Kastély Máté Szerző
Vezetéknév
Kastély
Keresztnév
Máté
11 év 3 komment

 

 

11 év 6 komment

szonett

 

 

Fecseg? ajkad cserélnéd csókra.

Bús borókavirág minden szavam.

Kóróként n? semmiségek bozótja

Bennem, ?zött vad a mondhatatlan.

 

Így még aztán nem zörög a haraszt

Se, bújva dúslombú történetekbe,

Egymás el?l; menekülve; maradsz

Te, elsietett szavak szerelmese.

 

Sz?zi habfehérbe begubózva,

Hogy tartalmaid senki meg se sejtse,

Belebújsz megbonthatatlanokba,

Húzva hazugságaid szép feszesre.

 

Diófa alatt ülök meztelen

Magam. Én vicsorgó embertelen.

 

11 év Nincs Komment
#1

SMS

 

 

 

Úgy áll most minden oly kuszán

Kett?n képletes modusán

Hogy az ember hiába fókuszál

Csak áll széttárt karokkal sután

Szíved feltörhetetlen kókuszán.

 

11 év 5 komment

Csak egy puha ölbe hajtani fejem,

csak elszenderülni csendesen,

ringani kitérdepelt térdeken,

feküdni csöndben, csontig meztelen.

11 év 3 komment

 

Aludj szépen,

nem az enyém az álmod.

nehéz réten,

ha majd utad bejárod,

sötét éjben

könnyed kontúrja károg,

nézz elébem:

és majd magadat látod.

 

de most aludj,

ne gondolj senki másra,

szemed csak csukd

rá e veszett világra,

s ne bízd a súlyt,

mit álmod nyom, másra,

hogy majd földúlt

szíved magának kívánja.

 

Aludj szépen,

nem az vagyok, kit kértél.

csók cserében

engem magadra mértél

kéj kevélyen,

de két oldal az érmén

ha én mérem

s te egyt?l is féltél.

 

Nálam nincsen

ma  semmi, amit kértél,

még ha ingyen

is adnám, nem cserélnél

engem, ilyen

széttört szürke cserépnél,

most azt hiszem

talán jobbat reméltél.

 

Én már szóltam

érted, s az tagadott meg,

ami voltam,

bárgyú reményként benned

barangoltam,

s estem, s rajtad heverek

darabokban

most: széttörten, keresztben.

 

De te aludj,

álmodd az igazak álmát,

kinn a szél fújt,

s én karomból párnát

hajtottam, tudd

itt járt valaki, s rád

óvón borult,

s tartotta a lámpást.

 

S ha majd ébredsz,

én kávéval várlak,

s számon kéred

majd cigarettámat,

s én csak nézlek

nem is hallom a szádat,

hogy reménynek

keser?m kívántad.

11 hónap 6 komment

Magamhoz

 

Itt kezdem: magamnál.

Könnyebb is így talán,

meg hát hol máshol kezdjem?

Akkor is itt kezdeném, ha nem mondanám.

Cifrázni úgy sincs semmi kedvem.

Rég tudom már:

„…a legjobb ha mindent kimondok,

így oktatnak ügyeletes és tanulságos napi gondok.”

Bájolgást ne várj,

Se könnyed kedvet,

mi csiklandozva megnevettet.

Könnyezni való verset,

fölhizlalt hízelgést,

Ringató mesét.

Épp úgy híján vagyok már

a hiú bóknak, mint miértnek az ész.

Nincs más csak ez a kevés,

mit elspájzolt bennem a nyár.

A padlás persze tele.

De hogy vigyelek oda fel?

No meg azt hiszem nem is nagyon érdekel.

Muszájból meg ne gyere.

Az ismerem már.

Bárkit ide fölcibáltam:

csodálkozott pár percet,

eljátszott szelíden, nevetett

belebújt a gyerekruhába,

magára vette régi barátok

emlékeit: es?verte télikabátot.

