mert foszlanak a jelzőszalagok
s az éjbe mártott figyelők
kék uszályok
szatén őrei a bezárt gondolatnak
agyamban turkáltok
és szétpattannak a kopott gerincek is
az elszivárgó szavak
mint buzgárok a sorok alatt
oly szelídek
s az a rengeteg fény a fák között
elnyúlva
füvek derekára fonódnak
külön a fény mely az egeké
és külön az árny inda módra
hálóját ha szaporítja
fojtogat
– a kígyó mindig ravaszabb –
és lám a vén világítótorony
lámpaüvegét tisztogató örökkévalóság
kanócát kurtító fárosz
feldereng mint lágy ecsetvonás
sárga szemekkel
öböl száján fuvallat
hozzám szivárogjatok
ti tépett szavak
vetkőztessetek meztelenre
vigyétek koponyám
és bukdácsoljatok barázdáin
a kopott lemeznek
sercegő lebenynek
mert árválkodtok bennem
tehetetlen
oly rövid az élet
a szirteken már tombol a sebzett alkony
a felszeletelt homály
fényszilánkokat hullat a partra
kristály csillagokat
összerezzennek a ramsay gyerekek
egy fényszikével szíven szúrnák
hold bölcsőjéből anyatej fakad
túlcsordul ezüst karimáján a szeretet
hátra bukok és zuhanni kezdek
felfogom a cseppeket
vén Hebridák
te gyöngykeretbe foglalt szomorúfűz
elveszett melltű
százezer dagály zúdulhat rád
akkor is megtalállak
fövényeden fekszem el és őrizlek éber hanyagon
öblöd éjvizéből kísértet vitorlákat bontok
és elérem majd azt a tornyot
mert holnap kedvez az idő
és engedi
engedi a tornyot elérni
most oly távoli az Ouse folyó
így maradjon
éhezzenek még bennem a szavak
azok a sebzett vadak
hallgatózom
s lesem neszét a gyémántfénynek
zsebeim tele
kövekkel
s a neszek kiszűrődnek
kristályosodnak csendben
s ha kérdem merre tereltek
és tiszta e az elme
nem felelnek
őrizlek éber hanyagon
lassú léptekkel gázolok a habok felé
könyvjelzőm addig is legyen
egy rőt tölgyfalevél
2013.12.16.
______ avagy Marco Stanley Fogg szavaktól zsúfolt dobozai
avagy Marco Stanley Fogg szavaktól zsúfolt dobozai
a doboz mint sejt
ha rejteget
plazma bent és kint
a tér
a káosz szülte fergeteg
s a mag
a mindent tudó mély
mit rejteget
zabolátlan méh
fészkében az egész
s a falán túl csak
a rész
a hajtogatott él kamrát nyit
mint dübörgő szív ha útnak ered
és megnyílnak a hömpölygő erek
megtelő és ürülő doboz hegyek
áradó karton vermek
izgatott moraj
heves szavak
kötve fűzve motoszkál az elme
s a láncra vert nyugtalanság
mint izzó láva
kicsordul
és rám talál
lelkemre sütve seregnyi billogot
ilyenkor
ernyedten fekszem el
és fortyog még bennem a szó
hagyom
fröccsennek szét a láva csillagok
mint éber éjszakák égtükrén
a luciferin rovarok
két emelet közt
ha elakad a lift
kielégíted a perceket itt
míg szaporázó nyelveden
megtorpan a rémes világ
s New York áramszünetre vált
elnézem őket
a szótlan doboz pillért
mélysötét néma hitét
és törpe magamat
kit eltapos súlyos árnya
az origami sas kitárt szárnya
és a tenyérnyi egek között
sikló rémület
a közöny
már liheg a hátam mögött
völgy nélküli hegyek
mert lehet a hegy
völgytelen
hol Cyrano a nagyorrú
bolyonghat szabadon
időtlen
_és akad fa is
sem tölgy
sem fenyő
mely nem lesz magas
de egyedül nő_
körbe vesznek hát a dobozok
lezáratlan
karton dobozok
a boldogok
s belém karcolják az ikreket
vagy széthulló
kaotikus halmazok
megmászom a szirteket
mert fent a fények csendesek
és verdes majd tekintetem
a dicső ünnepen
törött szárnyakkal
Nakonxipán házai felett
lámpás imbolyog az éjben
fényét köd fojtogatja
jajong a széllel
összeölelkeznek vad táncba
srófolt fénye
hol közel vakítón
és petróleum pára arcomon
hol messze dereng
fűzfa vesszők tépik az eget
egy sublót mellett csapdába esetten
bádog kanna
csőre felém fordul fenyegetőn
közelít hömpölyögve
már egy hatalmas fekete lyuk torka
és elnyel
alattam kátrányos deszkák nyikorognak
a sarki bolt
emberöltőnyire
és csattanva rám zárul fekete ajtaja
felettem hatalmas kád morajlik
s megtelik belőle kannám
petróleummal
_a pontos idő hat óra_
csapdában rekedt az álmom
2015.12.29.
