Szepesi Zsuzsanna Szerző
Vezetéknév
Szepesi
Keresztnév
Zsuzsanna
5 év Nincs Komment

Kép: Internet

Utolsó búcsú, félszeg nevetés,
végső elválás, végső ölelés.
Elfojtott könnyed mosolyba rejted,
így titkolnád el: összetört lelked.

Színlelve közönyt, takarod magad,
hisz tudod, belül üresség marad;
csillagos álmod váltja a sötét
szívedben, s várod a magány ködét.

Nem ezt akartad, mért így lett vége?
Szabadságodba a társ nem fért be;
halogattad az igenlő választ.

A mit ő akart: családot, téged,
megrémítette törtető éned.
Most már nem vár rád – igaz párt választ.

————

Zsuzsi, a téma sajnos „érinthető” – hisz nap, mint nap találkozik vele az ember… hol a saját életében, hol pedig ismerős, illetve idegen világokban…de hiába a téma, ha nem bontakozik ki benne a líra… valahogy most ez elmaradt. Alapgondolatnak jó, esetleg egy nagyon lélegzetű íráshoz… de ez így, szigorú sorokra, rímekre, versszakokra szedve… ledobja magáról azt az „értéket”… ami „akár” lehetne is…

De ez most nem.

5 év 7 komment

 

Néha még megkeres a gyötrő álom:
zuhatag szélén magamban állok,
kéklő messzeség hegyormait látom,
de mélybe hívnak fehér kristályok.

 

Titkot rejt a távol, oda kell jutnom –
küldenek üressé lett tegnapok:
értelmét a létnek csak ott találom,
s megélni majdan azt, erőt kapok.

 

Vágy és akarat küzdenek bennem,
az egyik úton végig kell mennem,
segítség nélkül, bármily meredek;

mert mindkét útnak titok a vége,
nekem kell járnom, indulok végre.
Egyet lépek, s vizesen ébredek.

 

 

6 év 5 komment

Most bölcselkedem, mert a tapasztalat saját, mint a fotó!

 

Fiatalság! Táncol, nevet,
nem is gondol arra,
neki is lesz ősz a haja,
barázdált az arca.

 

Nincs még gondja, nem fáj semmi,
rózsaszín az élet,
az éjszakák nekik hoznak
mámorosan szépet.

 

De az évek szállnak tova,
lassan elfogy az út;
bölcsen kell hát azzal bánni,
ami belőle jut.

 

Tartalmasan megélt napok
guzsalyán font élet
megalkotott kincseivel
soha nem ér véget.

 

Hófehérré vált sötét haj,
botot szorító kéz
ellenére ragyog a szem,
ha boldog múltra néz.

 

Felnőtt gyermek, szép unoka
nyújtanak örömet;
nem öregszik meg a lélek,
amíg féltve szeret.

 

 

6 év 9 komment

 

Lehajtott fejét húzza a bánat,
röpke álma a végtelenbe hullt…
Fonnyadó indák őrzik a vázat,
kísértetszárnyú lidérce a múlt.

 

Ujjai rácsán emlékek úsznak,
lázas elméje kutatja vadul.
Nekifut újra a rövid útnak,
kereng porában – és nem szabadul…

 

Illanó percek kongnak üresen,
villanó szikrák az üszök alatt…
Szürke hamuban mit is keressen,
nagy szerelméből csak pernye maradt.

 

 

6 év 11 komment

 

Alkonyatkor

 

Folyóparton ért utol
a könnyű léptű est,
amíg a lenyugvó Nap
fodrára bíbort fest,
a kezed keresem.

 

Némán hömpölyög tova
a messze tartó ár,
egy csobbanás sem reszket,
az alkonyat még vár –
megtalálhasd szemem,

összefonni sugarát
kimondatlan vággyal,
a felszakadó sóhaj
csillagokhoz szárnyal…
Mert itt vagy mellettem:

érezhetem örömét
tested melegének,
biztos szíved gyönyörén
bontakozó fények
vezetik szerelmem.

 

 

6 év 8 komment

 

Agyamban száguldó, vad semmiségek,
didergőn bénító lázban égek.
Nem számít, hol vagyok és hova érek,
álmaim feketék vagy fehérek.

 

Lidérctől remegek, úgy ébredek fel,
sietnék, de az ágy nem ereszt el.
Rémülten sorolom, mi várna rám,
hiába, börtönöm lett a szobám.

 

Marcangol tőrével a kétség belül,
ilyenkor tollamra árnyék vetül.
Keserű gondolat szántotta sorok
boncolják, mit érek, miért vagyok.

 

Gyöngybetűk halmaza gúnyosan vádol,
feleljek, mit várok még a mától.
Kővé lett szívemen a hűlő remény,
kolduló tenyérrel küzdöttem én!

 

 

6 év 8 komment

hexameterek

 

 

Várom az új tavasz eljöttét, érezni, hogy` árad
illata. Mennyire más lesz majd álmom, ha a langy szél
súgja meg –  őrizvén melegét, ízét örök édesen.
Egykor is így vártam: remegőn, ifjúi hevével
szívemnek, hisz téged egy édes hajnala küldött.

 

 

6 év 16 komment

 

Elveszetten, társtalanul,
mikor a sok kép feltolul
múltadból;
nagyon fáj az egyedüllét,
s ahogy vágyod forró ölét,
hozzád szól.

 

Kedves hangja lágyan ringat,
suttogva a szép szavakat
rád hajol;
újra érzed, karja ölel,
s felriadva bánat tölt el:
nincs sehol!

 

 

6 év 11 komment

…én hol keresselek?
Hová rejtőzött el
valódi éned?
Hogy viharos szelek
tépázását elbírd,
falat emeltél –
a gondokat egyedül,
kínlódva éled…

Nyugtalan az álom,
fáradt az ölelés,
halványul a fény…
Tüzét sem találom
égő szemeidnek:
a csillogás tompa,
könnyes valóságán
eltűnt a remény.

Kedved börtönének
kapujánál állok.
Felsebzett az öklöm,
s hiába zörgetek –
süket csend fogad.
Köröttem hevernek
kivérzett álmaink –
a puszta magányban
nincs, mivel ledöntsem
heggyé nőtt falad.

 

6 év 9 komment

 

 

 

Most utam` magam keresem,
s a választ…
miért nőtt a fal, mi tőled
elválaszt?
Hová bújjak, hogy megtalálj,
hogy az élet játék legyen –
felhőtlen, sikeres:
s ha nem is értesz azonnal,
mégis…
örömmel megkeress!

Szepesi Zsuzsanna Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.