Koczeth László - Panteon
Vezetéknév
Koczeth
Keresztnév
László
Biográfia
"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni' (Hésziodosz Istenek születése - A Múzsákról)
9 év 3 komment

Hajnal van.
A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.*

 

 

Hajnal van.

A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.

Barna, hosszú haján ragyogva szóródott szét a fény, ahogy férje felé fordult:

— Milyen szép tiszta az idő kedves férjem. A Gyermek is csendes, ma még nem mozdult — szelíden mosolyogva hasára tette kezét, s lágyan simogatni kezdte.

A Férfi mosolyogva elővezette a felkantározott szamarat, takarót rakott rá, a kenderzsákban némi ezüstöt, kenyeret, szárított húst, fügét és datolyát az útra.

Két tömlő vizet akasztott a csacsira, s óvatosan felsegítette asszonyát.

— Jól ülsz drága, fogd erősen a kantárt, én itt leszek melletted az úton. Ne félj semmitől, megfoglak, ha le akarnál esni — mondta biztatóan somolyogva a bajsza mögött, s felvéve letámasztott botját, hátára vetve vászon köpenyét rácsapott a szamár farára.

— Na, indulj csacsi! Hosszú út vár ránk — mondta vidáman, jókedvvel vágva neki az útnak. Széttekintett, mintha örökre búcsúzna a Várostól, pedig csak rövid időre mennek. Heródes összeírást rendelt, s ezért kell odaérniük Dávid fiainak Betlehembe.

A kifelé vezető kanyargós úton sokan köszöntötték őket, jó utat kívánva. Az Asszony testvérének egyik fia szaladt utánuk, sokáig fogta nagynénje kezét, s hosszan integetett a távolodóknak.

Lassan elhagyták a Várost.

— Képzeld, megmozdult a Gyermek — szólt a kötőféket tartó férjének kedveskedőn hátra tekingetve.

— Vigyázz édes… Köves az út, sok lesz az akadály előttünk, kapaszkodj erősen — fogta meg kezét gyengéd örömmel a Férfi.

*

Lassan szótlanul ballagtak ember és szamara, az Asszonnyal, ki méhében viszi a Gyermeket, ki rövidest, kibújik testbörtönéből, örök vigaszt kínálva minden elesetteknek, s nélkülözőnek.

A nap melegen sütött a csacsi konok egykedvűséggel baktatott a köves úton.

Három nap alatt áthágtak a Gilboa hegyén, átjutottak Szamarián s negyednapra értek az Úr városába.

Itt élelmet, egy meleg gyapjútakarót vásároltak maguknak, tömlőiket vízzel töltötték meg s elindultak tovább Betlehem felé. Az ifjú Asszony nagyon nyugtalanná vált, a Férfi békésen csitítgatta.

Elindultak.

Négyórányi út várt rájuk.

*

Kopár, sivatagos tájon poroszkált a szamár, hátán az Asszonnyal, aki bágyadtan, törődötten, de hang nélkül viselte a hosszú út fáradalmait. Embere mellette lépdelt, lábán már rongyossá kopott a saru, fekete szakállán verejtékcseppek csillogtak a nap még halvány sugaraiban.

A kietlen tájon csak néha ütötte fel fejét egy-egy tövises bokor, néhány színes virág, mely a kerek kövek között derűsen tárta fel bájait a monoton egyhangúságban.

Feltámadt hirtelen a port kavaró sivatagi szél.

Az Asszony arca elé vonta ruhája szegélyét s erősebben szorította a kantárt.

A Férfi egyik kezét szeme elé tartva vonszolta maga után a makacskodó, a teherrel nehezen bíró, billegő jószágot. A szürke csacsi az egyik lépésnél hirtelen felordított és a földre vetette magát. Az Asszony arccal előrebukott, kezeit védőn hasa elé téve zuhant le a homokba.

A Férfi utána kapott, de a leforduló testet nem tudta fékezni.

Látta, amint a porviharban egy kígyó tekeredik tovább, keresve az utat a szanaszét heverő kövek között.

Megfogta kedvese karját, s gyengéden segítve próbálta meg felemelni, a ruhát lobogtató szélben.

Az Asszony az ég felé fordította izzadó arcát, melyre vastagon tapadt rá a felkavarodott homok.

Fehér vászonkendője félrecsúszott, hosszú, fekete haja vállaira bomlott.

