Lucskai Vincze Szerző
Vezetéknév
Lucskai
Keresztnév
Vincze
Ország
Hungary
Vezetéknév
Lucskai
Keresztnév
Vincze
Ország
Hungary
5 hónap 4 komment

mert foszlanak a jelzőszalagok

s az éjbe mártott figyelők
kék uszályok
szatén őrei a bezárt gondolatnak

agyamban turkáltok

és szétpattannak a kopott gerincek is
az elszivárgó szavak
mint buzgárok a sorok alatt
oly szelídek

s az a rengeteg fény a fák között
elnyúlva
füvek derekára fonódnak
külön a fény mely az egeké
és külön az árny inda módra
hálóját ha szaporítja
fojtogat

– a kígyó mindig ravaszabb –

és lám a vén világítótorony
lámpaüvegét tisztogató örökkévalóság
kanócát kurtító fárosz
feldereng mint lágy ecsetvonás
sárga szemekkel
öböl száján fuvallat

hozzám szivárogjatok
ti tépett szavak
vetkőztessetek meztelenre
vigyétek koponyám
és bukdácsoljatok barázdáin
a kopott lemeznek
sercegő lebenynek
mert árválkodtok bennem
tehetetlen

oly rövid az élet

a szirteken már tombol a sebzett alkony
a felszeletelt homály
fényszilánkokat hullat a partra
kristály csillagokat
összerezzennek a ramsay gyerekek
egy fényszikével szíven szúrnák

hold bölcsőjéből anyatej fakad
túlcsordul ezüst karimáján a szeretet
hátra bukok és zuhanni kezdek
felfogom a cseppeket

vén Hebridák
te gyöngykeretbe foglalt szomorúfűz
elveszett melltű
százezer dagály zúdulhat rád
akkor is megtalállak
fövényeden fekszem el és őrizlek éber hanyagon
öblöd éjvizéből kísértet vitorlákat bontok
és elérem majd azt a tornyot
mert holnap kedvez az idő
és engedi
engedi a tornyot elérni

most oly távoli az Ouse folyó
így maradjon
éhezzenek még bennem a szavak
azok a sebzett vadak
hallgatózom
s lesem neszét a gyémántfénynek
zsebeim tele
kövekkel
s a neszek kiszűrődnek
kristályosodnak csendben
s ha kérdem merre tereltek
és tiszta e az elme

nem felelnek

őrizlek éber hanyagon
lassú léptekkel gázolok a habok felé

könyvjelzőm addig is legyen
egy rőt tölgyfalevél

2013.12.16.

5 év 13 komment

______ avagy Marco Stanley Fogg szavaktól zsúfolt dobozai

               
    avagy Marco Stanley Fogg szavaktól zsúfolt dobozai           
               
a doboz mint sejt                
              ha rejteget           
plazma bent és kint                 
              a tér           
a káosz szülte fergeteg               
              s a mag            
              a mindent tudó mély           
mit rejteget               
zabolátlan méh                
              fészkében az egész            
s a falán túl csak               
              a rész           
a hajtogatott él kamrát nyit               
mint dübörgő szív ha útnak ered               
és megnyílnak a hömpölygő erek               

megtelő és ürülő doboz hegyek               
              áradó karton vermek           
izgatott moraj               
              heves szavak           
kötve fűzve motoszkál az elme               
              s a  láncra vert nyugtalanság           
              mint izzó láva           
                            kicsordul       
és rám talál               
              lelkemre sütve seregnyi billogot           

ilyenkor               
ernyedten fekszem el               
              és fortyog még bennem a szó           
                            hagyom       
fröccsennek szét a láva csillagok               
mint éber éjszakák égtükrén               
              a luciferin rovarok           
               
két emelet közt               
ha elakad a lift               
              kielégíted a perceket itt           
míg szaporázó nyelveden                
              megtorpan a rémes világ           
s New York áramszünetre vált                
               
elnézem őket                
              a szótlan doboz pillért           
              mélysötét néma hitét           
és törpe magamat               
kit eltapos súlyos árnya               
              az origami sas kitárt szárnya           
              és a tenyérnyi egek között           
sikló rémület               
              a közöny           
              már liheg a hátam mögött            

völgy nélküli hegyek               
              mert lehet a hegy           
              völgytelen           
hol Cyrano a nagyorrú               
              bolyonghat szabadon           
              időtlen           
_és akad fa is        
              sem tölgy    
              sem fenyő   
mely nem lesz magas        
              de egyedül nő_   

körbe vesznek hát a dobozok       
              lezáratlan   
              karton dobozok    
                            a boldogok
s belém karcolják az ikreket       
              vagy széthulló   
              kaotikus halmazok   
megmászom a szirteket       
mert fent a fények csendesek       