félek
igen félek
és ki ne félne
mert az élet korca
ott ahol a madzag
egyre jobban feszül
ráncba szedett gatyák és pendelyek
ha elszakad
mi lesz veletek
ha elszakad
lesz hol keseregnetek
lám a könyörgés már megfeszítve
lehunyta szemét
és a vér
a vér csak hömpölyög a fájdalom hegyén
váradon az üveghegyem
az andalgó körös part
hol csellengtek velem a megtanult szavak
most mind belém mar
féltenek
igen féltenek
a pokolban sűrűsödnek az írnokok
kit érdekel a fűzfának dőlt életem
kit érdekel a templomom
és kit a szétmorzsolt üveghegyem
2015.11.26
ismeritek a feneketlen csendet
az osonó csuhás némaságot
fehérben nyüzsög olykor az elme
és szótlan vedli a fecsegő láncot
a kárhozat katlanában
fortyog egy őrült világ
zabolátlan
a pokol kapuja tárva
s csak a néma szavak remete fészkén
mocorog még némi bánat
én csupán testvér
a laikus
segédkezem
nyiss csapást a tiszta hangnak
hogy csörgedezze át hajlékodat
és annyi gyötört tudatból
végre
merülhess fel te is egyszer
s ha már kijelölve végtelen kerengőd
a szokásokat soha el ne hagyd
maradj hozzájuk hű szerető
hogy ne veszítsd az utad
mert ostorfán lóg az üres veder
kút mélyén csillagnyi ég hever
s lám az ingoványos tévelyen
már sűrű csend szédeleg
2015.11.25
őszi szél tombol
dióverő bot henyél
két rozsdás kampón
*
dióhullásban
tulipánfám még őrzi
dús lombját zöldnek
*
rőzselángok közt
sül kosárnyi padlizsán
lesz mit hámoznom
érzem a forró levegő vibrálását
érzem a perzselő homokot a lábujjak közt
úgy buggyan ki mint iszap
egy marok szorításából
és apró buckaként a körmökön elterül
Sandymount
valahol a város peremén egy villamos döcög
s a fövényen hosszasan vonszolja maga után csikorgását
leengedem a redőnyöket
kirekesztem a világot
szűkülő pupillákkal csíkokra aprítom
megsemmisítem
és újra kirakom
quilling napraforgókat rakok ki belőle
van Gogh sárgákat minden kapura
az egyik kezemben Joyce
a dublini emberek
a másikkal homlokomon egy verejtékcsepp
gyöngyét felfogom
ma este is néptelen a színház
üres széksorok előtt áll a dalnok
hőség
hőség
elviselhetetlen
a félhomály még őrzi az éj frissét
a csendben egy kattanás
bekapcsol a kávéfőző átmosása
minden változik
a pázsit egyre sárgább
a vadszőlő festeget
tűzpirosra
kerítéseket
a gólyafészkek lakói kifeszített szárnyakkal állnak
a napnak háttal
majd ha jelez a biológiai óra
indulnak
valahol dézsé fellapozza jegyzetfüzetét
fedlapja skót mintás
a kedvenc sapkája is skót mintás
és hosszú sorokat ró bele
arról a bizonyos napról
jelenleg
P.s.U. Annus 94 Post Scriptum Ulixes
szimbolikus határvonal a kalendáriumban
Ezra Pound húzta meg
azon a napon amikor
James Joyce befejezte az Ulysses írását
vedd ezt a könyvet és keress egy lakatlan szigetet
kánikulában jók a lakatlan szigetek
egy nap és az egész világ
az emberek világa