Erőtlen hangon megszólalt:

— Uram, tudom, próbák elé állítasz, a természet erőit küldve ellenem, hiszen tudnod kell érdemes vagyok—e az anyaságra, arra a kegyre, hogy világra hozhassam fiadat, ki felkészíti majd az embereket érkezésedre.

Teljesítem az akaratod. Bízhatsz bennem Uram.

A vihar lassan elcsendesedett.

A Férfi megsimogatta feleségét, aki kezébe vette a gyapjútakarót és botladozva, bár de elindult.

Amaz összeszedve a vízzel telt tömlőket, az élelemmel töltött zsákot, utána eredt.

Terheit cipelve, már nem tudta támogatni védtelenné vált asszonyát.

Egy ember jött feléjük az úton.

Megszólította őket.

— Simon vagyok, Jeruzsálembe igyekszem. Egy ideig veletek tartok, látom áldott állapotod, s téged is, aki egyre jobban fáradsz, hiszen oly nehezen viszed súlyos málháidat. Engedjétek meg, hogy segítsek — kérlelte őket.

Az asszony fájdalmai között rámosolygott, és odaadta a gyapjútakarót.

Embere is Simonnak nyújtotta a vízzel telt tömlőket.

A segítő egy darabig vitte a rárakott terheket, de egy idő után elköszönt, és tovább

Indult az Úr városa felé.

Az Asszony meg—megbotlott, de újra és újra erőre kapva indult tovább.

A Férfi egy kis vizet adott neki, majd folytatták útjukat.

A nap erősen tűzött a sivatagban nem volt fa, nem volt árnyék, amihez egy kis időre elhúzódhattak volna, könnyebbséget keresve.

Az úton egy csapat fosztogató idegen jelent meg, kirabolták a karavánokat, loptak, amit csak tudtak.

Vezetőjük megállította a lassan haladó párt.

— Hová igyekeztek oly sietve, kedvesem — emelte fel az Asszony fejét s belevigyorgott az arcába.

— Látom, terhed van, és nemsoká szülni fogsz, hogy egy átkozott zsidóval megint több legyen a földön — köpött egyet felé. — De mi megkönnyítjük utatokat — mondta, és durván a földre lökte az Asszonyt, aki összekuporogva, kezével, maga elé húzott lábaival, s a gyapjútakaróval védte a már helyét kereső magzatát.

Emberei lefogták a hevesen ellenkező Férfit, elvették zsákjukat a néhány ezüsttel és élelmükkel együtt.

A vizes tömlőket lovaikra rakták és nagy port kavarva viharzottak tovább az úton.

Az Asszonynak könnyel telt meg a szeme:

— Uram, mit teszel ezekkel, kiknek a pénz az istenük, lopnak, rabolnak másokat megalázva? Gördítesz-e akadályt útjukba, vagy csak nekem, a leendő Anyának szánod a szenvedést, s méhemből világra készülő fiadnak?

Nem adjuk fel, álljuk a próbákat Uram.

Fejét lehajtva engedelmesen indult tovább.

A nap már delelőn járva ontotta erejét, az összetört, kimerült két emberre, akik egymást támogatva haladtak sorsuk kijelölt ösvényén.

Egy tevekaraván haladt a forrón hullámzó homok fölött a távolban.

Lassan odaért a két, testét fáradtan vonszoló emberhez.

Egy lányka szaladt a nehezen feltápászkodó Asszonyhoz.

Felemelte fejét és vizet töltött a száraz, kicserepesedett ajkak közé.

— Hogy hívnak kislányom? — kérdezte a szenvedő nő cirógatásra nyújtva remegő kezét.

— Veronika vagyok — szólt a kislány és megtörölte a gyermekét hordó Asszony verejtékező arcát, majd csókkal illette.

Visszafutott övéihez, és a karaván is folytatta tovább az útját.

Az Asszony két kezével támaszkodva haladt előre, haja az izzadtságtól összecsomósodva hullott a szemébe, ruhája porral volt szennyezett, s mégis talpra állva igyekezett a Város felé, melynek távolban már látszottak fehér tornyú házai.

Férje fel-felsegítette, de ilyenkor ő is kimerülve esett össze.

Egy század római katona közelgett futva feléjük.

A lovon ülő centurio megszólította őket:

— Nem láttatok erre egy csapat rablót. Őket keressük — kérdezte, a Férfi arcát fürkészve.

— Uram, erre sok ember megfordul, nem tudhatjuk, kiket keresel — mondta az lehajtott fejjel.

— Hazudsz, átkozott! Erre kellett jönniük! — ordított rá erőszakosan, s rövid kardjával feléje sújtott.

