Kozák Mari : Tisztára mossa

 

Megint esik,
krajcáros álmok ülnek
villanydrótokon fázósan gubbasztó
madárszárnyak alatt,
tócsában sárral ölelkezik
felhőknek fűről csorduló könnye,
szél jajgat fák erős
karjai közt, félősen ringatva
a tegnapról itt maradt nyarat,
búzavirág hajtja fejét
árvacsalán tenyerébe,
még kék álmai szállnak az égre.

 

Megint esik,
az esernyő a fogason
remegve várja, induljon végre,
vidám mosollyal tekintve
ég magasán síró felhőkre,
a félcipő fázósan húzza össze magát,
a cipőfűző kissé ijedten
csitítja a szakadást: holnapra eláll,
az ajtó kilincsén hasztalan
kapaszkodik a pillanat,
kint eső mossa tisztára
az ember házába igyekvő álmokat.

 

Megint esik,
ember nyomorát siratja
a vállon kapaszkodó
földre érni nem akaró esőcsepp,
Ő, szélbe kiáltja bánatát,
s hiszi, hogy tócsák mélyén
tisztább a sár, mint ez a világ,
térdre borulva emeli kezét
a kisírt szemű égre,
arcát mossa esők vére,
s míg térden állva motyogja imáját,
az eső lassan eláll,
a nap felhők mögül kukucskál.

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.