Takács Dezső Szerző
Vezetéknév
Takács
Keresztnév
Dezső
5 év 4 komment

 

 

Kitartón esett

úgy három napja.

A bádogereszre látott,

meg az ég egy sötét

darabja lógott be még.

Ázott verebet őriztek

a festéklemezeket

vedlő keretek.

 

Dohánya nem volt már,

étel meg nem kellett.

Hamuszürkén hevert

kannás bora mellett.

A kemót is kihagyta.

Óvta a kiskonyha.

Csendben ment el.

Akár az apja.

 

 

 

 

 

 

5 év 11 komment

Lassan araszol a víz,

lenn meredek a part,

fenn, szárnyak.

Zölden fénylik a háta

a napban

egy rózsabogárnak.

 

Szürke az ég lenn,

feljebb kék,

s ahogy szállnak a szélben

a nyárfapihék,

úgy futnak az évek,

nincs menedéked más,

csak az élet,

bár nem hiszed már el

a régi meséket,

gyúlnak és hunynak

benned a fények.

Tiszta, metsző álomkeringő

ami maradt.

Fel, fel megint,

aztán vissza.

Keresed magad.

6 év 15 komment

 

 

    

Abban az évben szokatlanul korán jött a tél.

Ha kedve épp úgy hozta, már a Mikulás is szánra pakolhatta zsákjait, de az a hó még rózsasziromnyi nagyságú nedves pelyhekben hullott, feltapadt a ciprusok, tuják örökzöld lombjára, súlyával összekócolta a jólfésült frizurákat, majd elolvadt. Így hamar visszaállt az eredeti kép. Aztán fagyos napok következtek, s egy délután már szúrós, apró szemű havat kavart a hideg szél, itt-ott tekintélyes halmok épültek belőle, míg más helyeken paplan nélkül maradt az avas fű.

A faluszéli kerítetlen portán kitárulkozó költői rendetlenséget is fehér lepedővel takarta el a szemérmes szél. Csak a ház árulkodott az errefelé minduntalan kiütköző nyomorúságról. Jobb időkben fehérre meszelt tapasztását még a nagy jéggel száguldó augusztusi vihar verte le. A ki-kibomló cseréphéjazat alatt vályogból falazott kémény megrogyott, hajdani felső részének téglái szanaszét hevertek a fal tövénél. Ha a kiskonyha ütött kopott tűzhelyében meggyújtották a még nedves akácgallyakat, meg a mezőn összeszedegetett fosztatlan kukoricacsöveket, úgy tűnt, hogy a fojtogató füst egyenesen a sarazott födém réseiből tör elő. A tűzoltókat azért eddig még senki sem riasztotta. A környező telkek üresen ásítoznak, a rogyadozó ház lakóin kívül nemigen jár arra senki.

A reggelig sápadtra fázott arcú nyolcéves forma lány úgy kétháznyira lemaradva követte anyját. Az, a műszakját mindig korán kezdő kukásautó keréknyomában bandukolt. Mintha lassított futópadon mozogna. Nyújtott lépései néha kizökkentek a ritmusból, szögletes mozgása csak akkor vett lágyabb ívet, mikor vékony, feslett edzőcipője megcsúszott a keréknyom fényesre csiszolódott haván. Ilyenkor imbolygott egy picit, szája sarkában füstölgő cigarettája köröket rajzolt a feje fölé, de kezét még egyensúlya visszanyerése érdekében sem húzta ki bizonytalan színű kabátja mély zsebéből.

A csapzott, gubancos szőrű kutya már kissé közelebb zárkózva alkotta a laza sor harmadik tagját. Bár a szólások általában alapos népi megfigyelésen nyugvó bölcsesség szüleményei, az, mely szerint télre minden kutya meghízik, rá vonatkozva nem tűnt igaznak.

A verébtől jószerével csak hegyes bóbitája miatt különböző pipiske, néhány lépéssel távolabb, a keresztúton álldogált. Éles szemével ugyan észrevette a kutya szőrébe ragadt árpaszemet, de mert túl nagy volt közöttük a távolság, s az esetleges akciónak egyébként is megvolt a maga kockázata, nem mozdult. Megvárta, míg a menet elhalad előtte, aztán folytatta, amit miattuk egy rövid időre nemrég megszakított. Sírdogálva szaladgált fel s alá. No, őkelme ebben is különbözik a verebektől. Azok ugyanis szökdécselnek.