Elkávézott, elcigarettázott,

beszéltünk mindenr?l mir?l lehetett.

S visszah?költ bomlott esz? fogaskerekeken,

elmélázott önmarcangoló hiteken,

sopánkodott sovány verseken,

mosolygott szerelmeseken,

és szaladt el el?lem messze;

vagy maga el?l, ki tudja már?

És most hogy megint

szólni buzdít valami fellobogó hit:

Valami új, Valami más,

Valami suhanó remény

belekap a dunyhába és viszi a padlást.

S ott ülök én:

e kopott bárka

papírcsákós kapitánya,

És játszani lehet újra gyerekkorom színterén;

(az ég felh?tlen tiszta kék)

s én kicsi vagyok, gyönge gyerek,

de ott hajózok a mindenség tengerén.

És nevetek.

 

 

Hajónapló

 

Április

 

Hogy hozzád? nem tudom.

s ha nem hozzád, ki máshoz?

Ki ülne még egy ilyen unott

áprilisi délutánon, arcom

barázdált sáncos

harcszínterére: ködnek,

-oszló barátok hullái fölé

testmeleg elmúlásnak,

kik hajlongó háttal g?zölögnek

a rend terpeszt? undorán,

 térdepl? tanulságnak,

fejet hajtva örök id?knek,

(kötélnek fejvesztett korok nyakán)

l?poros emlékek helyébe

ringató reménynek;-

füstölg? cigarettavégre.

Ki ülne más?

 

Mikor léha lelk? lelkes ostobák,

kínrímes kerepl?k,

nedves szerekkel mímelnek tavaszt.

Mikor májusi szell?k szavára

pattanásig feszülnek a rügyek,

s kiülnek szelíden szélére az ágnak,

mint kamaszok arcára

szeretni kívánó sejtek.

A serken? vér pezseg!

Forradalmi lázban bájolog,

?sz és tavasz tusába,

mint vén dáma

kéjt sikítva a csend.

Fegyverropogás az ágak hegyén

a rímek balladája.

A suhogó combú gazok szimfóniája,

kocsmadalt fütyörész? részeg utcazenész.

A mezítlábas verslábak

láblógató kedvéb?l, közhelyeken

pattogó szotyola a metrum.

Serceg? slukknyi  dekk e rekedt blues.

Sörszagú barátok borulnak össze

hátvakaró ölelésbe.

Ösztönök csupasz ölébe

ruhástul a jókedv.

A lejárt gramofon

sisterg? gyutacsa

lassan odázza a robbanást,

szikrái az örömóda utolsó akkordjait pattogtatják:

Az élet szép.

A szerelem örök.

sosem lesz vége.

sosem lesz vége.

Sosem lesz vége

Sosem lesz vége?

sosem lesz vége!?…

 

A t? megbicsaklik az id? végtelen kerekén.

Az utolsó cérna is elszakadt.

(Omladozó árva menedék.)

Roskadó bástyái alatt,

keresztbe tett lábakkal cigarettázik az én.

Füstjét beissza a hant.

A harcot el se kezdem.

Hiába: se fegyverem, se merszem.

Csak ülök és hallgatok csendben,

arcom lehajtva a tenyeremben,

hajam bogáncsos kócban,

szálaira bontja a szél.

Maradok mi voltam.

Csak én:

A változó id?k várandósa,

ki ezer elvet élt,

s ezerszer elvetélt

alatta nyög? görcsben az örök.

S még csak nem is kérdem miért.

Most keser? malmára hord a lét,

a minek-kinek k?táblái közt,

közönyig köszörült kerekek

kerget?z? eszén,

hidegre fent pengék

kéj csókja fülemig ér.

De ez még nem is az az enyveskez?

szolgalelk? szerelem,

ki lopni lopakodva jár belém.

Nem az a viaszos vágyódás,

mi virrasztva vánkosra izzad.

nem gyarló erényem fizetsége,

gyanta fogta fogadalom,

mire hiába bármi gyónás.

