Megint esik,
krajcáros álmok ülnek
villanydrótokon fázósan gubbasztó
madárszárnyak alatt,
tócsában sárral ölelkezik
felhőknek fűről csorduló könnye,
szél jajgat fák erős
karjai közt, félősen ringatva
a tegnapról itt maradt nyarat,
búzavirág hajtja fejét
árvacsalán tenyerébe,
még kék álmai szállnak az égre.
Megint esik,
az esernyő a fogason
remegve várja, induljon végre,
vidám mosollyal tekintve
ég magasán síró felhőkre,
a félcipő fázósan húzza össze magát,
a cipőfűző kissé ijedten
csitítja a szakadást: holnapra eláll,
az ajtó kilincsén hasztalan
kapaszkodik a pillanat,
kint eső mossa tisztára
az ember házába igyekvő álmokat.
Megint esik,
ember nyomorát siratja
a vállon kapaszkodó
földre érni nem akaró esőcsepp,
Ő, szélbe kiáltja bánatát,
s hiszi, hogy tócsák mélyén
tisztább a sár, mint ez a világ,
térdre borulva emeli kezét
a kisírt szemű égre,
arcát mossa esők vére,
s míg térden állva motyogja imáját,
az eső lassan eláll,
a nap felhők mögül kukucskál.
