Kastély Máté : Válaszok egy meg sem érkezett levélre

Magamhoz

 

Itt kezdem: magamnál.

Könnyebb is így talán,

meg hát hol máshol kezdjem?

Akkor is itt kezdeném, ha nem mondanám.

Cifrázni úgy sincs semmi kedvem.

Rég tudom már:

„…a legjobb ha mindent kimondok,

így oktatnak ügyeletes és tanulságos napi gondok.”

Bájolgást ne várj,

Se könnyed kedvet,

mi csiklandozva megnevettet.

Könnyezni való verset,

fölhizlalt hízelgést,

Ringató mesét.

Épp úgy híján vagyok már

a hiú bóknak, mint miértnek az ész.

Nincs más csak ez a kevés,

mit elspájzolt bennem a nyár.

A padlás persze tele.

De hogy vigyelek oda fel?

No meg azt hiszem nem is nagyon érdekel.

Muszájból meg ne gyere.

Az ismerem már.

Bárkit ide fölcibáltam:

csodálkozott pár percet,

eljátszott szelíden, nevetett

belebújt a gyerekruhába,

magára vette régi barátok

emlékeit: es?verte télikabátot.

Elkávézott, elcigarettázott,

beszéltünk mindenr?l mir?l lehetett.

S visszah?költ bomlott esz? fogaskerekeken,

elmélázott önmarcangoló hiteken,

sopánkodott sovány verseken,

mosolygott szerelmeseken,

és szaladt el el?lem messze;

vagy maga el?l, ki tudja már?

És most hogy megint

szólni buzdít valami fellobogó hit:

Valami új, Valami más,

Valami suhanó remény

belekap a dunyhába és viszi a padlást.

S ott ülök én:

e kopott bárka

papírcsákós kapitánya,

És játszani lehet újra gyerekkorom színterén;

(az ég felh?tlen tiszta kék)

s én kicsi vagyok, gyönge gyerek,

de ott hajózok a mindenség tengerén.

És nevetek.

 

 

Hajónapló

 

Április

 

Hogy hozzád? nem tudom.

s ha nem hozzád, ki máshoz?

Ki ülne még egy ilyen unott

áprilisi délutánon, arcom

barázdált sáncos

harcszínterére: ködnek,

-oszló barátok hullái fölé

testmeleg elmúlásnak,

kik hajlongó háttal g?zölögnek

a rend terpeszt? undorán,

 térdepl? tanulságnak,

fejet hajtva örök id?knek,

(kötélnek fejvesztett korok nyakán)

l?poros emlékek helyébe

ringató reménynek;-

füstölg? cigarettavégre.

Ki ülne más?

 

Mikor léha lelk? lelkes ostobák,

kínrímes kerepl?k,

nedves szerekkel mímelnek tavaszt.

Mikor májusi szell?k szavára

pattanásig feszülnek a rügyek,

s kiülnek szelíden szélére az ágnak,

mint kamaszok arcára

szeretni kívánó sejtek.

A serken? vér pezseg!

Forradalmi lázban bájolog,

?sz és tavasz tusába,

mint vén dáma

kéjt sikítva a csend.

Fegyverropogás az ágak hegyén

a rímek balladája.

A suhogó combú gazok szimfóniája,

kocsmadalt fütyörész? részeg utcazenész.

A mezítlábas verslábak

láblógató kedvéb?l, közhelyeken

pattogó szotyola a metrum.

Serceg? slukknyi  dekk e rekedt blues.

Sörszagú barátok borulnak össze

hátvakaró ölelésbe.

Ösztönök csupasz ölébe

ruhástul a jókedv.

A lejárt gramofon

sisterg? gyutacsa

lassan odázza a robbanást,

szikrái az örömóda utolsó akkordjait pattogtatják:

Az élet szép.

A szerelem örök.

sosem lesz vége.

sosem lesz vége.

Sosem lesz vége

Sosem lesz vége?

sosem lesz vége!?…

 

A t? megbicsaklik az id? végtelen kerekén.

Az utolsó cérna is elszakadt.

(Omladozó árva menedék.)

Roskadó bástyái alatt,

keresztbe tett lábakkal cigarettázik az én.

Füstjét beissza a hant.

A harcot el se kezdem.

Hiába: se fegyverem, se merszem.

Csak ülök és hallgatok csendben,

arcom lehajtva a tenyeremben,

hajam bogáncsos kócban,

szálaira bontja a szél.

Maradok mi voltam.

Csak én:

A változó id?k várandósa,

ki ezer elvet élt,

s ezerszer elvetélt

alatta nyög? görcsben az örök.

S még csak nem is kérdem miért.

Most keser? malmára hord a lét,

a minek-kinek k?táblái közt,

közönyig köszörült kerekek

kerget?z? eszén,

hidegre fent pengék

kéj csókja fülemig ér.

De ez még nem is az az enyveskez?

szolgalelk? szerelem,

ki lopni lopakodva jár belém.

Nem az a viaszos vágyódás,

mi virrasztva vánkosra izzad.

nem gyarló erényem fizetsége,

gyanta fogta fogadalom,

mire hiába bármi gyónás.

Nem. Ez szürke és szakadt.

Nem a nincstelenek rongya,

nem gy?ztesek megtépett lobogója,

Nem gyász szabdalta szövet,

nem gyáva olcsó köszönet

ha másra nem futja. Nem.

Ez csak szennyes.

A hétköznapok szürke mocska.

