Koczeth László : Kővé vált könnyek

Niobe – az anyai fájdalom
megtestesítője*

 

A tenger kékje összeért az ég színével, s a távoli horizonton álmosan ébredt sugarait hosszan a vízre tükrözve a felkelő nap.

A parti fövenyen kószáló szél megremegtette a hajnal harmatcseppjeit a bókoló főszálakon és megszólaltatta a hajlongó fák ágainak hangját.

Egy jósnő kaptatott fel a tenger felöli dombokra.

Nem tudni honnan, mikor érkezett.

A birkapásztoroktól érdeklődött, hol találja a királyt és asszonyát.

Azok szívélyesen útba igazították.

A palota kertjében sétált a Királyné gyermekei társaságában.

Boldog volt szerettei körében, amennyire evilági asszony csak boldog lehet, hiszen hét fiú, és hét leánygyermek vette körül.

Hőséges, szerető férje a Király kellőképpen gazdag, mint kézzelfogható javakban, mint szellemében, hiszen kiváló muzsikus, költő, amellett daliás, szép férfi is volt.

Kell-e több egy asszonynak a földi boldogsághoz?

Mosolyogva, előzékenyen fogadta az idegent:

– Mi járatban vagy, mit kívánsz tőlem?

Az arcát elfedő jósnő elmondta jövetele célját:

– A Gazdag Szigetről jövök, s arra kérlek, mutass áldozatot Sziklaistennőnek és gyermekeinek Fényhozónak, s lánytestvérének Holdárnyékának.

Barátaiddá tehetnéd őket, ezáltal elnyernéd az istenek kegyét, s békéjét.

A Királynő mosolyából átváltva, összehúzta szemöldökét és büszkén szólt

az idegenhez:

– Mondd meg úrnődnek, én hét fiút és hét lányt hoztam a világra, míg ő csak két gyermeket.

Neki kéne áldozni előttem, hisz méhem termékenyebb az övénél, s gyermekeim

házasságban születtek, míg övéi egy röpke nászból, alkalmi vágyból jöttek a világra.

A jósnő sajnálkozva megcsóválta fejét s indult a hírrel vissza a Gazdag Szigetre.

A Sziklaistennő felháborodva fogadta a visszautasító, kemény szavakat. Sértettségében bosszút esküdött.

Eltelt néhány hónap, s a tengerparti városban ünnepségre készülődtek az itt élők.

A hét fiú a városfalakon túl, egy derűs, kicsinyke völgyben múlatta az időt.

Néhányan lovagoltak, mások harci dalokat adtak elő, ketten a dárdavetést gyakorolták.

A Királyné, amint kilépett palotája ajtaján, a városfal bástyáján egy aranyíját feszítő

nyílvesszejét röptető, délceg ifjút pillantott meg, akit nagy fényesség vett körül.

Rögtön tudta, hogy Fényhozó az, Sziklaasszony egyetlen fia.

Rossz sejtése támadt.

Kirohant a városfalakon túlra, le a kicsiny völgybe, ahol megdöbbentő látvány fogadta.

Hét szép gyermeke nyílvesszővel a testében holtan feküdt szerteszét a virágos főben.

Kioldotta ruháját, eldobta ékszereit, szívettépő sírással egyenként vette ölébe halott fiait:

– Óh, drága Erőskarú, te voltál a legidősebb fiam, ki mindvégig mellettem álltál, s a fiúk civódásai között mindig rendet teremtettél.

– Kedves Bátorlelkő, te nem féltél senkitől és semmitől, hitet, reményt adtál testvéreidnek a bajban.

– Szélesmellű, kedves fiam, ha munka volt, dolgozni kellett, te mindig élen jártál, nagyon büszkék voltunk rád.

– Te, Kedvesszavú felvidítottál, mikor szomorú voltam, jókedveddel örömöt hoztál életünkbe.

– Te szeretetreméltó gyermekem Nyíltszívű, te igazságra oktattad testvéreidet, tanítva, hogy csak az igaz szó, ami üdvözítő, sosem az álságos képmutatás.

– Szarvasszökellésű, te voltál a legfürgébb mindnyájuk között, ha gyors segítség kellett, számíthattam rád.

– S te legkisebb fiacskám Gyermekarcú, ragaszkodó kis bogaram, te még alig éltél, és már itt kell hagynod érted reszkető, szomorú anyádat.

Záporozó könnyei, szemébe lógó, összecsomósodott hajfonata mögött észrevette a kiemelkedő tengerparti sziklán álló férjét, a Királyt.

– Neeeem!

Éles üvöltése belehasított a levegőbe, mikor összecsaptak a hullámok hőséges társa feje fölött.

A Királyné összetörten, magába roskadva vánszorgott ki a partra, szenvedéseit a szélbe kiáltva:

– Sziklák istennője, megnyomorítottad gonoszságoddal boldog lelkemet, elvetted drága fiaimat, egyetlen, igaz hitvesem, de még így is több gyermekem van, mint neked, hisz hét gyönyörű lányom vár rám a palotámban – kiáltotta magából kikelve, fájdalma kínjában kacagva a Gazdag Sziget felé.

Az istennő meghallotta az üzenetet, s felháborodásában Holdárnyékáéért kiáltott.

A lányok egy erdei tisztáson készülődtek az ünnepségre.

Még nem jutott el hozzájuk testvéreik halálhíre.

Vidámak és boldogok voltak, mind a heten.

Göndörfürtű és Dússzemöldökű egy erdei patak vizében fürödtek, Bájosarcú és Édesszavú verseket szavaltak egymásnak, nagyokat kacagva az összekevert sorokon. Ügyeskezű büszkén mutatta Szomorúszeműnek a szépen hímzett terítőt, amit ő készített.

Egyedül Gazellaléptű volt távolabb éppen pillangót kergetett az erdő belseje felé véve az irányt.

Holdárnyéka, aki híres vadász, hírében állott felajzotta íját, s gyorsröptű nyílvesszejeit egyenként a szétszaladó lányok szívébe küldte.

Nem találta azonban Gazellaléptűt, akinek csak távolból hallotta csilingelő nevetését.

A Királyné látva lányai halálát keservesen zokogott, s két kezét összekulcsolva esdekelt Sziklaistennő könyörületéért.

– Nézd, megalázva magam, levetve büszkeségemet, könyörgöm neked porban csúszva előtted, ne vedd el egyetlen élő gyermekemet.

Bocsáss meg kevélységemért, csak őt, csak őt hagyd meg nekem.

A gonosz istennő azonban nem ismert kíméletet.

Ráparancsolt Holdárnyékára kutassa fel, és ölje meg a megmaradt leányt.

A híres vadász meglelte és megölte a királyi pár utolsó gyermekét is.

A reményvesztett királyné felült a szelek szárnyára, s haza, szülőföldjére repült.

Arra a hegyre, ahonnan látni lehetett szülei házát, ahol a gyermekkorát töltötte.

Odafenn megnyíltak az ég csatornái, villámok kergették egymást, dörgött a menny.

Az eszét vesztett anya az égnek emelte kezét, lecsendesítve az elemeket.

A sötét felhők mögül kibukkant a nap, s megjelent mosolyogva a szivárvány.

A hegytetőn egy szobor karjai meredtek az égnek.

A szeme sarkából kihulló, legördülő könnycseppek kővé dermedtek sokat szenvedett, fájdalmas arcán.

 

szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 1., csütörtök, 06:15

Legutóbb szerkesztette - Koczeth László
Szerző Koczeth László 51 Írás
"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni' (Hésziodosz Istenek születése - A Múzsákról)