed bólint, szemed könnybe lábad,
s mégis kételkedem, hogy értenéd,
mennyi sötét kellett, nem tudod,
mennyi idő előtt kialudt éjjeli lámpa,
hogy szívem nélküled kucorgott,
s úgy tett, mintha cseppet sem fázna.
Úgy áradtál bennem, mint futótűz,
erdős területen, szárazság idején,
csak égtem, s álltam mozdulatlanul,
puskával szemező vad, utolsó reggelén,
mint, ki aludni készül, hunytam le szemem,
s haldokoltam sorsaink közé zárva,
– most a mennybe jutok-, súgtam,
s úgy tettem, mintha cseppet sem fájna.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.21. @ 17:25 :: Tóth Zita Emese
