Hogy ki, mint fogja megítélni azt, amit magamból kiadtam, tudja a …
Valakinek majd egyszer tetszik, és nem veti meg a kacska rímeket,
megérti majd, hogy volt egy ember,
egy olyan ki rímekben vétkezett.
Minek is írnék, a nagy kiadók úgyse figyelnek,
a könyv ma már nem sikk, csak polcon porfogó,
minek a fejekbe annyi rím, ritmus…
a szószedet is csak foglalja a helyet,
többe kerül a nyomtatásnál a tinta, de kit érdekel…
Van az úgy, hogy az embernek a zsebéből csak papír kandikál ki,
szavakkal teleírt fecnidarab,
de hogy állampapírt ér-e eldönteni nem fogja a ma élő ember,
mert nem olvas, nem érdekli a maszlag,
hisz kit pénz hajt, csak pénzzel lehet gazdag.
Talán lesz belőlem egy könyv alji piciny szószedet, egy szösszenet,
és megérte könyvbe kerülni, hogy egyszer valaki
kiegészíti majd a rólam szóló wiki cikkeket,
mert megírtam egy-két összetákolt versnek hazudott szóhalmazt,
vagy elégiát?
na nem úgy, mint a nagy előd, és vizuális művész Hegedűs Mari,
kinek híre bejárta még a Franciák híres termeit is,
de a verse külön értelmezésébe mégse halt be még senki,
mert nem is akarják megérteni, megosztani.
A kortárs valahogy parlagon hever,
az irodalomba nem szántott új utat,
hiába próbálja újraalkotni magának az irodalmi műfajokat,
és a lehetőséggel élve teremti meg a slam-ot és vizualitást,
egy versbe rejti a dimenziókat, de ki olvassa?
Minek a szófosás?
De toljuk, nyomjuk, ki magunkból,
új sor kerül papírra, képernyőre,
vagy egy fadarab lesz az új rímek őre.
Mert dől belőlünk, hisz “nyelvében él a nemzet”
s nyelvelve nyelve fogjuk megőrizni
(fogom megőrizni és én is)
az anyanyelvet.
Csak a csend ölel, és őszi szél susog,
versenyt ragyognak a gyertyák, csillagok.
Krizantémszirmok könnyű szellőszárnyon
rebbennek tova, mint egy könnyű álom.
A sírok között kóborolva érzem,
hogy újra, s újra átölel lelketek,
magamnak még azt hazudom, hogy élek,
de úgy érzem, jobb itt most közöttetek.
Ti régen elmúlt, szeretett emberek,
kik lépteinket fentről kíséritek,
rátok egy-egy gyertyával emlékezek,
s csokrom helyezem egy-egy sírhalomra,
mely testet rejt, de jól tudom, lelketek
fent bolyongja az Isteni réteket.
Engem, csak az ismerhet igazán,
kit tudja mit jelent az, ha tűzbe nyúl,
és szívében akárhány kérdés is dúl,
megperzselődik lelkem parazsán.
Engem, csak az ismerhet igazán,
ki képes mindenét semmibe vetni,
múltját, jövőjét, nem fél elengedni,
ki nem sír, nem búsong önnön magán.
Ki engem szeret, akarjon egészen.
Értem, bármivel, bátran szembenézzen,
s ha kell tűzében égjen halálra.
Ne kérjen számvetést szerelmemre,
szálljon, s vesszen mint láng fölött a lepke,
s lelke ott, értem fakadjon imára.
Most halkan szólnak a harangok,
nem kongnak úgy, mint egykor régen,
megbújnak egy magas toronyban,
egy bánatos emberi szívben.
Nyelvtelen ringnak, s hívogatnak,
néma áhítat minden szavuk,
nézz fel rám ember, hisz itt vagyok,
s leszünk az életedben tanuk.
Láttuk amikor megszülettél,
a meztelen tested vacogott,
mi hívtuk a sok-sok ismerőst,
mert fejedre víz locsoltatott.
Mi voltunk ki ünneppé tette,
számodra azt a bevonulást,
mikor ujjra karika került,
zúgtuk a fejedre az áldást.
Mi leszünk, mikor könnyek között,
koporsód földbe lesz eresztve,
s kondulásba folytjuk bánatunk;
ide egy EMBER lett temetve.
Most halkan zúgnak a harangok,
nem hívogatnak, lógnak csendben,
s nézik, hogy az emberi lélek,
meghal a földön temetetlen.
Láttam Istent mikor
megpihent kicsit.
Leülve; ölébe ejtette áldó kezeit,
s szemét egy pillanatra,
mikor lezárta,
elfelejtett lenézni
e poros világra.
A sötétség lassan eluralkodott,
csak az imák ragyogtak,
mint a csillagok,
s szórták magjukat
ezer fájó szívbe
hol gyökeret vertek,
hittelen reménybe.
Nem volt ez több,
még egy pillanat se,
hogy Isten felőlünk kezét leemelte,
s hiszem Ő maga észre sem vette,
míg idelenn, korszakok
lettek eltemetve.
