Mit ér a magas bér,
ha az, amiért jár
visszhangzó biankó
s cserébe olyat kér,
mitől értékrend
deres hadat üzen
az önkényes lelki
gyarmatosításnak.
Ám ruha nélkül
halványkék színű
a hidegbe burkolt,
csupasz test,
s lágy, fehér gyapjú
hevíti csak fel újra,
ha rászáll a bőrre
mélykék, zúzmarás est…
Aludni tér a szabadságérzet,
hogy túlélje a leszállt telet.
Bizakodik.
Talán eljön a
reményt táncoló tűztündér,
hogy kibuggyanjon az
utolsó csepp
Vér.
Egekben a vérnyomás,
verőér a szememben pattan el,
s fülemben szívek dobognak.
Szállj hát, vérmadár!
Ahhoz, hogy az agy éljen,
szükség van a szívünkre.
Ahhoz, hogy a szív túléljen,
szükség van az eszünkre.
Bóklászom
képzeletem képei között
s váratlanul feltűnő
rég vágyott
csillogó
mélybarna tekintet
kér
érintsem meg
*
Bénultan
zuhanva tűnődöm
hogy hívhat engem
épp ő szeretetre
*
Mélycsend
A fülemben zúgó vérkeringés
töri meg az ábrándba búvó
csodálkozást
*
Dobbanó szívrobbanás
kelti életre bennem
a tavaszt
ami
Életeken át kísérő
hamvadó
Csók
Terjed bennem kerge eszme,
mely messze legyez terheket,
s keserves medreket keresve
kergetek fekete telet.
<br /
Súlyt vonszoló sóhaj
koppan
gondolatok
mélykék jegén
s kietlen törzsem
bágyadtan járkál
Ágaim lassan lemorzsolódva
szilánkokra törnek szét
Csonttól
válik el rideg kéreg
melyről néhány fagycafat lóg
s rajta maroknyi hóféreg
mocorog
*
Mélyen rezgő hangon
lelkemből szólít meg
a szikra
Olvadj
Ruganyos szöveteim
parancsra
illenek össze
színeim életet ragyogva
erdeimre
Nem szólok.
Csak nézem,
fiktív világaid
éled.
Hagyom,
halványuljanak
a fények.
Végy levegőt,
Szuszogj,
Lélegezz mellettem,
fényesen éljem világom,
a világ boldogságom miatt csodáljon.
A kert, mi szívemben nőtt,
sose lásson kezemben
haragból kinövő véres tőrt,
csak arany virágot hozó hajtást,
mit türelmünk s
őszinte szeretetünk táplál.
Koszos szívem csak téged vár,
fekete hiányod ollója életből kivág.
Mint gyűrött matricát
dédi lencséjében gyűlő
koncentrált napfény
éget el.
Hamu marad utána,
min nem látszik gyűrődés.
Fekete illatot áraszt,
s mélyen maró fájdalmat
foglyul ejtve porlad
szél által szét,
hogy fájdalmát többé
ki ne engedje.
Csendben nézem,
ahogy lemegy a Nap,
fáradtan is
oly gyönyörű vagy,
mint a kép,
mit álmok festettek,
szárnyakba tekerve
mellém fektették
tested.
