Magamhoz
Itt kezdem: magamnál.
Könnyebb is így talán,
meg hát hol máshol kezdjem?
Akkor is itt kezdeném, ha nem mondanám.
Cifrázni úgy sincs semmi kedvem.
Rég tudom már:
„…a legjobb ha mindent kimondok,
így oktatnak ügyeletes és tanulságos napi gondok.”
Bájolgást ne várj,
Se könnyed kedvet,
mi csiklandozva megnevettet.
Könnyezni való verset,
fölhizlalt hízelgést,
Ringató mesét.
Épp úgy híján vagyok már
a hiú bóknak, mint miértnek az ész.
Nincs más csak ez a kevés,
mit elspájzolt bennem a nyár.
A padlás persze tele.
De hogy vigyelek oda fel?
No meg azt hiszem nem is nagyon érdekel.
Muszájból meg ne gyere.
Az ismerem már.
Bárkit ide fölcibáltam:
csodálkozott pár percet,
eljátszott szelíden, nevetett
belebújt a gyerekruhába,
magára vette régi barátok
emlékeit: es?verte télikabátot.
Elkávézott, elcigarettázott,
beszéltünk mindenr?l mir?l lehetett.
S visszah?költ bomlott esz? fogaskerekeken,
elmélázott önmarcangoló hiteken,
sopánkodott sovány verseken,
mosolygott szerelmeseken,
és szaladt el el?lem messze;
vagy maga el?l, ki tudja már?
És most hogy megint
szólni buzdít valami fellobogó hit:
Valami új, Valami más,
Valami suhanó remény
belekap a dunyhába és viszi a padlást.
S ott ülök én:
e kopott bárka
papírcsákós kapitánya,
És játszani lehet újra gyerekkorom színterén;
(az ég felh?tlen tiszta kék)
s én kicsi vagyok, gyönge gyerek,
de ott hajózok a mindenség tengerén.
És nevetek.
Hajónapló
Április
Hogy hozzád? nem tudom.
s ha nem hozzád, ki máshoz?
Ki ülne még egy ilyen unott
áprilisi délutánon, arcom
barázdált sáncos
harcszínterére: ködnek,
-oszló barátok hullái fölé
testmeleg elmúlásnak,
kik hajlongó háttal g?zölögnek
a rend terpeszt? undorán,
térdepl? tanulságnak,
fejet hajtva örök id?knek,
(kötélnek fejvesztett korok nyakán)
l?poros emlékek helyébe
ringató reménynek;-
füstölg? cigarettavégre.
Ki ülne más?
Mikor léha lelk? lelkes ostobák,
kínrímes kerepl?k,
nedves szerekkel mímelnek tavaszt.
Mikor májusi szell?k szavára
pattanásig feszülnek a rügyek,
s kiülnek szelíden szélére az ágnak,
mint kamaszok arcára
szeretni kívánó sejtek.
A serken? vér pezseg!
Forradalmi lázban bájolog,
?sz és tavasz tusába,
mint vén dáma
kéjt sikítva a csend.
Fegyverropogás az ágak hegyén
a rímek balladája.
A suhogó combú gazok szimfóniája,
kocsmadalt fütyörész? részeg utcazenész.
A mezítlábas verslábak
láblógató kedvéb?l, közhelyeken
pattogó szotyola a metrum.
Serceg? slukknyi dekk e rekedt blues.
Sörszagú barátok borulnak össze
hátvakaró ölelésbe.
Ösztönök csupasz ölébe
ruhástul a jókedv.
A lejárt gramofon
sisterg? gyutacsa
lassan odázza a robbanást,
szikrái az örömóda utolsó akkordjait pattogtatják:
Az élet szép.
A szerelem örök.
sosem lesz vége.
sosem lesz vége.
Sosem lesz vége
Sosem lesz vége?
sosem lesz vége!?…
A t? megbicsaklik az id? végtelen kerekén.
Az utolsó cérna is elszakadt.
(Omladozó árva menedék.)
Roskadó bástyái alatt,
keresztbe tett lábakkal cigarettázik az én.
Füstjét beissza a hant.
A harcot el se kezdem.
Hiába: se fegyverem, se merszem.
Csak ülök és hallgatok csendben,
arcom lehajtva a tenyeremben,
hajam bogáncsos kócban,
szálaira bontja a szél.
Maradok mi voltam.
Csak én:
A változó id?k várandósa,
ki ezer elvet élt,
s ezerszer elvetélt
alatta nyög? görcsben az örök.
S még csak nem is kérdem miért.
Most keser? malmára hord a lét,
a minek-kinek k?táblái közt,
közönyig köszörült kerekek
kerget?z? eszén,
hidegre fent pengék
kéj csókja fülemig ér.
De ez még nem is az az enyveskez?
szolgalelk? szerelem,
ki lopni lopakodva jár belém.
Nem az a viaszos vágyódás,
mi virrasztva vánkosra izzad.
nem gyarló erényem fizetsége,
gyanta fogta fogadalom,
mire hiába bármi gyónás.
Nem. Ez szürke és szakadt.