Kinyílott a birsalmafa bimbaja,
barna kislány a babáját siratja,
gyöngykönnyeit kötényébe’ felfogja,
menyasszonyi pártájára felvarrja.
Birsalmafa tövére ült a bánat,
hetyke legény, nem sírok már utánad,
elmentél és itt hagytál egymagamba,
szívemet már száraz avar takarja.
Kezemet én másnak oda nem adtam,
a pártámat temetésemre varrtam
gyöngykönnyeim díszítik a fejemet,
édes szavak sebzik meg a szívemet.
A síromra birsalmafát ültettek, (Határeset a sor eleji névelő miatt. Esetleg: sírhalmomra.)
hulló szirmát a szél viszi levélnek, (Szintén határeset az névelő miatt. Esetleg szellő viszi vagy bús szél viszi…)
barna legény párnájára lerakja,
ki szeretett már hideg sír takarja. (A ki hangsúlytalan, tehát ez nagyon nem jó. Esetleg szeretőjét. A már is határesetes, mert a már ugyan hangsúlyos, de a hideg is az.)
Kinyílott a birsalmafa bimbaja,
barna gyermek játszadozik alatta,
édesanyját fedi el a sírhalom,
gyermekkacaj a lelkének irgalom. (Megint határeset a névelő hangsúlytalansága miatt. Esetleg bús lelkének.)
———————————————————————–
Anno Fehér Miklós, a Héttorony akkori lírása az alábbi indokkal utasította el egy tökéletesre varrt, minden klasszikus formai követelménynek megfelelő szonettemet: ez nem a te műfajod. Azt a szonettet természetesen nem is tettem fel sehová, viszont megtanultam összesimítani a formákat magammal, aminek eredményeképpen most már bátran merek időmértékelni.
Elnézést, hogy sztorizgatok, de hirtelen Fehér Miklós szavai ugrottak be a versed olvastán: ez nem a te műfajod. Ugyanakkor kétségtelen, hogy megtaláltál valamennyit a hagyományos magyar képiségből, a hagyományos magyar kesergőkből, szép a szimbolika, szépen viszed végig, jól is zárod. Mindent összevetve tehát lehet ez (is) a te műfajod, viszont ha már formázunk, akkor a forma legyen kifogástalan. Ütemhatár nem eshet szó közepébe, akkor sem, ha énekelve el tudnám csalni, fedni a hibát. Ez itt egy dal-vers, meg kell állnia szövegként is.
Nézzük a legegyszerűbb módon, hogyan is építkeztél.
KInyílotta BIRSalmafa BIMbaja
BARnakislány ABAbáját SIratja
…
És szépen, konzekvensen viszed is végig, míg nem elérkezünk ide:
ELmentélés ITThagytálegy MAgamba
– a sablon szerint ide tevődnek a hangsúlyok, az értelem szerint viszont:
ELmentélés ITThagytál EGYmagamba
Olvasd el így. És olvasd így össze a többivel. Agyonvágtad a ritmust.
A következő kacska sor:
APÁRtámat TEmetésemre VARRtam
– így helyezkednének el az ütemek, de a nyelv szerint valójában megint nem felelnek meg a sablonnak:
aPÁRtámat TEmetésemre varrtam
A névelő hangsúlytalan, tehát már ott eltolódik, és átjuk, hogy a harmadik ütem el is tűnik.
További orvoslásra váró sorok mellett zárójelben jelzem, hogy azok javításra várnak, a javítási javaslatként módosított sorok természetesen csak mutatóba készültek, hogy hogyan jönne ki a ritmus, nem akarom megírni helyetted a verset.
Kicsi ez az ország, nagy benne a bánat,
a kérges tenyerek alamizsnát várnak, – Ha már felező tizenkettes, legyen is az. Ez a sor nem jó. Így jön ki a ritmus: Kérges tenyerek most//alamizsnát várnak.
eltűnt az irgalom, eltűnt a tisztelet,
nincs igaz barátság, nincsen már szeretet. – Ez is határesetes.
Zúgnak a harangok, de nyelvük kivágva, – Zúgnak a harangok// kivágva a nyelvük
————————
Hogy is mondta József Attila? “Dolgozni csak pontosan, szépen…” Tégy úgy! Ha nem megy zsigerből, nyilván nem kis munka, de ha már hazafias vers, ha már magyaros verselés, hogy is nézne ki, ha menetelés helyett hagynánk botorkálni?! Azt gondolom viszont, hogy neked ez menni fog, mert egészen kiváló sorokat is látok, ami arra enged következtetni, hogy neked nagyon is van füled és szép, magyar szíved ehhez, csak a mondanivaló hevében itt-ott megalkudtál. Nem alkuszunk, kedves Szerző. Javítás után visszavárom.
nem csendül az áldás, kicsiny kis hazámra,
nincs aki a vállát, önmaga kínálva,
igaz magyar hittel állna barikádra.
Szegény magyar népem, sűrűn hull a könnyed,
fekete gyászruha takarja a szíved,
eltemetted jövőd, mellé a reményed,
régi öreg bölcsek mondják a mesédet.