Az Asszony felsikoltva, a tiszt elé állva védő karjával fogta fel az ütést.

A rövid kard félrecsúszott, de így is sebet ejtett.

A Férfi puszta kézzel támadt a századosra, de őt egy katona lándzsájával félrelökte.

A centurio odább rúgatott ágaskodó lovával.

Katonái futva követték.

A Férfi és az Asszony ottmaradt fekve az úton.

Egy idő után az Asszony minden erejét összeszedve feltápászkodott, karján szakadtan lógott a ruha vágott sebétől véresen.

Hasában már erősen mozgolódott az új élet.

— Uram, mivé lesz az ember, kinek istene a háború, az erőszak, kinek nem számít felebarát, szülő asszony, elesett, vagy gyenge.

Mit lesz azzal, ki világokat pusztít, építő szó és tett helyett.

Mi mégis reméljük a békét, és hiszünk igaz ítéletedben Uram.

Homokba kapaszkodó ujjaival vánszorogva haladt előre a közeledő Város felé.

Férje fel-felemelve segítette a hátra lévő néhány száz méteren.

Utolsó erejükkel elérték a Várost.

Egy kitaszított nő vette pártfogásába őket.

— Mária Magdolna vagyok — mutatkozott be nekik.

Kimosta sebeiket, vízzel, ruhával, élelemmel látta el őket, de mivel az Asszony félt a nyüzsgő különféle emberektől, az ordítozó szamaraktól és tevéktől, megkérte férjét, hogy dolga végeztével, menjenek a városon kívüli részekre, mert úgy érzi, rövidesen megérkezik a várva várt Gyermek.

Lassacskán beesteledett.

Egy fénylő csillagködöt maga után húzó égi jelenség irányába indultak.

Az Asszonynál már szaporodtak a fájások, férjére támaszkodva teljesen kimerülve a megpróbáltatásoktól a messziről világító pásztortüzek fényénél egy barlanghoz jutottak.

A Férfi világot gyújtott a szállásként szolgáló sziklaüregben.

A sarokban, korsóban vizet, a tartóedényekben gabonát, egy egyszerű fekhelyet, és egy kőbe vájt jászolt találtak.

Friss szénaillat terjedt szét a levegőben.

A Férfi ruhájából párnát készített asszonyának, feje alá helyezte s óvatosan, ráfektette.

Az Asszony meggyötört arccal szorította kezét a hasára.

A fájások erősödtek.

A Férfi megnedvesítette ingét s megtörölte a vajúdó nő homlokát.

Az Asszony férjébe kapaszkodva, felsikoltva a kíntól, végső erejét megfeszítve hozta világra a Gyermeket.

A Férfi fogaival elharapta a köldökzsinórt, kikotorta nyákot a kicsi szájából, s gyorsan megmosdatta.

Felemelte és szelíden mosolygó asszonya felé mutatta az újszülöttet.

A Gyermek felsírt.

József megsimogatta Mária szenvedésekben megfáradt arcát s boldogan megszólalt:

— Megszületett a gyermekünk, Kedves! Jézus a neve, az Isten fiának. Áldassék az Úr, most és mindörökké!

Bebugyolálta a gyapjútakaróba, s felesége mellére helyezte a kisdedet.

 

*

Kinn az éjszaka sötétjében három pásztor arra lett figyelmes, hogy egy fényes csóvájú csillag, vakító fénnyel világítja meg barlangjukat. — Beteljesült az Írás, a bölcsek jóslata. Ez a jel, hogy megszületett a zsidók királya, az emberiség Megváltója — mondta a legöregebbik.

— Siessünk üdvözölni őt.

A legfiatalabb közülük a barna bőrű Boldizsár felemelte báránybőr takaróját.

— Én ajándékot viszek a kis királynak, hogy ne fázzon a hideg éjszakában.

A középső Menyhért összeszedte gyógyfüveit.

— Én füveket viszek a Messiásnak, hogy soha ne legyen beteg, mindig egészséges maradjon.

Gáspár elővette korsóját és kenyerét s mondta.

— Én élelmet viszek, kenyeret és tejet, hogy soha ne szűkölködjék semmiben.

A három pásztor elindult a fényesség felé, s mikor odaértek, meghatottan léptek be a barlangba.

József vigyázón Mária és az újszülött Jézus elé állt.

— Ne féljetek, jó emberek vagyunk, ajándékot hoztunk a kisded királynak, a világ Megváltójának — mondta nyugtatóan Gáspár és letette Mária lábai elé a kenyeret s a korsó tejet.

