Lucskai Vincze : Szalajka maszkban

 

ideje van a kövek szétszórásának
külön az erdőn túli éveké
s a hegyekhez simuló részeké
s bennem csak a csend marad
Erdély mohos csendje
s a Partium halk szeretete
mondd kinek üzenhetnék hadat
lelkem ha oly szakadt
foszlányaiból mi maradt
szőjek e még zászlót tenyérnyit
ráhímezni kusza életvonalát
minden sóhaját
vagy kopjafára égnyit
kapaszkodjon belé a szél itt
és feszüljön a kristály vitorla
pusztuljon ki szelét kifogta
emlék kürtő mélyén
ízzon a huta
csűrjeim mind kifosztva
halomban áll a hamuzsír
arcomra kenem
simuljon rá lelkem
halotti maszkként legyen ír
ha hála szegényen feledlek
mondd kinek üzenhetnék hadat
ha szalajka maszkom vak odúiból
gyöngyöket fakaszt
világtalan
szilaj emlékek szédülten rajzanak
nyissátok hát a kasokat
fogjatok be minden szót
a kifacsart földeken
csak ez maradt
és azok a szétszórt kövek
láttátok már a halmok felett
sorakozni neveit a múltnak
porladnak
a kérgesedő jeleken
csak kopjafájuk van
kétrét görnyedten
s alant a hantok fájdalma
némák a pihenő koponyák
ismeritek őket
a bölcs véneket
tudták nevét a tájnak
a végtelen határnak
és tanítottak járni
bejárni a vidéket
a hátakat a bérceket
és az erdőn túli részeket
belakták a székeket
szereket és szegeket
örökségünk szétesett
de megtanultam járni
fanyar léptekkel hangtalan
megtanultam járni
és követem az árnyakat
a szétmálló nyomokat
morzsalékán fakasztok rügyeket
ha kesergés kelyhébe
mártott az irónom
és értitek már ezt az érzést
a ráncok árnyékát
a felismerést
meddig lesz ideje a jajgatásnak
ha szökdelést sóvárog a láb
szűk karámba szorult a gulya
és cipeli hátán telek jeges havát
meddig táplál még szekered
ha dereka már csintalan
kátyúba szorult fáradt kerekek
megkövült küllőin az út sara
vonuló évek az ég alatt
keresik a régi fészket
a füstölgő lármafát
mint csóva seregek
reménytelen
és ha eljön ideje az összegyűjtésnek
ki hordja majd egybe a köveket
 2015.04.29.
Legutóbb szerkesztette - Lucskai Vincze
Szerző Lucskai Vincze 200 Írás
... ha majd a dalnok, kihal belőlem és állok ismét éktelen ... buckámat hordja szét kóbor szél, reménytelen, ha majd jönnek daltalan, kopár szavak lanttalan és gőg táplálja dacos lelkemet, kerüld majd érintésemet ... mi marad, egy morzsányi falat egy cseppnyi harmat ...