és verdes majd tekintetem   
a dicső ünnepen   
              törött szárnyakkal
              Nakonxipán házai felett

5 év 12 komment

       
lámpás imbolyog az éjben     
fényét köd fojtogatja     
         jajong a széllel    
         összeölelkeznek vad táncba    
srófolt fénye      
         hol közel vakítón    
                  és petróleum pára arcomon   
         hol messze dereng     
     
         fűzfa vesszők tépik az eget    
egy sublót mellett csapdába esetten     
         bádog kanna    
                  csőre felém fordul fenyegetőn   
                  közelít hömpölyögve   
                           már egy hatalmas fekete lyuk torka  
                                    és elnyel 
alattam kátrányos deszkák nyikorognak     
         a sarki bolt    
                  emberöltőnyire   
                  és csattanva rám zárul fekete ajtaja   
         felettem hatalmas kád morajlik    
                  s megtelik belőle kannám   
                           petróleummal  
     
_a pontos idő hat óra_     
         csapdában rekedt az álmom    
      
2015.12.29.

5 év 9 komment

félek    
             igen félek   
             és ki ne félne   
mert az élet korca    
             ott ahol a madzag   
             egyre jobban feszül   
ráncba szedett gatyák és pendelyek    
             ha elszakad   
                          mi lesz veletek  
                          ha elszakad   
             lesz hol keseregnetek   
lám a könyörgés már megfeszítve    
lehunyta szemét    
             és a vér   
             a vér csak hömpölyög a fájdalom hegyén   
váradon az üveghegyem    
             az andalgó körös part   
hol csellengtek velem a megtanult szavak    
                          most mind belém mar  
féltenek    
             igen féltenek   
a pokolban sűrűsödnek az írnokok    
             kit érdekel a fűzfának dőlt életem   
kit érdekel a templomom    
             és kit a szétmorzsolt üveghegyem   
    
2015.11.26

5 év 8 komment

ismeritek a feneketlen csendet    
             az osonó csuhás némaságot   
fehérben nyüzsög olykor az elme    
és szótlan vedli a fecsegő láncot    
             a kárhozat katlanában   
             fortyog egy őrült világ   
                          zabolátlan  
                          a pokol kapuja tárva   
s csak a néma szavak remete fészkén    
             mocorog még némi bánat   
én csupán testvér    
             a laikus   
                          segédkezem  
nyiss csapást a tiszta hangnak    
             hogy csörgedezze át hajlékodat   
és annyi  gyötört tudatból    
                          végre  
                          merülhess fel te is egyszer  
             s ha már kijelölve végtelen kerengőd   
              a szokásokat soha el ne hagyd   
              maradj hozzájuk hű szerető  
              hogy ne veszítsd az utad  
mert ostorfán lóg az üres veder    
kút mélyén csillagnyi ég hever    
             s lám az ingoványos tévelyen   
                          már sűrű csend szédeleg  
    
2015.11.25  

5 év Nincs Komment

 

 

őszi szél tombol
dióverő bot henyél
két rozsdás kampón
*

dióhullásban
tulipánfám még őrzi
dús lombját zöldnek
*

rőzselángok közt
sül kosárnyi padlizsán
lesz mit hámoznom

5 év 11 komment

érzem a forró levegő vibrálását     
            érzem a perzselő homokot a lábujjak közt    
            úgy buggyan ki mint iszap    
                        egy marok szorításából   
és apró buckaként a körmökön elterül     
            Sandymount    
            valahol a város peremén egy villamos döcög    
s a fövényen hosszasan vonszolja maga után csikorgását     
     
            leengedem a redőnyöket    
kirekesztem a világot     
            szűkülő pupillákkal csíkokra aprítom    
                        megsemmisítem   
            és újra kirakom     
quilling napraforgókat rakok ki belőle     
            van Gogh sárgákat minden kapura    
     
az egyik kezemben Joyce      
            a dublini emberek    
            a másikkal homlokomon egy verejtékcsepp    
                                    gyöngyét felfogom  
ma este is néptelen a színház     
üres széksorok előtt áll a dalnok     
hőség     
hőség     
            elviselhetetlen    
                        a félhomály még őrzi az éj frissét   
            a csendben egy kattanás    
            bekapcsol a kávéfőző átmosása    
     