Nem vándorút porozta

köntös. Csak kiny?tt gönc.

Olyan mint a többi.

Mit szúrós szelek

szárítanak,

s a változás változtathatatlan jogán

e bírhatatlan nagy kerék,

csontomat vel?ig morzsolja szét.

 

A kikelet robbanása végül minden elvitt mit szerettem.

Az ?sz rozsdás fegyverekben

a földön, letéve.

Újkort kiált a béke.

Harsonái kesely?kért konduló vészharangok.

De ez még nem a b?kez? nyár,

csak a múló ?sz szele.

Ez még nem a roskadó almafák

vörösen vigyorgó szerelme.

Nem remény!

Nem örökélet!

Nem feltámadás!

Ez valami más!

 

Látod? A költ? se szól,

csak nekiveti hátát a padnak.

Egy kortynyi keser? bor,

egy slukknyi önpusztítás, semmi más.

A pénztárnál sokan várakoznak,

Lassan kezd?dik az el?adás.

A bohóc még csak most sminkeli magát.

A gitáron az utolsó húr is elszakadt.

Elaludt minden jókedv? cimborád.

Filléres szerelmek álarcos bálja az utcán.

Hallgatásod átüvölti a tömeget.

De senki se hallja. A menet vonul tovább.

Csak egy álarc akad bele magányod gallyaiba.

Töviseid letépik a maszkot: Fehér galamb.

Kattog a kerék, hörög a hant.

A robbanásra minden jó szó elhasalt.

S neked most nincsen se fegyvered

se cseled, se senkid.

Sose tudtad bordélyok bókjait.

A széptevés rózsáit is mindig leszaggattad .

Bájologásod bíbor barátja

borvirágos kertekbe henyél,

s lelked, ki lélekér

megfizetné  az árat,

kocsmaasztalon rég elkártyáztad.

Csókod Júdás!

Ölelése Brutus!

Térdeplésed ámítás!

Hited Péter!

Az önvád kimetszi a nyelved.

S te csak hallgatsz, másra nem is telhet.

Aláfekszel zörg? kerekeknek.

Barlangba bújsz, s füstölg? cigaretta mellett,

emlékként – e fehéren lebben? reményt-

magányod hideg kövére elled.

 

 

 

 

Hozzád

 

 

Mit akarsz hallani?

Nem számon kérek, nem.

Nem. Csak kérdem.

Mit akarsz hallani?

 

Hogy úgy kell nevetésed,

mint maroknyi mag

e reszket? télnek,

száraz gallyai alatt

vacogó verébnek?

 

Hogy számban mint málló kenyér

foszlik szótagjaira neved?

Hogy nélküled

üres csillagtalanok az éjjelek?

Hogy viaszos álmok érted

virrasztva csonkig égnek?

Hogy nevetésed hozsannáit

visszhangozza

sziklak?rt szívem harsonái?

 

Mit akarsz hallani?

hogy mint megfáradt földnek es??

Emlékez?nek temet??

Sír halottnak?

Él?nek tudat?

 

Mit akarsz hallani mond?

Hogy csodás ív? szád,

mint a horizont

terül el emlékeim egén?

Hogy pillád,

szelére megpezsdül a vér?

Hogy szemed tükrének

medrében igaznak látszik minden képzet?

 

Mit akarsz hallani?

Hazugság volna minden szó.

Öntagadó hiú báj.

kufár költ?, ki közhelyekkel kooperál

 

Mit akarsz hallani mond?

Hogy t?lem mit vársz tudom,

és azt hiszem

túl is teljesítettem.

De ne hidd, hogy e vers csak a portékáját

kínálgató poéta prédikáció.

No persze minden cigány a maga lovát dicséri.

Tudom. S mindenki úgy ahogy könnyebb.

Kinek ahogyan sorsa méri.

De ne hidd hogy csak piacos alkusz a versem.

Kufár nyerészkedése

egy számító vén zsidónak.

Hogy patikamérlegen a haszon.

Hogy kicentizve rímeim,

minden sor fitogtatásra

vagy szánalomra szánt alkalom.

Nem. Ingyen adom.

Nem várok érte semmit.

A köszönöm megaláz, a miértek értelmüket vesztik.

Talán válasz se kell.

Talán nem is lehet.

Talán átkávézunk mi még reggeleket.

Talán.

 

 

 

Utóirat

 

 

 

Zárom soraim. Ideje volt már tudom.

Ennyi voltam. Már én is unom,

és hajnali öt.

Mindent köszönök.

Bár félkész, és helyenként vacak.

De jobbra nem telik.

És azt hiszem ennyiben is marad.

S hogy lehet e így nyitott kártyákkal?

Azt nem tudom. De meguntam már

cseleiben csapongó hitem.

Kár a vita.

Ha gy?zni kell, akkor már úgyis mindegy.

Minek ide taktika?

Legutóbb szerkesztette - Kastély Máté
Szerző Kastély Máté 51 Írás
Kicsit elévült már ez a bemutatkozás. Bár talán már mind1 is újat írni. Aki akarta úgyis elolvasta már. Hát így visszagondolva hülyeség volt azt írni, hogy 16 éves vagyok, mert ezt mindig meg kell változtatni. Szóval arra jutottam, hogy a legjobb, ha a születési dátumommal kezdek: 1990. 06. 05. A többi maradt. Továbra is sok művészetet kedvelek, és művelek is, több kevesebb sikerrel. (Fotózás, színjátszás).