A kislány vékonyka, piros kabátjának hajtókája fölött fehéren virított meztelen nyaka. Alatta sárga póló fordult keresztbe, lejjebb egy zöld pulóver kötött szemei virítottak. Ő is a kabát zsebébe mélyesztette kezét, fakó-szőke, napokkal korábban font copfjai lépéseit követvén jobbra-balra csapódtak. A szél most már hóteher nélkül szaladgált a házak között, az adventi várakozásba dermedt tájnak rideg ragyogást kölcsönzött a délelőtti Nap.

A kocsmában kellemes, sörszagú meleg fogadta őket. Az asszony felhörpintette az elé rakott kávét, s már ment is hátra a takarítóeszközökért. A kislány lassan szopogatta el a két deci kólát, aztán fogta a pultostól kapott tegnapi kakaós csigát, s kiment az utcán rekedt kutyához.

Szájában lassan forgott a falat. Eltelt az émelyítő itallal, így reggelije nagy részét darabokba tördelve a kutya felé kezdte dobálni. Az fel-felugorva ügyesen kapkodta az ajándékot. Mire földet ért, rendszerint már el is nyelte zsákmányát. Teljesen belefeledkezett a műveletbe. Valósággal elbűvölte az ágrólszakadtsága ellenére élénk jószág mutatványa. Össze is rezzent mikor anyja belülről ráverte a kocsmaablakot.

— Hányszor mondjam még, Mercédesz, hogy ne etesd azt a rusnya dögöt? Már így is teljesen ránk akaszkodott.

A lány az utolsónak maradt ételdarabkát a szájába tömve visszament a melegre. Kapott egy újabb pohár kólát, az mellett üldögélt, néha csak úgy böffentett egy-egy aprót, lábával folyamatosan harangozott a levegőben.

A nő, miután a takarítással végzett, a pultot támasztva hallgatta a faluszéli Sanghajt uraló Cseppes zavaros meséjét, aki kéretlenül, az őszi kukoricaszedegetés rejtelmeibe avatta be, s bár az előadó szavahihetőségét illetően nem voltak kétségei, nyilvánvalóvá vált számára, hogy a férfi ütött-kopott Ladája és szárnysegédei jóvoltából, nála eredményesebben zárta ezt az évadot. A második szilvapálinka-narancslé kombináció után el is ment vele hátra az udvarba, a sörös rekeszek mögé. Mikor kiléptek rágyújtott, s még végig sem szívta, Cseppes már végzett is. A barna papírpénzt visszamenetben a zsebébe sűllyesztette, és már jöhetett is a harmadik szilva. Az már csak úgy. Kísérő nélkül.

Később meghozták a friss péksüteményeket. A kislány két ajándék kiflijének java most is a kutyáé lett. Anyja a szilvák után már nem tudott rá figyelni. A következő kóla kicsit nehezen ment le a torkán, könnybe lábadt a szeme.

A nő délután még egyszer kiment rágyújtani a hátsóudvarba. Most a kábelgyűjtő körútról megtérő Csoki lett a kísérője. Azután megint feltörölte a követ.

Hazafelé menet krumpliért és zsírért betértek a vegyesboltba. Hagymából és a fűszerekből még maradt tegnapról egy paprikás krumplira való. A bolt elé kitett kartonokkal táplált tűzön meg is főzi.

A pipiske még most is ott szaladgált a keresztútnál. Mikor a kutya elhaladt előtte, a fáról lesodort a szél egy összefagyott hótömböt. Az ijedten hátrált néhány lépést, aztán leült a hóra. A madár most nem tétovázott. Odafutott, kikapta a gubancok között lapuló árpát, és huss, már repült is az útszéli kökénybokor felé.

Az Új Barázda Rt tanyaközpontja mögött épp akkor áldozott le a Nap. Délután négy óra lehetett.

 

6 év 5 komment

 

 

 

 

6 év 9 komment

 

 

Írhatnék verset az őszről,

hogy a szél fákkal flörtöl,

hajlong a fenyő,

zörög a rozsdás bádogtető,

toboz hull alá kopogva,

s mint hazug szavak,

apró sárga virágok

ülik meg a rét lágy ölét,

hol patkány hever aléltan,

mire ezt leírtam

legyek szállnak a dögre,

szárnyukkal emelik

el örökre,

ebből a világból.

