Tompa szomjam csókodban elvetél
Ahogy nyakadon szétmáll az ezüst,
Rubin-formád belémivódik mint
Pórusokba a cigaretafüst;
Ásvány-húslebegésed az élet:
Ajkad, mint a bűn, marja testemet,
Ez az örökké szeretnivágyás
Részemmé vált,óh,mint a vízkereszt.
De ne hidd,ne hidd ,hogy a csókok és
A titkon-kacagások csak mese,
Hisz látsz engem,már ráncba boronált
Elköltöző fecske-arcod dere.
Úgy tedd,ha megteszed,hogy ne fájjon,
Múltunk hamvait szórd két szememre,
Hogy a muszály-vakságban ne lássam,
S ne érezzem:lebomlaszt az este.
Nézz rám:záporverte végtelenek
És kiüresedett katarzisok,
Méregfátyolos virrasztások közt
Valami szebbet,derűset hívok:
Minden pillanatomban a lényed
Oly biztos,mint szívemben az érzés,
Kitölt,mint az univerzumot a
Megfejthetetlen, örök létkérdés.
—————————-
Csak az elejét olvastam, jelesül a második versszakba még belekóstoltam. Olyan, mint egy paródia. Már megbocsáss. Ásvány húslebegésed?! Ajjaj. Te olyan tehetséges vagy, ne akarj valaki más lenni. NHI
Keskenyedik a tarló,
Testesedik tar ló:
Lefosztja menyecskéjét,
Elosztja szerezményét
A hó.
Szenderedik a hó, fagy,
Hemperedik a csónak:
Dalolja szerezményét,
Karolja menyecskéjét
A Nap.
Cseperedik az eső,
Heveredik a mező:
Beoltja környezetét,
Leoldja bőr-tegezét
A hő.
Testesedik a harmat,
Keskenyedik a napszak:
Leontja bőr-tegezét,
Bevonja környetetét
A fagy.
Federico Garcia Lorca emlékére
Regina, szeretlek, Regina,
Kívánlak:
Ráncaim bomló, őszi-érett nője,
Elhaló vágyaim feledője,
A falu végén várlak.
Regina, egyem, Regina, telem,
Halálom.
Fülledt zajokban térj be hozzám,
Kunyhómban heverhetsz lapockán,
Földön fekhetsz, azt se bánom,
De maradj, vagy áradj mint a
Kraszna.
Regina,
Múlok, mint az ifjúság öröme,
Elpárolgok, akár a mező zöldje,
Ha beborul az ég,
Regina,
Érzem, meghalok, itt a vég,
Nem vagyok én már csak a kaszás haszna.
Ha elföldelsz, szedd a földet,
Mit én kapáltam,
Ha koporsót csináltatsz, diófából,
Emlékszem, helyét ötvenhat éve ástam,
Ha megsiratsz, inkább ne sirass,
Annyi voltam neked, mint a könyv,
Olvasni nem tudsz, végrendeletet se írass,
Maradjon emlékemül a közöny,
Vagy hangom a mából,
Teleim, hisz azokat is véled fáztam.
Regina, arcom rozsfehér,
Te voltál mindig Varsolcon a
Legszebb cigánylány,
Most éveid és a cigányvér
Kettőnk szegényes otthona,
Pecsétül hagyasson beleink túlvilágán…
Ha meghalok, hagyj a házban,
És ne szólj rólam senkinek,
Vagy menj el, mert negyvenkét fokos lázban
Az alkoholtól nem bírok rád nézni,
És szerelmed, mit elprédáltam,
Nem mossa le az ártézi.
Majd bejöhetsz, elsirathatsz, elvihetsz.
Ad notam Ady Endre
(az urbanális elmaradottságról)
Elavult úton gázolok,
Új, öntött aszfalt, fű, gaz, lószar.
Ezt a ükrégit ismerem,
Ez a magyar Út, jaj.
Lassítok: büdös ürülékszag,
Befedetlen kátyúk,valami rág.
Haj, földig nyúló gyökerek,
Hát hol itt a “világ”?
Nagy táblák gyűrűznek körül,
Míg az Úthomály végét lesem,
Külföldi szurok szaga:
Megyek már kedvesem!
Zaj van, tehenek, lovak,
Szekerek alja nyekereg,
S luxusautóban hajtanak
Néhányan, mindfelett.
A nap rikoltása megvénhedett,
Már szelvényeit takarítja el,
Egy utolsót kalapol a világnak,
S egy fél bolygóval arrébb kelti fel
A darvat,a fecskét,a patakot,
Az embert,a restség-malacot.
A szarvast,a fákat,a polipot,
A szeleket,a tágas poligont.