A többiek, Menyhárt és Boldizsár is követték.

Mária és József megköszönte a pásztorok kedvességét.

— Jó pásztorok, békével hirdessétek: Megszületett!

A gyermek Jézus, mosollyal az arcán rugdalózott takaróba csavarva, a friss szénával teli jászol, lelket simogató melegében.

Dicsőség a mennyben Istennek, békesség a Földön minden jóakaratú embernek!

 

12 év 7 komment

Marc Chagallnak *
 

 

nagyapa a tetőn hegedül

füstölt heringek táncolnak

szomorú fekete ló

húzza a koporsót

 

égre száll

az akvamarin-angyal

eső mossa könnyét

sárga holdtányérba

 

tehénpillájú derengő hajnalban

a Dvina zavaros vizén túl

egy zsinagóga ég

füst, romlás, tóratekercsek

 

a sápadt menyasszony

csak forog

forog

összemosódik szatócs

a koldussal

– táncol a szakállas rabbi

 

felhőn utazik

az időtlen idő

 

– Mose

a vézna zsidógyerek

ébren álmodik

 

 

12 év 11 komment

Feleségem emlékének *

 

 

 

Pedagógus vagy?

 

Akkor emlékezned kell, amikor izzadó tenyérrel, torkodban dobogó szívvel, teli lelkesedéssel tartottad meg első órádat, foglalkozásodat. Kevés is volt talán az a szűkre szabott idő mindarra, amit a főiskolán, egyetemen magadba gyűjtöttél. Milyen boldog voltál, mikor úgy gondoltad, na ez jól sikerült.

 

Pedagógus vagy?

 

Akkor eszedbe juthat, mit érezhetnek azok a kicsi emberkék, akik először lépik át az óvoda, iskola kapuját, sírva, és egész délelőtt a kezedet szorongatva, majd egy-két hét múlva már szilaj csikóként száguldozva. Később a szemed előtt ők növekednek, gyarapodnak, majd lassacskán felserdülve, az évek multával, kezed alatt érett, komoly felnőtté válnak.

 

Pedagógus vagy?

 

Akkor a gyermek, a diák számodra nyitott könyv, amelyet folyton olvasnod kell, nem ugorhatsz át részeket, és melyet életed végéig nem tudsz letenni. Mindig vissza visszalapozgatsz, hogy építkezni, építeni tudj, hogy megértsd, hogy segítsd, hogy mutasd a helyes utat, hogy a példa Te legyél számára. S ha már a végére értél, akkor sem nyújtózhatsz el elégedetten, hanem kezdheted újra elölről, megint és megint…

 

Pedagógus vagy?

 

Akkor tudod mit jelent mikor csengőszóra felugrassz, kezedbe fogod a naplót és becsukod az ajtóval magad mögött a külvilágot. Innentől kezdve már csak a szembenülő diákokra, az ő épülésükre koncentrálsz, azonosulsz gondjaikkal, számon kérsz, meghallgatod őket, olykor szigorú vagy, olykor engedékeny az adott helyzetnek megfelelően. Fáradtan hazatérve esténként dolgozatokat javítasz, órákra készülődsz, és azon kapod magad, hogy a lámpa mellett, asztalodnál ülve, a füzetet kezedbe fogva beszélsz, dicsérsz, korholsz, hogy képzeletedben megjelenik a diák, aki már megint nem figyelt, nem készült fel rendesen, de az is, aki szorgalmasan, becsülettel visszaadja az általad közvetített tudást.

 

Pedagógus vagy?

 

Akkor a nemzet napszámosaként megvívtad már a magad küzdelmes, néha reménytelen csatáit, a gyermek védelmében, személyiségének tiszteletben tartásával a „majd én megmondom a magamét” szülőkkel, folyton pénzhiányra hivatkozó fenntartókkal, papírszagú oktatási-nevelési koncepciókkal, folytonosan újratermelődő, önigazolást kereső, sokszor életszerűtlen változtatásokkal.

 

Pedagógus vagy?

 

Akkor tudod mit jelent találkozni egykori tanulóiddal, akik babakocsiban mosolygó csemetéjüket mutatják Neked, és azt kívánják búcsúzóul, hogyha felnő ő is a Te osztályodba járhasson. Találkozni olyanokkal, akik sikeres emberekké váltak, és a Te „kis” útravalódat, „szeretetpogácsáidat” viszik tovább az életben. Vagy, mint sokunknak megadatott, hogy a katedrán a helyedbe lépjen egykori tanítványod.