 

 

 

 

6 év 5 komment

 

 

Voltam már gazdag.

Kertemben kazlak közt

pávák jártak táncot.

Álomnak látszott,

nem vetett ráncot,

Isten köpenyeként

terült fölénk a nyári ég,

alá gyűlt minden,

de nem volt elég.

 

Még, még!

Belülről jött a hang.

A  lég már alvadt,

sűrű lé,

szarkák szálltak fejem fölé,

s az idő, a halhatatlan mátka,

másra emelte borjú szemét,

és szétpergett minden:

javak, nyarak, pávatáncok,

de semmit sem bánok.

Itt van a számon az íze a módnak,

ahogy az évek rajtam átgyalogoltak.

 

Világok között feszít,

vékony szálú lenge híd.

Mit hiszel kisember?

Mit vihetsz magaddal?

 

 

 

 

8 év 11 komment

Cserzett arcú,

kis sovány

asszony áll

a kerítés oldalán

reggel óta.

Nem ment boltba,

nem evett,

nem vett kenyeret.

Forró délben bóbiskol,

őrt álló, ernyős kapor,

alélt levél lebeg.

 

Oszlopnak dől.

Az nem lehet.

Az ő fia nem szörnyeteg.

Földre néz,

két vézna kéz

ölétől messze rebben.

 

Lehetetlen.

Vagy, ha mégis,

jobb, ha rászakad az ég is.

A tüzes, a rettentő.

Onnan lészen eljövendő.

Onnan lészen eljövendő.

 

Magának motyog,

mikrofonba

botlik álla,

karját magasba tárva

szólít Urat:

Ellep a világ mocska.

Küldd közénk vissza

egyetlen fiad!

8 év 29 komment

Kerti Károly rajza

 

 

Egyszer ki kell állnom

egy szál fehér ingben,

gyalulatlan deszkán

kopott dobgitárral,

egyedül.

 

Mielőtt elmerül

kiegyénült lelkem,

el kell énekelnem

legszebb hangomon.

Gyűrött homlokom mögött

selyembe öltözött a dal.

Engem már más nem hall,

más nem ért.

 

Hulló levél,

feltartott tenyér.

 

9 év 17 komment

*

 

 

Sok szép emléket őrzök tovatűnt éveimből. Még működő memóriám polcain páratlan pillanatok várják, hogy végre felidéztessenek. Elhamvadt szerelmek, élő barátságok rezdülései gyakran simogatják szívem tájékát, de a leírhatatlanul jó érzés csak akkor járja át egész testem, ha arra a biztonságot és feltételek nélkül járó szeretetet adó nagycsaládra gondolok, melyben felcseperedtem.

A nagycsaládra, melyben a test táplálása mellett a lelkek óvását is feladatának tekintette az együtt élő, három generáció. Szerettek, mindannyian, de ha ma visszagondolok rájuk, először mindig a nyúlánk termetű, kamaszos mozgású, rövidre nyírt hajú nagyapám alakja jelenik meg előttem, amint gyerekbőrbe bújva próbál a kedvünkbe járni.

Abban az évben korán jött a húsvét. Már úgy március vége felé.

Még hűvös szelek jártak. Akkor is csak ketten voltunk, mint most. A nővérem, meg én. A húgunk későn jött, korán ment. Nagyhét elején nagyapám úgy döntött, kikerekezik a mezőre, megnézi, hogyan vészelte át a telet az őszi búza. Akkurátusan berakta hát tápéi szatyrába mindazt, amik nélkül egyszerűen nem vághat neki az ember az oda-vissza tíz kilométert kitevő útnak.

Először is, szükségeltetett egy üvegnyi ivóvíz. Azután némi kenyér, lehetőleg a cipó oldalából való pillés, egy jókora darab kolbász, biciklipumpa, nadrágcsíptető, és — minden eshetőségre számítva — néhány darab, különböző hosszúságú madzag. Ha nyár elején jártunk, akkor a kolbászt szalámi, később meg füstölt sonka helyettesítette. Nagyanyám, bár nem járt élelmiszeripari szakiskolát, nagymestere lett a tartósításnak. Mikor a szalámik már megszikkadtak, újságpapírt ─ lehetőleg Szabadföldet ─ terített a spájz sarkában haszontalankodó sötétzöld hokedlira, majd erre elkezdte sorjázni a rúdról leaggatott szalámikat. Közben ügyelt, hogy azok még csak véletlenül se érjenek egymáshoz. Aztán mikor több már nem fért a placcra, tiszta fahamut szórt rájuk úgy, hogy éppen ellepje az egészet. Erre jött néhány újabb Szabadföld lap, és kezdődött az egész elölről.