minden változik     
            a pázsit egyre sárgább    
                        a vadszőlő festeget   
                                    tűzpirosra  
                                    kerítéseket  
a gólyafészkek lakói kifeszített szárnyakkal állnak     
                        a napnak háttal   
            majd ha jelez a biológiai  óra    
                        indulnak   
valahol dézsé fellapozza jegyzetfüzetét     
                        fedlapja skót mintás    
                        a kedvenc sapkája is skót mintás   
            és hosszú sorokat ró bele    
            arról a bizonyos napról    
                        jelenleg   
            P.s.U. Annus 94 Post Scriptum Ulixes    
szimbolikus határvonal a kalendáriumban     
            Ezra Pound húzta meg    
                        azon a napon amikor   
                        James Joyce befejezte az Ulysses írását   
vedd ezt a könyvet és keress egy lakatlan szigetet     
                                    kánikulában jók a lakatlan szigetek  
                        egy nap és az egész világ   
                        az emberek világa   
                                    hát ezt a könyvet vidd magaddal  
            a fordítók ajánlása    
                        és az enyém   
emelem hát poharam JJ kedvenc fehér borával     
                        arciduchessa   
                        jo jo jo serene magyansty az   
                                    winevat feherbour  
     
ha delel a nap     
kánikulában az észak-déli utak ontják magukból legjobban a meleget     
                        felezővonalra költözik a templom tornya is   
                                    és a gázlókon házak vibrálnak  
                                    photoshop és fata morgana  
            árnyéktalanok az útjelző táblák    
            az árokparton feketerigók    
                        széttárt szárnyakkal   
                        felborzolt tollakkal   
                                    napfürdőznek  
első gondolat hogy hőguta     
            de szétrebbennek    
                                    napfürdőztek  
            a kerekek hangja mint mikor a ragtapaszt téped a bőrről    
                        vagy a gyantás depilálás   
a csapágy duruzsol     
            néha a váltó kattog    
                        ha már hegynek látszik a bugaci puszta   
                                    kattog  
                                    kattog  
                                    kattog  
     
2015.08.15

5 év 16 komment

Az illusztráció Győrfi András festménye

 

 

mert kialudtak akkor a fények

s lehulltak a hibiszkusz virágok

a kábult manézs héjában

mint sápadt fényszilánkok 

sorra elalélnak
 

és látom a virrasztó légtornászt 

fesztelen csontokkal

a háló felett feszül sápadt arca

egy ajzott zsinegen

ingatag karma

a lábak mint sárga csipeszek

remegnek

és a prédát leső éj

gondolat füstkarikákat ereget

s a karikadobó 

az éjjel egy

én

ágaskodó árbocok

fűzik őket sorba

enyelgő gallérok hada

a rúd körül 

és hallom a zsongást

mint csivitelő liget hangját hajnalhasadáskor

míg elnémul a világ

és egymásba roskadnak

hangtalan 

a szavak

csak a rivalda marad 

világtalan

és a tátongó súgólyuk 

hányat üssön még a tornyok harangja

és érzem a fahéj illatát

a kihűlt szavak ravatalán

a gyászt

a nagy folyó ha bömbölve hömpölyög

nyelved mélyén 

mit beszélsz

és beszélek én

óh fiam

hallod e még a csermelyt

csobogni a bércek alatt

és a lihogó tükrén látod e még

fodrozódni az éj egét

árnyait a vergődő szavaknak

a kirekesztettekét

és feledtekét

öltözzek tán bohócnak

harlequinmásnak

maszkos társnak

maskarásnak

hogy hallassam a jajt

én a bolond

vagy slammeljek

avatatlan

pion ne vedd zokon

ha nem középiskolás fokon

egy szlemtúr pince ablakán

besurranva eldobom magamat 

szú rágta kaptafám

és koppintok egy performanszt

előadásnak is mondhatnám

de úgy snassz a performansz

mert unom már a lájkolatlan meddőséget

hiába a posztolás 

ismerősnek

frendek ismerőseinek

kiknek ajkán magyar a szó

és viselt dolgaik

viseltesek

gesta hungaroring

de ha másé az ing

ne is vedd magadra

az ajtón ring a tábla

a performansz halasztva

no comment

rossz ómen

hányat üssön még a tornyok harangja

tegnap hamvazó szerdán

kuporogtam a dombtetőn

felettem nyikorogtak

a kevély széllapátok

s hamuval hintették fejemet

2015.06.24

5 év 9 komment

 