hát ezt a könyvet vidd magaddal
a fordítók ajánlása
és az enyém
emelem hát poharam JJ kedvenc fehér borával
arciduchessa
jo jo jo serene magyansty az
winevat feherbour
ha delel a nap
kánikulában az észak-déli utak ontják magukból legjobban a meleget
felezővonalra költözik a templom tornya is
és a gázlókon házak vibrálnak
photoshop és fata morgana
árnyéktalanok az útjelző táblák
az árokparton feketerigók
széttárt szárnyakkal
felborzolt tollakkal
napfürdőznek
első gondolat hogy hőguta
de szétrebbennek
napfürdőztek
a kerekek hangja mint mikor a ragtapaszt téped a bőrről
vagy a gyantás depilálás
a csapágy duruzsol
néha a váltó kattog
ha már hegynek látszik a bugaci puszta
kattog
kattog
kattog
2015.08.15
Az illusztráció Győrfi András festménye
mert kialudtak akkor a fények
s lehulltak a hibiszkusz virágok
a kábult manézs héjában
mint sápadt fényszilánkok
sorra elalélnak
és látom a virrasztó légtornászt
fesztelen csontokkal
a háló felett feszül sápadt arca
egy ajzott zsinegen
ingatag karma
a lábak mint sárga csipeszek
remegnek
és a prédát leső éj
gondolat füstkarikákat ereget
s a karikadobó
az éjjel egy
én
ágaskodó árbocok
fűzik őket sorba
enyelgő gallérok hada
a rúd körül
és hallom a zsongást
mint csivitelő liget hangját hajnalhasadáskor
míg elnémul a világ
és egymásba roskadnak
hangtalan
a szavak
csak a rivalda marad
világtalan
és a tátongó súgólyuk
hányat üssön még a tornyok harangja
és érzem a fahéj illatát
a kihűlt szavak ravatalán
a gyászt
a nagy folyó ha bömbölve hömpölyög
nyelved mélyén
mit beszélsz
és beszélek én
óh fiam
hallod e még a csermelyt
csobogni a bércek alatt
és a lihogó tükrén látod e még
fodrozódni az éj egét
árnyait a vergődő szavaknak
a kirekesztettekét
és feledtekét
öltözzek tán bohócnak
harlequinmásnak
maszkos társnak
maskarásnak
hogy hallassam a jajt
én a bolond
vagy slammeljek
avatatlan
pion ne vedd zokon
ha nem középiskolás fokon
egy szlemtúr pince ablakán
besurranva eldobom magamat
szú rágta kaptafám
és koppintok egy performanszt
előadásnak is mondhatnám
de úgy snassz a performansz
mert unom már a lájkolatlan meddőséget
hiába a posztolás
ismerősnek
frendek ismerőseinek
kiknek ajkán magyar a szó
és viselt dolgaik
viseltesek
gesta hungaroring
de ha másé az ing
ne is vedd magadra
az ajtón ring a tábla
a performansz halasztva
no comment
rossz ómen
hányat üssön még a tornyok harangja
tegnap hamvazó szerdán
kuporogtam a dombtetőn
felettem nyikorogtak
a kevély széllapátok
s hamuval hintették fejemet
2015.06.24
ideje van a kövek szétszórásának
külön az erdőn túli éveké
s a hegyekhez simuló részeké
s bennem csak a csend marad
Erdély mohos csendje
s a Partium halk szeretete
mondd kinek üzenhetnék hadat
lelkem ha oly szakadt
foszlányaiból mi maradt
szőjek e még zászlót tenyérnyit
ráhímezni kusza életvonalát