Nem. Ez szürke és szakadt.

Nem a nincstelenek rongya,

nem gy?ztesek megtépett lobogója,

Nem gyász szabdalta szövet,

nem gyáva olcsó köszönet

ha másra nem futja. Nem.

Ez csak szennyes.

A hétköznapok szürke mocska.

Nem vándorút porozta

köntös. Csak kiny?tt gönc.

Olyan mint a többi.

Mit szúrós szelek

szárítanak,

s a változás változtathatatlan jogán

e bírhatatlan nagy kerék,

csontomat vel?ig morzsolja szét.

 

A kikelet robbanása végül minden elvitt mit szerettem.

Az ?sz rozsdás fegyverekben

a földön, letéve.

Újkort kiált a béke.

Harsonái kesely?kért konduló vészharangok.

De ez még nem a b?kez? nyár,

csak a múló ?sz szele.

Ez még nem a roskadó almafák

vörösen vigyorgó szerelme.

Nem remény!

Nem örökélet!

Nem feltámadás!

Ez valami más!

 

Látod? A költ? se szól,

csak nekiveti hátát a padnak.

Egy kortynyi keser? bor,

egy slukknyi önpusztítás, semmi más.

A pénztárnál sokan várakoznak,

Lassan kezd?dik az el?adás.

A bohóc még csak most sminkeli magát.

A gitáron az utolsó húr is elszakadt.

Elaludt minden jókedv? cimborád.

Filléres szerelmek álarcos bálja az utcán.

Hallgatásod átüvölti a tömeget.

De senki se hallja. A menet vonul tovább.

Csak egy álarc akad bele magányod gallyaiba.

Töviseid letépik a maszkot: Fehér galamb.

Kattog a kerék, hörög a hant.

A robbanásra minden jó szó elhasalt.

S neked most nincsen se fegyvered

se cseled, se senkid.

Sose tudtad bordélyok bókjait.

A széptevés rózsáit is mindig leszaggattad .

Bájologásod bíbor barátja

borvirágos kertekbe henyél,

s lelked, ki lélekér

megfizetné  az árat,

kocsmaasztalon rég elkártyáztad.

Csókod Júdás!

Ölelése Brutus!

Térdeplésed ámítás!

Hited Péter!

Az önvád kimetszi a nyelved.

S te csak hallgatsz, másra nem is telhet.

Aláfekszel zörg? kerekeknek.

Barlangba bújsz, s füstölg? cigaretta mellett,

emlékként – e fehéren lebben? reményt-

magányod hideg kövére elled.

 

 

 

 

Hozzád

 

 

Mit akarsz hallani?

Nem számon kérek, nem.

Nem. Csak kérdem.

Mit akarsz hallani?

 

Hogy úgy kell nevetésed,

mint maroknyi mag

e reszket? télnek,

száraz gallyai alatt

vacogó verébnek?

 

Hogy számban mint málló kenyér

foszlik szótagjaira neved?

Hogy nélküled

üres csillagtalanok az éjjelek?

Hogy viaszos álmok érted

virrasztva csonkig égnek?

Hogy nevetésed hozsannáit

visszhangozza

sziklak?rt szívem harsonái?

 

Mit akarsz hallani?

hogy mint megfáradt földnek es??

Emlékez?nek temet??

Sír halottnak?

Él?nek tudat?

 

Mit akarsz hallani mond?

Hogy csodás ív? szád,

mint a horizont

terül el emlékeim egén?

Hogy pillád,

szelére megpezsdül a vér?

Hogy szemed tükrének

medrében igaznak látszik minden képzet?

 

Mit akarsz hallani?

Hazugság volna minden szó.

Öntagadó hiú báj.

kufár költ?, ki közhelyekkel kooperál

 

Mit akarsz hallani mond?

Hogy t?lem mit vársz tudom,

és azt hiszem

túl is teljesítettem.

De ne hidd, hogy e vers csak a portékáját

kínálgató poéta prédikáció.