 

Pedagógus vagy?

 

Akkor emlékezned kell azokra is, akik pályádon segítettek, erőt adtak, ha az fogyóban volt, melléd álltak, mikor igazságtalanul támadtak, érdemtelenül pellengérre állítottak, akik nélkül munkád nem lehetett volna eredményes, a segítőkész, a gyermek, a diák nevelésében partnerként együttmőködő szülőkkel, házastársaddal, kollégáiddal, barátaiddal.

Soha nem feledheted azokat, akik ugyanezen az életösvényen haladtak, mindennapjaink fontos részei voltak, példát mutattak, de sajnos útközben elveszítettük őket, így már csak emlékképként lehetnek közöttünk. Azokra is fájó szívvel gondolunk, akik hivatásuk gyakorlása közben, a gyerekek védelmében vesztették életüket.

 

Pedagógus vagy?

 

Akkor a Te fürdőkádad is tele van a szeretet és tisztelet ezernyi, színes virágával, így június elején.

Mosolygó, csillogó gyermekszemek köszöntenek, a szülők hálásan a kezedet szorongatják, s nem győzöd megköszönni a jókívánságokat. A virágok mögé otthon vidám gyerekarcokat képzelsz, és eltűnődsz:

Már megint véget ért egy év…

 

Pedagógus vagy?

 

Akkor Neked küldetésed van. Neked Lámpásnak kell lenned.

Olyan értékvesztő, felfordult világot élünk, melyben nagy szükség van messzire világító, értékteremtő, szeretetet, tudást átadni tudó lámpásokra. Tisztán, őszintén sugárzó emberi fényükre, mely, ha világos van, szinte észrevétlen marad, de a sötétben köré telepednek az emberek.

Nehéz küldetésetekhez kívánok minden pedagógustársamnak óvodától egyetemig, sok erőt, testi és lelki egészséget, a folyton megújulni tudás képességét, soha el nem múló lelkesedést, felelősségteljes, embert formáló hivatásotok gyakorlásához

 

 

 

szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 28., szerda, 07:17

12 év 5 komment

*

 

 

feszíts a földnek

gombos szarvadat

s bár kigurult

közüle ékes napkorong

orrod nehéz párát fúj

nem tűrt melleden a kolonc

 

fehérnek tetsző

komisz kuvaszok

harapják véknyad

türelmed véges

éltető csordakút messze

délibáb ködében

csak megsejlik

a szabadság

az édes

 

vesd fel büszke fejed

hisz évezreden

át tűrted zsarnoki béklyód

hagytad terelni a csordád

 

indulj hát

ura vagy pusztádnak

ne bőgj már

ez a hang nem illik

rög királyának

 

izmos tested feszül

 

erőd nem hagy el

ég, nap, föld birtoka

tiéd

az is marad

örökkön megóv

örökkön felemel

 

szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 24., szombat, 14:58

 

 

12 év 6 komment

Pilinszky János emlékére *

a keresztnek

nem fáj

görbült

rozsdálló szög

a megfeszítettnek

mégis

örökös bilincs

 

az egekbe sóhajtó

földre ritkán tekint

túlélővé

az Írás tanítja

 

sárgára

kopott ujjaid

közt

cigarettád

ágyúcsonkjáról

padlóra kívánkozik

a

hosszú

hamuvá érlelt

gondolat

 

homlokod mélyén

szavakból

tapasztott

fészkét rakja

a halk hangú

versmadár

 

árnyékból

fényre

vetültél

szőttél darócból

meleg takarót

háborúból

békét varázsoltál

 

halhatatlanból

örök

maradandót

12 év 6 komment

*

 

 

 – Jobbra a 202-esben van a néni! – mondta előzékenyen a nővérke a folyosón útba irányítva a látogatókat.

Négyen jöttek a Mamához. Illedelmesen köszöntek a többi betegnek, majd letelepedtek a néni ágya mellé.

– Jól nézel ki, Mama – mondta az idősebbik nő, miközben a táskájában kotorászott. – Nézd, hoztam egy kis túrós rétest. Úgy készítettem, ahogy te szereted, sok mazsolával – s már nyújtotta is a műanyag dobozt, amiben katonás rendben sorakoztak az illatozó rétesek egymásra helyezve.

– Na, egyél már, ne kéresd magad! Nagyon finom. Ma reggel csináltam, még meleg, olyan friss.

