ismeritek a feneketlen csendet az osonó csuhás némaságot fehérben nyüzsög olykor az elme és szótlan vedli a fecsegő láncot a kárhozat katlanában fortyog egy őrült világ zabolátlan a pokol kapuja tárva s csak a néma szavak remete fészkén mocorog még némi bánat én csupán testvér a laikus segédkezem nyiss csapást a tiszta hangnak hogy csörgedezze át hajlékodat és annyi gyötört tudatból végre merülhess fel te is egyszer s ha már kijelölve végtelen kerengőd a szokásokat soha el ne hagyd maradj hozzájuk hű szerető hogy ne veszítsd az utad mert ostorfán lóg az üres veder kút mélyén csillagnyi ég hever s lám az ingoványos tévelyen már sűrű csend szédeleg
... ha majd a dalnok, kihal belőlem és állok ismét éktelen ... buckámat hordja szét kóbor szél, reménytelen, ha majd jönnek daltalan, kopár szavak lanttalan és gőg táplálja dacos lelkemet, kerüld majd érintésemet ... mi marad, egy morzsányi falat egy cseppnyi harmat ...