No persze minden cigány a maga lovát dicséri.

Tudom. S mindenki úgy ahogy könnyebb.

Kinek ahogyan sorsa méri.

De ne hidd hogy csak piacos alkusz a versem.

Kufár nyerészkedése

egy számító vén zsidónak.

Hogy patikamérlegen a haszon.

Hogy kicentizve rímeim,

minden sor fitogtatásra

vagy szánalomra szánt alkalom.

Nem. Ingyen adom.

Nem várok érte semmit.

A köszönöm megaláz, a miértek értelmüket vesztik.

Talán válasz se kell.

Talán nem is lehet.

Talán átkávézunk mi még reggeleket.

Talán.

 

 

 

Utóirat

 

 

 

Zárom soraim. Ideje volt már tudom.

Ennyi voltam. Már én is unom,

és hajnali öt.

Mindent köszönök.

Bár félkész, és helyenként vacak.

De jobbra nem telik.

És azt hiszem ennyiben is marad.

S hogy lehet e így nyitott kártyákkal?

Azt nem tudom. De meguntam már

cseleiben csapongó hitem.

Kár a vita.

Ha gy?zni kell, akkor már úgyis mindegy.

Minek ide taktika?

12 év 9 komment

 

Légy különb, mint a többi!

Ha máshogy nincs különbség köztetek.

Vegyél el mindent magadból, mi ?si

örökség, régi üzenet,

– s ennek is megvan az ára

aztán költsd új ruhára,

fogyassz , fizess.

Hisz nagy a b?ség,

s csak különbség

után jár különbözet.

Mi kiválni kívánt

külcsillogássá kopott.

S önmagad, mint régi rokonod

kapkod utánad,

s közhelyeken aggatják rád

a kívánt koronát,

gargalizáló gesztusok.

Kiváló e század,

s százak közt egy kiváló se akad.

Kufár zsidó nyújt kíváncsiságnak

aljas alkukat.

Piedesztálra emelnek

m?anyag tehenet,

s ludasok gágognak rád

globálglóriát.

Se istened, se hazád,

és senkihez semmi se köt.

És nem érted nekem mért sz?tt

törvényb?l kötelet az örök.

S hogy nekem annyi bilincsem,

s neked sehol senkid sincsen.

Nekem szabadságom szabály szabja

és mégse vagyok senki rabja.

Kaparj ki mindent magadból!

légy üres önt?forma:

Hadd töltsön tele m?anyag élménnyel

multik hosszú gyártósora.

s így lesz e közeg

kik kiválni kész voltak

mint minden ma, mint haszon keze forgat:

Tömeg.

 

hajtó
12 év 5 komment

 

Szeretni volna jó.

Úgy, mint ahogyan régen:

Ã??szintén, merészen;

Tisztán, mint a hó.

 

Eldobni mindent,

Ami ócska, régi,

Csonka holmi

Idebent.

 

Mindent ami torz darab,

Önmagam gnóm árnyai.

És sufniba vágni

A limlomokat.

 

Szeretni volna jó.

Akkor is ha képzetet,

Mert magamba már csak réveteg

Reszket a való,

 

S lelkem minden ?rköd?je,

S hiába hordott össze ily furcsa sáncot a szó,

Megszökött bel?lem minden szerennivaló;

S csak Én maradtam magam szeret?je.

11 hónap 10 komment

Mint egy szénfekete lepke

Szállt az est

E rest

Délutánra,

S komor magányba fedte

Két fekete szárnya:

Lassan, vigyázva;

S mint anyjára gyermeke

Borult a vénül? világra.

 

Egyik szárnyán a nap

Utolsó ásítása lengett halkan,

S pálinka szag.

Mint az az ásító inas

Arról a Munkácsy képr?l,

Kinek szemhunyása mélyéb?l

Megmerítkezett az ég,

S jód-jáspisa szerte szét

Folyt, mint az olajfesték.

