A derék fárad, sós csöppök az arcon,
csak magad űzöd, senki sincs, ki hajtson,
és megnyugodva bámulsz föl az égig,
ahogy a friss föld eléd feketéllik,
s úgy öleled át szemeddel a kertet,
mint sok éve az ébredő szerelmet,
a sárgálló őszt zsenge zöldnek látod,
ahogy a tavasz melegágyát ásod,
és halad a rend, nő a sor a sorra,
te szaporítod, s ritmusra hajolva
az ásót egyre mélyebbre ereszted,
a kifordult rög megcsillantja kedved,
az örömöt a napfény felé tartod,
s egy lenge szellő letörli az arcod.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.26. @ 07:23 :: Böröczki Mihály - Mityka