– Adj lányom egy szalvettát! – szólt oda a fiatalabb nőnek, aki készségesen nyújtotta is, közben a szekrényből pakolta a szennyes ruhákat.

– Ezt hazaviszem, kimosom, és szerdán visszahozom, jó lesz Mama? – kérdezte a néni felé fordulva. Az szótlanul bólintott egyet, mire a fiatalasszony folytatta a rakosgatást.

– Mit enne Mama? Hoztunk egy kis disznótorost. A múlt héten vágtunk. Tudja, azt a két mázsa körülit. Öten fogtuk le, de még akkor is ugrált mikor a kisvajling már tele volt vérrel. Mikor szorítottam, úgy térgyen rúgott, hogy be is dagadt – mutatja a fiatalabbik férfi, nadrágját felhúzva kékeszöldes térdkalácsát. A zörgő papírok közül kicsomagolt egy tányért, amire hurkát és kolbászt rakott.

– Egyen egy kis savanyút is hozzá, vagy töpörtyűt, ha akar, az is van! – ajánlotta az idősebbik férfi, hogy ő is mondjon valamit.

Szuszogva, erőlködve csavargatta a befőttes üveg tetejét, de nem bírt vele.

– Várjon apuka – szólt oda a fiatalabb férfi -, tegye alá a kanalat, és ha levegőt kap, akkor csavarja le! – oktatta. – Na, most! Így. Látja, hogy lejött!

– Nézze, kisdinnye is van, vegyen ebből is! – szedegette ki görbe ujjaival az üvegből a savanyúságot.

– Egyen már Mama! Igaz milyen jóízű! Kevés bors, sok majoranna, attól lesz jó a hurka – mondta elégedetten nézve, hogy győri magába az öregasszony a komahurkát.

– A kolbászból is, abból mért nem eszel, az is jó! – szólt közbe a tányérra mutogatva az idősebbik asszony.

– Itt úgyis egyik nap tökfőzelék, másnap meg krumplifőzelék van szójafasírttal, attól meg éhen lehet halni.

– Egyen egy kis sütit is! – jutott szóhoz végre a fiatalasszony félrerakva a nagy táskát, s elővéve a főzött krémmel töltött csokoládé bevonatú édességet.

– Ezt meg kell kóstolnia a Mamának, hiszen magának sütöttem, és nagyon finom lett – tolta kedveskedve a néni elé a tálcára tett süteményt.

– Ezt már le kell kísérni valamivel – vette elő a hosszúnyakú üveget az idősebb férfi, levéve egy poharat a kisasztalról, és töltögetve bele a sárgás színű bort, vigyorogva nyújtotta oda az öregasszonynak.

A száraz arcú néni először mosolyodott el, és egy slukkra lehúzta.

– Na, magában már lehet bízni – mondja nevetve. – Erre jobban csúszik minden – megindulva a beszédben, saját magának is teletöltve egy poharat.

– Jó kis nova, ebben nem lehet csalódni – itta kortyolgatva, ízlelgetve.

– Képzeld, tegnap le kellett vágnom a kendermagos kakast, mert nekiment az embernek, mire az mérgében hozzávágta a kapát. Hát az a bátor kakas félredőlt, mert letört az egyik lába. Elsőre úgy állt ott, mint egy gólya, a behajlított lábával, aztán elkezdett seregni körbe-körbe. Az öreg csak kiabált befelé a konyhára, hogy forraljak vizet. Ez se kukorékol többet. Elhoztuk. Itt a pörkölt, jó házi tarhonyával. Egyél ebből is, jó puhára főztem. – kínálta tovább az idősebbik asszony.

A Mama böffentett egy nagyot, de folytatta az evést.

– Látom, jólesik – szólalt meg ártatlan mosollyal a fiatalasszony, miközben valami gépelt papírral és egy tollal bíbelődött. Az idősebbik asszony összevonta szemöldökét, tiltóan ránézett, mire ő kelletlenül eltette az iratokat.

– Egyen csak mamika! – tette hozzá kényszeredetten.

A néni arca két oldalán csorgott lefelé a piros pörköltszaft, amit letöröltek segítőkészen egy papírzsebkendővel.

– Kér még valamit? Hozzak inkább egy kis vizet?

A beteg bólintott egyet, és már hozták is a vizet. – Van ásványvíz is!

Megrázta a fejét, jó lesz neki a csapvíz.