Mert csak így lesz jó a hamvadó-holnap

Gyöngyöz? homlokán a harmat

Játékos üveggolyónak,

Mint nehéz álmok nyögnek

A hajnali ködnek.

 

Másikán a hold nézett

Farkast az éjnek.

S mint egy falánk gyerek,

Kit már rég dunyha takar,

Felfalta az ölel? fellegeket,

Mint könny? álmot,

Elmajszolt mesét,

Mézeskalácsot,

Minden morzsát

És széttört tükörszilánkot

Szétrágott,

És lenyelt. Habzsolva a világot.

Hisz milyen is legyen az éj

-Még ily magányban is,

ha nem féktelen szenvedély?

S mint ki jóllakott a zsíros szón,

Elhasalt a föld fölött,

Mint egy kövér köldök,

Dagadón.

 

Én csak ültem

Szobám kopott falaki között

Magamba merülten,

S csak néztem

E furcsa színpadát az éjnek,

S hogy minden smink hogy feketéllett

A színfalak mögött.

Mert minden lángot

Felfalt e falánk lepke

S lenyelt keresztbe

Mint t?znyel? a lángot,

Csak nálam hagyott t?n? napvilágot.

S míg én bénán babrálok

E foltos mesén,

Szöget ütött halántékom ifjú nyarán

A Babitsi kérdés:

Ki vagyok én egyáltalán?

 

Mily malomnak

hajtok én vizet, és fejet?

Milyen habok kapnak utánam ,

Vagy elibém kereket?

Kinek a tengerén

Szültek e habok?

Ki vagyok én?

Ady részeg evez?se?

Attila bólintó bárkája?

Mily vizeknek vagyok

Büszke h?se,

És vitorlása?

Kié e kopott szénkarc,

Minek kontúrjait elmosta az es?;

Ki ez a folyton választ keres??

Vagy tán csak e lusta szélmalomharc

Álmatag árnya?

Don Quijoték délibábja?

 

Ki vagyok?

Író? Költ??

Ki telt asztalok

Csontzörg?

Magányán

Vézna versét

Hizlalja;

Kövér kocsmahahotán?

Kinek elege van már a mából,

S e múlandó mámor

E dadogó délibáb

Már elég felejteni a mát?

 

Milyen megfejthetetlen képlet?

Milyen boncolhatatlan patkány?

Milyen alkimista áll

Most széttárt eszének

Halhatatlan hajnalán?

Ki vagyok én egyáltalán?

12 év 4 komment

Összetört Göncölök nyakán

röhög a hold.

Körbe kákics és csalán.

Idebent,

Csak a bogáncs kedv? elmém

Vacakolt,

A szétcseszett

Cipzárral.

 

Kinn a már megszokott zaj:

Valami ócska

Csontot csócsálnak az ebek,

S mint hátukra fektetet móka,

Sárba hentereg

Almukon az unalom.

 

Láncon az ember barátja,

S kövér kötelet

Hizlalnak bárány fellegek

A telihold nyakára.

 

A holnap rohanó rongyai

Mint valami,

Rogyó álruhák: Lógna.

S üres belükbe a szél

Szeg?dik akasztott bolondnak.

 

Mennyi szepl?s ház?

Mennyi elpirult ablak?

Mi ez a szétfolyó máz?

Mi lappang

E szürke falak

Pincehideg árnyéka alatt?

S mi oson

Ily szelíden

Nyomomban,

Mezítelen

Lábakon?

 

Talán a gyermekkorom.

A suhanc tinédzser évek

Rühes kölke,

Mint megtiport, megtépett lélek

Üget nyomomon,

Menekülve a jöv?be.

 

Régi játszma.

S körhátrányba

A jelen.

S minden bástya

A sakktábla szélén.

Pedig azt hittem,

Hogy e kocka világ valóságba,

Még én vagyok a jobb.

De itt is leköröznek a tegnapok.

S mint vállamon vittem anno

Mint múlandó képzetet,

Mára valóra szülte az emlékezet.

Kastély Máté Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.