Gősi Vali : Különös, őszi este

 

 

 

Minden ránc-csókot lehelő őszön

csitul a kín, de néha még üvöltöm:

meddig élek így,

bús átkozott?

Talán e némán haldokló ősz

kincséből valamit

megint itt hagyott

örökül,

végül,

mielőtt a rőt lomb

a lehajló fáktól,

– akár fiú a hajlott anyától

egy virradatkor, örökre 

– búcsúzott.

 

Ezen a néma, különös őszön is

esténként néztem a sok száz levél után,

amint a széllel pörögve jártak

valami búcsúzó táncot talán…

 

Néztem a hajlongó táncseregre,

s ekkor egy libbenő kis levelecske

pördült előttem alig-rezzenéssel,

s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,

és megállt ott kicsit, pihegve,

majd lassan, pörögve,

– mint egy lepke,

aki párjának elébb még

hívón a szárnyát billegette –

elszállt,

örökre, messze,

talán a végtelenbe.

 

Fényárban úszott az ég, s csak röpült,

szárnyalt egyre, messze

az a búcsúzó, rőt levelecske.

Néztem utána:

meg-megrebbent aranyló levél-teste,

és egy csillag – mint aki föntről leste –

éppen kigyúlt,

s mintha az égből integetne…

Különös volt ez az aranyló,

szép, őszi este.

 

Legutóbb szerkesztette - Gősi Vali
Szerző Gősi Vali 284 Írás
Nekem a vers a lelkem is... http://lelekhangok.blogspot.hu/