– Tudod, Mama, a gyerekek nagyon rendben tartják a portádat. A Morzsit, és a macskákat is minden nap megetetik. A muskátlit is meglocsolják. Holnap oda is költöznek, de csak arra az időre, míg haza nem jöhetsz – mondta nyugalmat erőltetve magára az idősebbik asszony, megigazgatva a vánkost a beteg feje alatt. Az öregasszony szigorú tekintettel meredt maga elé, szeretett volna megszólalni, elmondani mit gondol a dologról, de csak egy sóhajtásra futotta.

– Látom, elfáradtál. Ennél még valamit?

A néni mutatta, hogy dugig van az étellel.

– Gyertek gyerekek, hagyjuk pihenni a Mamát! – rendelkezett az idősebbik asszony és megpuszilta a beteg arcát. A többiek sorra búcsúzkodtak, összecsomagolva a lakoma romjait.

– Jaj, hát a narancs, meg a banán, azt majdnem elfelejtettük! – rakta ki a déligyümölcsöket a fiatalasszony. – Meg egy kis kóla! – húzta elő ráadásnak a kétliteres műanyagflakont, s tette le az asztalra, megsimogatva a néni kezét.

– Mi már megyünk is! – szólt oda mosolyogva a fiatalabb férfi, a bejövő nővérkének, észrevétlenül köpenyébe csempészve az előkészített ezrest. Egyenként visszaintegettek szánakozó arccal az ajtóból.

– Remélem nem evett túl sokat, Eta néni, tudja nemsoká nagyon komoly műtétje lesz – érdeklődött a nővérke, zsebeit tapogatva.

A beesett, fáradt szemű öregasszony először jutott szóhoz ezen a délutánon:

– Én csak csipegettem egy kicsit, kedves… – jegyezte meg alig hallhatóan, s elmerengve, elgondolkozva nézett ki az ablakon.

A kórházudvaron ott vitatkozott, hevesen gesztikulálva a család.

Fáradtan behunyta a szemét.

Úgy gondolta, alszik egy keveset.

 

 

 

12 év 4 komment

*

 

párázó Fuji

nyíló cseresznyevirág

résnyi csodaszem

 

 

lampion úszik

kelyhében gyertyát rejtve

bonnak napja van

 

 

telihold arca

juharfák égő lombja

ősz Kiotóban

 

 

szelet kavaró

pillantásokat rejtő

japán legyező

 

  bon– egyetlen buddhista népünnep

 

az ősök, halottak napja

 

 

 

12 év 2 komment

160 éves a magyar honvédség *

 

 

 

Dermesztő hideg van.

A távolban egyvégtében ágyúznak a muszkák.

Sűrű, jeges hó szitál.

Futás közben körözve gomolyog forró lélegzetem.

A bajszomról egy darabig számba csurran a leheletemtől megolvadt hólé, mint tavaszelőn a csatornánk szapora cseppjei, majd megdermed a végén.

A szakasz már szétoszlott.

Sokat lelőttek közölünk, ahogy menekültünk.

Visszatekintve látom a torkolattüzeket, amint lidérces fénybe borították a befagyott folyó túlpartját.

Hallom állati ordításukat, ahogy jönnek utánunk.

Az ég sötétje összeér a hó fehérségével.

Csak megyek előretartott fejjel a nyomokon, követve bajtársaimat.

Ez a lábnyom itt biztosan a földimé, Kiss Jóskáé.

Olyan mélyek és nagyok, hogy egy komondor a tüzes delelőn nem győzné teleinni magát belőle.

Pusztai Bercit meglőtték.

Még láttam, ahogy próbált szaladni lőtt sebével a többiek után, lerogyva, újra felkelve. Vércseppjei, hol szaporázzák, hol néhány jókora foltban piroslanak a zsenge havon.

Ha ezen a jelen haladok, vagy megtalálom őket, vagy tán Bercit, szegényt, meredten, hátra hagyottan.

Holttestek hevernek szanaszét.

Néhányan még nyöszörögnek, kiáltoznak.

Felemelem az egyik cimborám fejét, de jéghideg arcából már csak egy utolsó meleg hörgés fölhabzó vére buggyan a kezemre.

Tekintete lassan elszürkül, elhomályosul…

Nem érdemes futni sem tovább.

Ahogy visszaeresztem lágyan a földre, már alig érzem fagyott ujjaimat.

Megmarkolom a puskámat, de szinte összenő annak vasával, és elengedni sem tudom.

Lépdelek leszegett fejjel, konokul a nyomon.

Büdös egy hideg tél van ezeknél.