ideje van a kövek szétszórásának

külön az erdőn túli éveké

s a hegyekhez simuló részeké

s bennem csak a csend marad

Erdély mohos csendje

s a Partium halk szeretete

mondd kinek üzenhetnék hadat

lelkem ha oly szakadt

foszlányaiból mi maradt

szőjek e még zászlót tenyérnyit

ráhímezni kusza életvonalát

minden sóhaját

vagy kopjafára égnyit

kapaszkodjon belé a szél itt

és feszüljön a kristály vitorla

pusztuljon ki szelét kifogta

emlék kürtő mélyén

ízzon a huta

csűrjeim mind kifosztva

halomban áll a hamuzsír

arcomra kenem

simuljon rá lelkem

halotti maszkként legyen ír

ha hála szegényen feledlek

mondd kinek üzenhetnék hadat

ha szalajka maszkom vak odúiból

gyöngyöket fakaszt

világtalan

szilaj emlékek szédülten rajzanak

nyissátok hát a kasokat

fogjatok be minden szót

a kifacsart földeken

csak ez maradt

és azok a szétszórt kövek

láttátok már a halmok felett

sorakozni neveit a múltnak

porladnak

a kérgesedő jeleken

csak kopjafájuk van

kétrét görnyedten

s alant a hantok fájdalma

némák a pihenő koponyák

ismeritek őket

a bölcs véneket

tudták nevét a tájnak

a végtelen határnak

és tanítottak járni

bejárni a vidéket

a hátakat a bérceket

és az erdőn túli részeket

belakták a székeket

szereket és szegeket

örökségünk szétesett

de megtanultam járni

fanyar léptekkel hangtalan

megtanultam járni

és követem az árnyakat

a szétmálló nyomokat

morzsalékán fakasztok rügyeket

ha kesergés kelyhébe

mártott az irónom

és értitek már ezt az érzést

a ráncok árnyékát

a felismerést

meddig lesz ideje a jajgatásnak

ha szökdelést sóvárog a láb

szűk karámba szorult a gulya

és cipeli hátán telek jeges havát

meddig táplál még szekered

ha dereka már csintalan

kátyúba szorult fáradt kerekek

megkövült küllőin az út sara

vonuló évek az ég alatt

keresik a régi fészket

a füstölgő lármafát

mint csóva seregek

reménytelen

és ha eljön ideje az összegyűjtésnek

ki hordja majd egybe a köveket

 2015.04.29.

6 év 8 komment

 
a csendből kúsznak elő
 
 

 
 
a torz suttogó hangok
 

 
vonagló sikoly maszkok 
 
 

 
 
nyelvet öltenek
 
 

 
 
és őrült iramban másszák
 

 
 
a szikár kéményeket
 

 
s mint palackból a szellem 
 
 

 
 
 
kilövellnek 
 

 
 
a tűzfalak préséből
 

 
 
téglák réséből
 
 

 
 
 
utánuk málló vakolat pernye

 
 
 
és hull hull a fejemre

 
csak tenyérnyi a kék
 
 
 

 
 
hulla udvar hull az ég
 

 
sarkában gyűl a bűz
 
 
 

 
 
aknamély
 
 

 
 
 
s mint űzött vad
 

 
a szűkülő kürtőn körbe tekereg
 
 

 
szűköl mint kivert eb
 
 
 

 
 
újra
 
 
 

 
 
meg újra
 
 

 
pörgő tuba
 
 
 
 

 
az apró szemű falakon
 
 

 
 
vergődik a sikoly
 
 

 
 
 
 
 
 

 
mély az álom és remeg a szem
 
 

 
ház gyomrában odalenn
 
 

 
köröm kapar a köveken
 
 

 
 
 
 
 
 

 
 
tótágast áll a világ
 

 
 
apadó kutak mint pocsolyák
 

 
és lefetyel a népség
 
 
 

 
kétágú nyelvvel 
 
 
 

 
 
csúszó mászó
 
 

 
 
 
rémség
 
 

 
jöjj és halld 
 
 
 

 
 
nyöszörög még az öreg
 

 
 
morzsolja a követ
 
 

 
kámzsa odú
 
 
 
 

 
csuklya zug
 
 
 
 

 
vele futok és liheg a szív
 
 

 
 
 
félre rúg
 
 

 
mezít lábam poroszkál
 
 

 
hangulatom folyondár
 
 

 
föld tengelyén kolonc már
 
 

 
 
 
 
 
 

 
 
didereg a pucér lét
 
 

 
szélmalom dombján mint vergődő galamb

 
 
sikoly száll
 
 

 
sisak rostély kenetlen
 
 
 

 
 
nyikorog
 
 

 
 
búsképű a lovag
 
 

 
tarisznyáján vonótok
 
 
 

 
 
vonótlan
 
 

 
gyantátlan hang csak a torok tüzel
 

 
parázs vánkos
 
 
 

 
 
és szűz szavak
 
 

 
lihegő lepedőn
 
 
 

 
 
lepedőnyi a vers
 
 

 
 
 
 
 
 

 
csontjaimon mint gyolcs
 
 

 
 
végtelen a tekercs
 
 

 
a csendből kúsznak elő
 
 

 
 
a torz suttogó hangok
 

 
 
rendre
 
 
 

 
 
 
 
 
 

 
2015.03.18
 
 
 
 

Lucskai Vincze Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!