Magán-alagút,
fázós csend, homály,
vákuum-villanás,
elbúvó élet.
Némi szorongás,
berzenkedés és
harag; elnémult,
elárvult lélek.
Zárt kapuk erdeje,
tonnányi teher-tömeg,
nagy agyszülemény-gyár.
Felhőtlen borongás,
zivataros napfény.
Soha nem láttam még…
mindig is ezt láttam…
mintha láttam volna…
Szürke álmokból kitör,
csatazajra ébredve
egy magzatnyi darabom
eszmél a végtelenre.
Micsoda – mi nem csoda?
Újra madárdalt hallok,
tünedez a félhomály,
újra szólnak a hangok.
Ébredésem eldöntött már,
takarodj, te kusza álom!
Valamikor enyém voltál –
most már halálod kívánom!
Itt a reggel, az őszi köd.
Lágyan simogat a pára.
Most a természet tart tükröt
kitáguló pupillámra.
Csicsergés a madárlakban,
virágillat leng köröttem;
hogyan nyughatnék meg abban,
hogy eddig észre se’ vettem?!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Bogár Gábor