Didergés csepereg a felhőkből,
A természet lassan mindent eltakar
Vándor madarak lubickolnának
Kivetkőzve,délen,úgy,mint tavaly:
Az orruk,a tolluk,a két lábuk,
A hátuk,a májuk,a vén szárnyuk.
A lelkük,a testük, a szőrszáluk,
A kelepelő csöppnyi csőr-szájuk.
Az ember megvénhed,és beköszönt
Lelkében (is) a fájó,elmúlsz-tél,
Teste,mint az örökös napnyugta,
Szájpadlása már remegve mesél;
A tájak,az árnyak,a repülők,
A vágyak,a lázak,a kerülők,
A darvak,a fecskék,a hóbortok,
A lelke,a teste,a jó csókok.
A nap rikoltása megvénhedett,
Már szelvényeit takarítja el,
Egy utolsót kalapol a világnak,
S egy fél bolygóval arrébb kelti fel
A darvat,a fecskét,a patakot,
Az embert,a restség-malacot.
A szarvast,a fákat,a polipot,
A szeleket,a tágas poligont.
Didergés csepereg a felhőkből,
A természet lassan mindent eltakar
Vándor madarak lubickolnának
Kivetkőzve,délen,úgy,mint tavaly:
Az orruk,a tolluk,a két lábuk,
A hátuk,a májuk,a vén szárnyuk.
A lelkük,a testük, a bundájuk,
A csókra csinált csöppnyi csőr-szájuk.
Az ember megvénhed,és beköszönt
Lelkében (is) a fájó,elmúlsz-tél,
Teste,mint az örökös napnyugta,
Szájpadlása rebeg,tanít,mesél;
A tájak,az árnyak,a repülők,
A vágyak,a lázak,a kerülők,
A darvak,a fecskék,a hóbortok,
A lelkük,a testük,a jó csókok.
A nap rikoltása megvénhedett,
Már szelvényeit takarítja el,
Egy utolsót kalapol a világnak,
S egy fél bolygóval arrébb kelti fel
A darvat,a fecskét,a patakot,
Az embert,a restség-malacot,
A szarvast,a fákat,a polipot,
A szeleket,a tágas poligont.
Didergés csepereg a felhőkből,
A természet lassan mindent eltakar,
Vándor madarak lubickolnának
Kivetkőzve,D
élen,úgy,mint tavaly:
Az orruk,a tolluk,a két lábuk,
A hátuk,a májuk,a vén szárnyuk.
A lelkük,a testük, a bundájuk,
A csókra csinált csöppnyi csőr-szájuk.
Az ember megvénhed,és beköszönt
Lelkében (is) a fájó,elmúlsz-tél,
Teste,mint az örökös napnyugta,
Szájpadlása rebeg,tanít,mesél;
A tájak,az árnyak,a repülők,
A vágyak,a lázak,a kerülők,
A darvak,a fecskék,a hóbortok,
A lelkük,a testük,a jó csókok.
Akkor igazi egy
Vallomás ha dalol,
Ha tollamból rögtön
Bőrödre áthajol.
Akkor vers a vers, ha
Olyan, mint az élet:
Minden perc-sorával
Körvonalaz téged.
Úgy érdemes lenni,
Ha a létem te vagy,
Ha szerelmed telje
Soraimból fakad.
“Fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet,valamíg ő akarja”
Énekek Éneke 3:5
Ha te nem te lennél,
Akkor is téged látnálak
Nem-te benned,
Fogasra akasztott
Magánykabátod már nem kell
Magadra venned.
Méltó hozzád kedves
Az igaz érzés,szavával
tested díszíti,
Szerencsétlen hát ki
A szerelem bőrfátyolát
Nem hiszi.
Ez a vágy és tudat
Kitölti minden szekundum
Ábránd-zaját,
Mert idejutottam:
Mindenben érzem nyomaid
Ábrázatát.
“Zene és szerelem:a két legszebb dolog a világon.”
Most írom, most hallom
Szerelmünk dallamát,
Elvétett mosolyon
Megbúvó lant hadát.
Most látom,most érzem
Sok-sok madár dalát,
S eddig észrevetlen
Szívemben orgonát.
Most hívom,most kérem
Lelkembe a derűt,
Csókoddal csalj nékem
Éjféli hegedűt.
Most küldöm,most űzöm
Testemből a lázat
Mint ártatlan szűzből
Keserű hárfákat.
Most hiszem,most vallom:
Te vagy hűs,kék ege
Életemnek,hiszen
Te vagy magad zene.
——————————————————————————–
Kedves Szilárd! Szép dallamos ez, csak hát ez a szerelmünk dallama, a madárdal és társai elég elcsépelt már. Te ettől sokkal jobbakat tudsz. Ezt most a naplódba javaslom.