Nem a nincstelenek rongya,
nem gy?ztesek megtépett lobogója,
Nem gyász szabdalta szövet,
nem gyáva olcsó köszönet
ha másra nem futja. Nem.
Ez csak szennyes.
A hétköznapok szürke mocska.
Nem vándorút porozta
köntös. Csak kiny?tt gönc.
Olyan mint a többi.
Mit szúrós szelek
szárítanak,
s a változás változtathatatlan jogán
e bírhatatlan nagy kerék,
csontomat vel?ig morzsolja szét.
A kikelet robbanása végül minden elvitt mit szerettem.
Az ?sz rozsdás fegyverekben
a földön, letéve.
Újkort kiált a béke.
Harsonái kesely?kért konduló vészharangok.
De ez még nem a b?kez? nyár,
csak a múló ?sz szele.
Ez még nem a roskadó almafák
vörösen vigyorgó szerelme.
Nem remény!
Nem örökélet!
Nem feltámadás!
Ez valami más!
Látod? A költ? se szól,
csak nekiveti hátát a padnak.
Egy kortynyi keser? bor,
egy slukknyi önpusztítás, semmi más.
A pénztárnál sokan várakoznak,
Lassan kezd?dik az el?adás.
A bohóc még csak most sminkeli magát.
A gitáron az utolsó húr is elszakadt.
Elaludt minden jókedv? cimborád.
Filléres szerelmek álarcos bálja az utcán.
Hallgatásod átüvölti a tömeget.
De senki se hallja. A menet vonul tovább.
Csak egy álarc akad bele magányod gallyaiba.
Töviseid letépik a maszkot: Fehér galamb.
Kattog a kerék, hörög a hant.
A robbanásra minden jó szó elhasalt.
S neked most nincsen se fegyvered
se cseled, se senkid.
Sose tudtad bordélyok bókjait.
A széptevés rózsáit is mindig leszaggattad .
Bájologásod bíbor barátja
borvirágos kertekbe henyél,
s lelked, ki lélekér
megfizetné az árat,
kocsmaasztalon rég elkártyáztad.
Csókod Júdás!
Ölelése Brutus!
Térdeplésed ámítás!
Hited Péter!
Az önvád kimetszi a nyelved.
S te csak hallgatsz, másra nem is telhet.
Aláfekszel zörg? kerekeknek.
Barlangba bújsz, s füstölg? cigaretta mellett,
emlékként – e fehéren lebben? reményt-
magányod hideg kövére elled.
Hozzád
Mit akarsz hallani?
Nem számon kérek, nem.
Nem. Csak kérdem.
Mit akarsz hallani?
Hogy úgy kell nevetésed,
mint maroknyi mag
e reszket? télnek,
száraz gallyai alatt
vacogó verébnek?
Hogy számban mint málló kenyér
foszlik szótagjaira neved?
Hogy nélküled
üres csillagtalanok az éjjelek?
Hogy viaszos álmok érted
virrasztva csonkig égnek?
Hogy nevetésed hozsannáit
visszhangozza
sziklak?rt szívem harsonái?
Mit akarsz hallani?
hogy mint megfáradt földnek es??
Emlékez?nek temet??
Sír halottnak?
Él?nek tudat?
Mit akarsz hallani mond?
Hogy csodás ív? szád,
mint a horizont
terül el emlékeim egén?
Hogy pillád,
szelére megpezsdül a vér?
Hogy szemed tükrének
medrében igaznak látszik minden képzet?
Mit akarsz hallani?
Hazugság volna minden szó.
Öntagadó hiú báj.
kufár költ?, ki közhelyekkel kooperál
Mit akarsz hallani mond?
Hogy t?lem mit vársz tudom,
és azt hiszem
túl is teljesítettem.
De ne hidd, hogy e vers csak a portékáját
kínálgató poéta prédikáció.
No persze minden cigány a maga lovát dicséri.
Tudom. S mindenki úgy ahogy könnyebb.
Kinek ahogyan sorsa méri.
De ne hidd hogy csak piacos alkusz a versem.
Kufár nyerészkedése
egy számító vén zsidónak.
Hogy patikamérlegen a haszon.
Hogy kicentizve rímeim,
minden sor fitogtatásra
vagy szánalomra szánt alkalom.
Nem. Ingyen adom.
Nem várok érte semmit.
A köszönöm megaláz, a miértek értelmüket vesztik.
Talán válasz se kell.
Talán nem is lehet.
Talán átkávézunk mi még reggeleket.
Talán.
Utóirat
Zárom soraim. Ideje volt már tudom.
Ennyi voltam. Már én is unom,
és hajnali öt.
Mindent köszönök.
Bár félkész, és helyenként vacak.
De jobbra nem telik.
És azt hiszem ennyiben is marad.
S hogy lehet e így nyitott kártyákkal?
Azt nem tudom. De meguntam már
cseleiben csapongó hitem.
Kár a vita.
Ha gy?zni kell, akkor már úgyis mindegy.
Minek ide taktika?
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:59 :: Kastély Máté