minden sóhaját
vagy kopjafára égnyit
kapaszkodjon belé a szél itt
és feszüljön a kristály vitorla
pusztuljon ki szelét kifogta
emlék kürtő mélyén
ízzon a huta
csűrjeim mind kifosztva
halomban áll a hamuzsír
arcomra kenem
simuljon rá lelkem
halotti maszkként legyen ír
ha hála szegényen feledlek
mondd kinek üzenhetnék hadat
ha szalajka maszkom vak odúiból
gyöngyöket fakaszt
világtalan
szilaj emlékek szédülten rajzanak
nyissátok hát a kasokat
fogjatok be minden szót
a kifacsart földeken
csak ez maradt
és azok a szétszórt kövek
láttátok már a halmok felett
sorakozni neveit a múltnak
porladnak
a kérgesedő jeleken
csak kopjafájuk van
kétrét görnyedten
s alant a hantok fájdalma
némák a pihenő koponyák
ismeritek őket
a bölcs véneket
tudták nevét a tájnak
a végtelen határnak
és tanítottak járni
bejárni a vidéket
a hátakat a bérceket
és az erdőn túli részeket
belakták a székeket
szereket és szegeket
örökségünk szétesett
de megtanultam járni
fanyar léptekkel hangtalan
megtanultam járni
és követem az árnyakat
a szétmálló nyomokat
morzsalékán fakasztok rügyeket
ha kesergés kelyhébe
mártott az irónom
és értitek már ezt az érzést
a ráncok árnyékát
a felismerést
meddig lesz ideje a jajgatásnak
ha szökdelést sóvárog a láb
szűk karámba szorult a gulya
és cipeli hátán telek jeges havát
meddig táplál még szekered
ha dereka már csintalan
kátyúba szorult fáradt kerekek
megkövült küllőin az út sara
vonuló évek az ég alatt
keresik a régi fészket
a füstölgő lármafát
mint csóva seregek
reménytelen
és ha eljön ideje az összegyűjtésnek
ki hordja majd egybe a köveket
2015.04.29.
a csendből kúsznak elő
a torz suttogó hangok
vonagló sikoly maszkok
nyelvet öltenek
és őrült iramban másszák
a szikár kéményeket
s mint palackból a szellem
kilövellnek
a tűzfalak préséből
téglák réséből
utánuk málló vakolat pernye
és hull hull a fejemre
csak tenyérnyi a kék
hulla udvar hull az ég
sarkában gyűl a bűz
aknamély
s mint űzött vad
a szűkülő kürtőn körbe tekereg
szűköl mint kivert eb
újra
meg újra
pörgő tuba
az apró szemű falakon
vergődik a sikoly
mély az álom és remeg a szem
ház gyomrában odalenn
köröm kapar a köveken
tótágast áll a világ
apadó kutak mint pocsolyák
és lefetyel a népség
kétágú nyelvvel
csúszó mászó
rémség
jöjj és halld
nyöszörög még az öreg
morzsolja a követ
kámzsa odú
csuklya zug
vele futok és liheg a szív
félre rúg
mezít lábam poroszkál
hangulatom folyondár
föld tengelyén kolonc már
didereg a pucér lét
szélmalom dombján mint vergődő galamb
sikoly száll
sisak rostély kenetlen
nyikorog
búsképű a lovag
tarisznyáján vonótok
vonótlan
gyantátlan hang csak a torok tüzel
parázs vánkos
és szűz szavak
lihegő lepedőn
lepedőnyi a vers
csontjaimon mint gyolcs
végtelen a tekercs
a csendből kúsznak elő
a torz suttogó hangok
rendre
2015.03.18