Hol a csodaszarvas, hogy új remény hozna,
hol van az új álom ami erőt adna
kellene egy új cél, szekerünk elébe,
nem ostor csapások hátunk közepére.
Szétszaggatott tested ezer sebből vérzik,
a magyarságomat mindenütt becsmérlik,
nem terem már néki korona fejére,
gyönyörű szép nyelve, hamissá lett téve.
Üres szántóföldek, kenyeret nem adnak,
a letarolt erdők, vadat nem bújtatnak,
híres szőlőinket pusztulás emészti,
az üres pincékben nem énekel senki.
Hiába ölel már védőn a Kárpátok,
nem maradt itt belül nem maradt, csak átok,
kietlen lett a táj, s kietlen az ember,
aki még itt maradt, imádkozni sem mer.
Kicsi ez az ország, nagy benne a bánat,
éhesek a szívek, éhesek a vágyak,
reményvesztett álmok néznek a jövőbe,
fogatlan bús imák szállnak fel az égbe.
(Megkötöm lovamat dallamára.)
Ó márciusi szél, most halkan susogj,
hadd hallassa hangját ezer magyar torok,
hadd lengjen a zászló, szóljon a trombita,
már szívemben ég a szabadság mámora.
Emlékezem, hogy volt egy nagy-nagy álom,
hogy a szabadság magyar szívre szálljon,
hogy az elnyomóknak ne legyen kitárva
a szép magyar honnak gyönyörű határa.
Emlékezem, hogy a múzeum lépcsőjén,
Petőfi mondott hősi szavalatot,
s hiába eső, az esernyők alatt,
zúgták a sorokat, mint égi szózatot.
És lobogott belül mindenkiben a láng,
hogy a népé lesz bizton a győzelem,
s e tüzet oltani, nem lehet, nem szabad,
mert ki megpróbálja, fején veszedelem.
Költőnek ha írt, ujjongott a tolla,
népének vágyát vetette papírra,
s vitte magasan, vitte mint egy zászlót,
s szavai gyújtottak ezer szívbe lángot.
Föl-föl magyar, mert ez a TE hazád,
s tenned kell érte, mint tettek azok,
kik egykor mondták azt a szózatot.
Mert tiéd e juss, mely keserűn édes,
s ne más ajkán vérezzen el a hősi ének,
ne a pénz csörögjön, csörögjön a kardod,
mert Isten magyarnak erős szívet adott.
Tiporták elegen, s áldozattá tették,
szívét, a száraz földbe temették,
de meg még nem ölték.
Mikor Jókainak bujdosás lett sorsa,
hiába a szép táj, nem fogott a tolla,
föl-föl járt, egymaga, magos Örvénykőre,
s nézte, hogyan halad az ősz, be a télbe.
Vágyódva figyelte a szabad fecskéket,
kik a hideg elől messzire költöztek,
csak ő nem mehetett, szabad volt, mégis rab,
Tardona határát, nem zárta le lakat.
Eltakarta nevét, lefedte ruháját,
hogy ki is valóban, mások ne láthassák.
Csányinak vendége, Rácznak a kántora,
a végtelen Bükknek magányos vándora.
Lett ő a falunak bolond leventéje,
ki kutyája helyett a botját üldözte,
a kis patak partján, papírmalmot rakott,
hol nevettek rajta a paraszt asszonyok.
Mégis; ha a falut, a csendőr kerülte,
volt szegény fejének bőven menedéke,
hol a suba alatt, hol a fa tetején,
vagy a patak parton tekenő rejtekén.
Köszönetként ő ezt bőven meghálálta,
több regénynek dísze, e tájnak varázsa,
s amíg Őt olvassák szerte a világba’,
addig Tardonát sem feledi a fáma.
(2013. március)
Sercegve lobban egy csöpp gyufafej,
elemésztő tűz ropogva perzsel.
Tűzcsókra szomjazik száraz világ,
lángoló karok közt halnak a fák.
A rét fekete koromággyá válik,
reményként zöldell a serkenő fű,
égett bokorban gyenge ág virágzik,
elmúlt életen pezsdül a mező.
Tán száraz szívbe tüzet csiholni
nekem is kellene valahogyan,
gyufám csacska sors kezébe dobni,
vöröslő lángban lassan porrá égni…
Ó, vajon hogy kéne felgyújtani magam?
X
Ó, vajon hogy kéne felgyújtani magam?
Vöröslő lángban lassan porrá égni…
Gyufám csacska sors kezébe dobni.
Nekem is kellene valahogyan,
tán száraz szívbe tüzet csiholni.
Elmúlt életen pezsdül a mező,
égett bokorban gyenge ág virágzik,
reményként zöldell a serkenő fű,
a rét fekete koromággyá válik.
Lángoló karok közt halnak a fák.
Tűzcsókra szomjazik száraz világ,
elemésztő tűz ropogva perzsel.
Sercegve lobban egy csöpp gyufafej.
