Ravasz Levente Szerző
Vezetéknév
Ravasz
Keresztnév
Levente
Ország
Romania
2 hónap Nincs Komment

Szétfolyt tinta a papíron,

így mosódott szemed alatt

el a sötét festék, mikor

sírva hullottál vállamra,

mint egy megfáradt falevél

lágy mozdulattal elnyúlva.

Érzem, az erekben a vér,

megáradt folyóként, zúgva

fut át a törékeny testen,

míg rátalál a nyugalom.

Megpihen kezemben kezed,

súgod: – Nincsenek angyalok!

3 hónap Nincs Komment

Megjátszott, hamis értékek

csalnak újra tőrbe téged,

ami egyszer rég igaz volt

mára apró törmelék lett,

megtépték sötét viharok.

Nem nézhetek a szemedbe,

mert benne magamat látnám

s minden titkolt gondolatom.

 

Váratlanul belém markolsz,

összegyűröd fehér ingem

némán magadhoz szorítasz.

Most utoljára elhiszem.

Értelmét vesztett szavaim

általad otthonra lelnek.

Karjaidban tanultam meg

mi az igazán végtelen.

6 hónap Nincs Komment

Csupán öt perc

álom és ébrenlét határán,

csupán öt perc,

amit az önzés oltárán

neked áldozok.

Csupán öt perc,

míg érted, neked vagyok,

a szövet, ami tested körbevonja

s ölel önzetlen.

A cukor, oldódok teádban,

édesíteni reggeled.

Ajkaidról szálló füst,

kezedben virágcsokor.

Vagyok s voltam

tükrödben a mosoly.

 

6 hónap Nincs Komment

Régi, megsárgult újságból

gondosan tűrt papírhajó,

lassan sodródok az árral,

nem tart meg feszített háló.

 

Lenyugodni készül a nap,

mint füzetlapon a tinta

folynak szét a sötét árnyak,

a fényt elnyelik a falak.

 

Idegenként érkeztem,

akinek nincs már új holnap.

Nem nézel a szemembe,

 

elfordítod arcodat.

Én pocsolyának születtem,

de veled tenger voltam.

 

 

 

Attila

7 hónap 2 komment

Lehajtott fejjel s kitárt
lélekkel állok előtted,
ott, hol az ismert világ
megtörhetetlen csönddel
takarózik az ismeretlent
felfedő szemek elől.

Számra fagy a lehelet,
a hűs hajnali levegőt
mélyen beszívja tüdőm.
A komor házak fölé
hallgatag füst szőtt settenkedő,
vaksötét,  torzuló árnyakat.

A sápadt hold gúnyosan mosolyog.
Kiszáradt fa áll az udvaron,
kopasz ágai közt egy bagoly
mélabús hangon perel.
Millió fűszál meghajol,
a harmat, illatos teher.

A távolban győz a fény,
a horizont megszakad,
a tájat, mint vörös szatén
lepel, fedi be a pirkadat.
A metamorfózis végbement,
ahogy a szénből gyémánt,
éjszakából, reggel lett.

Én, a szemtanú állok némán,
lehajtott fejjel s kitárt
lélekkel, csodára várva,
a csendben mormolt imák
most fülekre találnak.
A napsugarak melengetnek.

Új szárnyakon száll a szó.
Lelkem lassan felenged
az éjszakai fagyokból.
A ház már nem kalitka,
otthont rejtett a homály
magányos titka.

Feltárulnak a szobák,
a kicsiny családi fészkek.
A gyerekek harsogó kacagása,
mint szélben,
az édes szabadságtól megrészegült
madarak életvidám éneke.

A kertben új élet fakad.
A fűben titkon térdepel
egy komisz tarka kandúr,
szűk egérlyukat kémlel.
A házból egy angyalarcú
lány, a vakító fénytől félve,
kócos hajjal, lassan lép elő,
Arcomhoz simul puhán.

Minden nap végbemenő
csodálatos átalakulás.

7 hónap Nincs Komment

 

Néha megállva, téged csodállak,

légy lelkemnek menedékhely,

 

ha rémítenek zaklató árnyak,

a változás, kérlek, légy Te.

Hibát takaró foltja a zsáknak,

vért kívánó penge éle,

 

hegyi vízfolyás, tiszta vizében

tükröződő torz önarckép,

vagy visszatérő, sápadt kísértet,

kit vigasztal egy kis napfény.

 

Lázasan égő, perzselő titok,

mire a szív választ akar.

A kert végében nyíló liliom,

ki ma dalol, holnap nyarat

 

kiáltva szakad az út porába.

Önző világ törmeléke.

Néha megállva, téged csodállak.

Légy lelkemnek menedékhely,

 

ha rémítenek zaklató árnyak,

a változás, kérlek, légy Te!

7 hónap Nincs Komment

Kikötöm csónakomat

ott, hol lelassul a víz.

A homokban óvatosan

taposok, erős fény vakít.

A fák, mint koszorúk

ölelnek körbe, mint a táj,

mi is folyton változunk.

Tavaszi virágok illatát

lengeti felém a szél.

A fákon túl nárciszmező.

Itt nincs senki más, csak én,

s a lombok közt ölelkező

madarak. Várok. Énekük

lassan betölti a teret.

Testem a fűben elterül,

a kék ég majd betemet.

A mező, akár az élet,

az erdőnél véget ér,

de más szögből nézve

lehet, hogy végtelen,

s szép lesz majd az ébredés

a hűvös alkonyon,

ha eltűnik a félelem,

s a megfáradt arcokon

mosoly s áldott béke lesz.

 

8 hónap Nincs Komment

Meglátogatlak álmodban,

Ágyad szélére ülök.

Megkérem szépen a Holdat,

Csillagokra esküdjön,

Nem árul el, hogy itt voltam.

 

Éj tavában a csillagok

Békésen bóbiskolnak,

Ringatóznak. Én hallgatok

S szorongató titkokra

Keresek választ ajkadon.

 

Arcodon a béke nyoma,

Megfáradt kezemmel

Megérintem. Óvatosan,

Nehogy felébresszelek.

Világosodik a szoba.

 

A hajnal fénye rám talál,

S az égből a kert fölé,

Sűrű, reggeli pára száll.

Egy ködös alak sötét

Árnyékát elnyelik a fák.

 

8 hónap Nincs Komment

Hibáim nehezednek vállamon,

Természet törékeny egyensúlya,

Fény és sötétség lassan átkarol.

Hajolj ide, hogy füledbe súgjam:

„A leckét örökre megtanultam.”

A fény megtörik fehér szárnyadon,

Arcod lágy vonásai közt újra

Elveszek, neked, veled maradok.

 

Ami még hiányzik az arcodról,

Egy mosoly, amit tegnap én adtam.

Kinyitom neked most ezt az ajtót,

Ami mögött lelkemet ringatja

Egy gyerekkoromból maradt dallam.

A közelben halkan madárdal szól.

Megtörhetetlen már a nyugalmam,

Testem elnyújtva hever a padlón.

 

8 hónap 4 komment

 

Amikor először megláttalak,

Tudtam, érted vagyok és általad.

Lopva egy mosolyt csaltam arcodra,

Úgy, hogy ne lássa senki más

S azóta ez a mosoly tart fogva,

Lelkemen nőtt égszínkék encián.

Tavaszi napsugarak játszanak,

Végigsimítják kecses válladat.

Álomképekből raktalak össze

S most Te uralkodsz fölöttem,

Önzésem hibátlan tükörképe.

Ravasz Levente Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.