Magyar Eszter : Vigyázó szemek

Nyomtatás

Mindig könnybe lábad a szemem, ha meghallom ezt a lelket hasogató dalt. Nem szégyellem, hogy férfi létemre ilyen hatással van rám. A bánatot, fájdalmat, gyászt nem lehet nemekre osztott elvárásoknak megfelelően átélni. Csak egyféleképpen, emberien.

A vétkest, aki gázolt három évre ítélték, a gyereket és engem, vétlenül életfogytiglanra… Fiam anya nélkül nőtt fel, én pedig elveszítettem a feleségemet. A kérdéseket bezártam a „miérteket” tartalmazó dobozba, melynek fedelén állva próbálok egyensúlyozni, immár negyven éve.

Hiszem, hogy valahol létezik egy hely, ahonnan eltávozott szeretteink vigyáznak ránk. Nem találok más magyarázatot arra, ami akkor régen történt, mikor a tragédia utáni első karácsonyon igyekeztem haza, szüleimhez. Menekültem a városból, ahol úton-útfélen kellemes karácsonyi ünnepeket kívántak egymásnak az emberek, nem akartam látni a feldíszített üzleteket, utcákat, tereket, a meghitt, vidám forgatagot. Abban az időben a munkahelyemen, a szállítási cégnél, néhány sofőr és egy titkárnő tartozott hozzám. Egy hete mondogatták már:

— Tudjuk a dolgunkat, menjen csak főnök, pihenjen, minden rendben lesz!

A kocsimban elromlott a fűtés, de már nem akartam időt tölteni a javításával. Majd otthon. Kétéves kisfiamat délben elhoztam a bölcsődéből, a korai sötétedés miatt igyekeztem minél előbb indulni. Melegen felöltöztettem és beültettem a hátsó ülésre, remélve, hogy nem fázik meg, míg hazaérünk.

Kevés autóval találkoztunk, kopár szántóföldek mellett haladtunk úti célunk felé. Jól esett a táj egyhangú szürkesége, csendje, nyugalma, amire annyira vágytam.

Már csak tizenöt kilométerre lehettünk szülőfalumtól. Folyamatosan próbáltam egyik kezemmel a bepárásodott ablakot törölni, másikkal a kormányt fogni. „Mindjárt meglátom a templom tornyát” biztattam magamat. Az ablak megint elhomályosodott, erőltettem szememet, hogy jobban lássak, és akkor hirtelen, a semmiből két zöld szem villant elém. „Betyár nekiugrott a szélvédőnek.” Szerencsére reflexeim jól működtek, beletapostam a fékpedálba, a kocsi gyorsan megállt. Hátranéztem, de kisfiam semmit nem érzékelt a történtekből, mélyen aludt. Annyira megijedtem, hogy egész testemben remegtem, de agyam szédületes tempóban dolgozott. „Hogy került ide az évek óta halott kutya?” Igyekeztem megnyugodni, összeszedtem bátorságomat és kiszálltam a kocsi védelmet nyújtó fedezékéből. Körbenéztem, de a kihalt országúton senki nem járt, a mellette húzódó szántóföld felett a téli madarak magasan, némán köröztek. Teremtett lelket sem láttam. „Hová lett a kutya? Hol van a teteme, hiszen elütöttem?” Ahogy meresztgettem szemeimet az erősen szürkülő, koradélutáni órában, egyszerre, az autó előtt talán öt-tíz méterre az úton, egy kivilágítatlan nyerges vontató képe rajzolódott ki. Ekkor döbbentem rá, ha Betyár nem ugrik elém, egyenesen belehajtok, s talán soha többé nem ünnepeljük meg a karácsonyt. Közelebb lépve a munkagéphez láttam, hogy vezetője benne ül, rádőlve a kormányra.

Kiemeltem kisfiamat a kocsiból és a legközelebbi, faluszéli házakból hívtam segítséget. Néhányan felismerték a férfit, nem először fordult elő, hogy ittasan bajt kavart. A hamarosan kiérkező rendőrök alig tudták leszállítani az ülésből, olyan mélyen aludt az alkoholtól.

A történtek hivatalos részét lezárva tovább folytattuk utunkat, de minduntalan eszembe jutott a kutya. Egészen biztos voltam benne, hogy megmentette az életünket. Törtem a fejem, hogyan lehetséges ez. Betyár helyén, az udvaron már három éve másik kutya őrködött. Még ha élne is, miért jött volna el a háztól ilyen messzire? Mindig hűségesen szolgált a portán, teteme jogosan talált nyugalmat a virágos kert végénél. Édesanyám egy szilvafát ültetett az emlékére.

Szüleim boldogan siettek elénk, órák óta füleltek, mikor hallják meg az autó motorjának zúgását. Amint kipakoltunk, biztonságban tudtam a gyereket, hátramentem Betyár sírhelyéhez. Képtelenségnek tűnt az egész, mégis biztosan tudtam, hogy láttam őt. Míg próbáltam megérteni, mi is történt, teljesen besötétedett, az út kimerített, de muszáj volt megköszönnöm, amit értünk tett. Megértő szüleim nem faggattak, bár látták, hogy valami nyugtalanít. Jól esett, hogy megvárták a másnapot, mikor leülepedtek bennem az események annyira, hogy képes lettem elmesélni a hihetetlen esetet. Elkerekedett szemekkel hallgatták beszámolómat, végül ki-ki a maga módján reagált. Édesanyám mélyet sóhajtva, csak annyit jegyzett meg:

— Leesik rólad a nadrág. Kihűl a leves, csirkét rántottam, egyél fiam.

Édesapám aggódó arckifejezéssel hümmögött, egész életében a kézzel fogható dolgok jelentették számára a valóságot. Tudta, az elültetett mag kikel a földből s növény, étel lesz belőle, ha pedig nem, annak megint érthető magyarázata van.

— Na, ha ettünk, utána segítek megjavítani a fűtést a kocsiban — mormogta.

Nem erőltettem, hogy higgyenek nekem. Csak feleslegesen nyugtalanítottam volna őket. Persze én magam is kerestem valami magyarázatot, s úgy vélem, megtaláltam.

Mikor még csak udvaroltam feleségemnek és először vittem haza, hogy bemutassam, rögtön szoros barátságot kötött a kutyával. Később, ha otthon voltunk, Betyár mindig körülötte kószált, ha valahová leült, a lábához feküdt, különösen ragaszkodott hozzá.

Talán ott, valahol, nagyon messze is együtt vannak, s Ő küldte, hogy megmentsen minket.