A Népszabadságot nem szívlelete. Abban általában szerepelt Kádár Jankó, aki szerinte ’56-ban ránk hozta az oroszokat, akiket ő még az első titkárnál is rosszabbul tűrt. Nem csoda, hisz ’44 kora őszén épp csak ideértek, s már vitték is az addig még megmaradt szalámikat. Ezzel a módszerrel a gyönyörű piros szálak egészségesek és puhák maradtak. Kibírták, akár a következő disznóvágásig is.

Az ilyen tisztelgő kirándulásokról nagyapám rendszerint visszahozta az élelem nagy részét. Gyanítom, már eleve csak azért vitte magával a finomságokat, hogy nekünk, később madárlátta uzsonnánk legyen. A nagyhéti kirándulásról megtérvén, akkor — a visszahozott élelem mellet — ott lapult a gyékényszatyor mélyen egy riadt tekintetű kisnyúl is.

— Elvesztette az anyját — mondta nagyapám, mikor már hármasban, szénafészket készítettünk az üres nagyistálló jászlában.

Nézegettük, simogattuk a kis jószágot, később etetni is próbáltuk, langyos feles tejjel, friss fűvel, de nem fogadott el semmit. Másnap reggelre bizonyossá vált, hogy ha nálunk marad, elpusztul. Szerettük volna megtartani a váratlanul jött ajándékot, de beláttuk, mi nem leszünk képesek gondoskodni róla.

Nagyapám így ismét felkerekedett, és visszavitte a nyuszit oda, ahol találta. Letette az alacsony búzába, s lehúzódott a csatornaparton. Várt. Csakhamar megjelent a kajlafülű anyanyúl, két lábra emelkedve szimatolta a levegőt, azután nyöszörgő hangot hallatva hívta kölykét. Az odafutott. Éppen elfért az addigra négy lábra visszaereszkedett anyja füle alatt. Összedörgölték az orrukat, s együtt ugrándoztak tova a friss zöld mezőben.

Legalább is így mesélte nagyapám. Még le is guggolt, hogy bemutassa, miként szimatolta a levegőt az öreg nyúl. Ma már persze tudom, hogy a mezei nyúl az egyik leghanyagabb anya az összes emlősállat közül. Kapar a földbe egy sekély mélyedést, abban világra hozza két-három kölykét, és már megy is a dolgára. Hébe-hóba azért még visszanéz, hogy megszoptassa őket.

Öt-nyolc évesen persze erről mit sem sejtettünk. Nyugodtak voltunk. A kisnyúl, mely egy rövid ideig nálunk vendégeskedett, a lehető legjobb helyen van. Kinn a mezőn, az anyjával.

Nagypénteken az asszonyok megfőzték a szűz bablevest, mi férfiak, szabadtűzön, két rosta között kukoricát pattogtattunk. Szombaton üstben főttek a sonkák, kemencében sültek a fonott kalácsok, aztán vasárnap reggel, a nővéremmel nyakunkba szedtük a lábunk, és húsvéti ajándékok reményében tűvétettük a nagy sarokportát. Végül az istálló jászlában, épp a kisnyúl szénafészkében találtunk néhány hímes tojást, celofáncsomagban éppen olyan meggybonbonokat, mint amilyeneket nagyanyánk szokott készíteni ünnepnapokra. És volt még ott egy keskeny, hosszú papír cetli is.

„Köszönöm, hogy visszaadtátok a gyermekemet!” — silabizálta ki nagy nehezen nővérem, a nagyapám görcsös betűivel papírra vetett szöveget.

 

 

9 év 5 komment

Egy rozsdás vasszéken ül a lány

márciusnak idusán,

mögötte avas gaz között

meztelenre vetkőzött háza

letérdelt az út sarába.

 

Áldott fény csorog a tájra,

szemét lehunyja,

arcát belemártja,

szájából kibuggyan a dal.

 

Húsz-tizenkettő,

te feneketlen teknő,

vigyél magaddal!

Vigyél magaddal!

Takács Dezső Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.