Mit nem adnék most Bagi Örzse öreganyám jó paprikás krumplijáért, finom foszlós kenyérrel, és egy kancsó borral, a kemence mellett…

Rá kéne gyújtani, de az utolsót odaadtam Kocsis Ferinek még a roham előtt.

Ő már talán sohasem fogja elszívni…

Megpróbálok énekelni, hátha ez átmelegít, de sehogy nem jön ki hang a torkomon.

Már nem látom a nyomot sem.

Befedett mindent az az átkozott hó.

Már egész közelről hallom őket. Lőnek, egyre csak lőnek.

Hol vagytok bajtársak? Merre induljak?

Kicsi falum… Nem látlak én már soha többé.

Sírnék is, ha tudnék, ha nem fagyna rá arcomra, faragatlan gyöngyként a könnycsepp.

Most, mintha hátba vágtak volna.

Hőh, ez a borzongás. Hirtelen milyen melegem lett egyszerre.

De nézd csak, a kutyafáját, mit látok ott!

Drága, jó Istenem, hát a templomtorony!

Elindulok, futnék, ahogy fogyó erőmből még telik, s ahogy a térdig érő hó engedi.

Minden fehér, fehér és fehér…

A falumban zúgnak a harangok.

Fehér galambok repülnek ki a toronyból.

Ledobom ezt a véres katonakabátot, valahogy elhajítom a puskát is.

– Aranybárány, aranykos, esküvőre megyünk most!

Dalol a lagzis menet, szól a muzsika.

Marika tiszta fehérben, ott forgolódik a menyasszonyi ruhában, és kacag, felém nyújtva a kezét.

Hű, de gyönyörű vagy az anyád mindenségit!

Akarod-e?

Hát persze atyám, persze hogy akarom!

Mindenki nevet, ragyog és tapsol, fehér virágokat hint elénk.

Futunk kéz a kézben a főutcán…

Miska bátyám szuszog utánunk a demizsonnal, a násznép meg rohan őutána.

Repülünk kedvesem, érzed, hogy szállunk, de jó ez a lebegés!

Drága kicsi feleségem… Miska bátyám…

Ééédesanyááám…!!!

 

12 év 2 komment

szeretettel K.I-nak *

 

 

1

látod jó uram

hogy játszik a fénnyel

az alkonyi tenger

ezüst halpikkkely

fodra a víz ameddig szemem ellát

Hélios nyakig mártózik bele

 

így játszol szívemmel

hőségemmel

mely biztosabb Atlas vállainál

tartom erősen

– mint ő a földgolyót.

nem szeretlek tán

tűzasszonnyi hévvel

nem nyitom meg

boldogan ágyékomat este

gyönyörért ágaskodó

dorongod csillapulásáért

mily vétkem van

hogy nem ölelsz forrón

nem csókolod testem hajlatát

 

arcod borús gond redőid látom

tán nimfák csókjáról álmodozol

ezért kerülöd hitvesi nyoszolyánk

 

Alcyoném, kedvesem

tested kívánom, nem szűnt meg

az érzés

egyetlen vagy az asszonyok között

kivel csillapítom vágyam

s a kéjben

oly lelkes örömmel osztozom veled

de vár az út

ki kell tudakolnom

mi céljuk van az isteneknek

induljak-e harcba

sikerrel járok-e

– megmondják Delphoi

látói a forrásnál

miként cselekedjek

hogy sorsom kedvezzen

 

vigyél magaddal

óh Ceyx

melletted lenni most

kötelesség nekem

kivel jóban

örömben osztozom

annak próbáit is

büszkén vállalom

ezt kívánja

tiszta lelkiismeretem

– a tenger tudom veszélyes

nem egyszer láttam apámnál

tört gerincű hajók vergődését

partra vetett tépett vitorlák romjait

 

ne félj szépségem

ígérem

kétszer telik meg a hold az égen

s visszatérek

édes öledbe megint

hajad sátrába bújni

forró testedre fonódni

 

Kedvesem Ceyx

ha menned kell

s végleg nem rendít meg szavam

indulj szárazföldön

s ha hosszabb is utad

várok rád híven

míg jelölt égi útját bejárja a hold

s erős karod nem ölel lelkesen

 

óvlak a tengertől

érzem

Imagegyönyörűm

hogy gyorsan visszaérjek

tenger a legjobb út

ezt meg kell értened

 

ne félj nem lesz baj

eloszlik kételyed

s hamarost boldogan

eggyé válok veled

 

Alcyone szeme könnyekkel

látva hogy hiába

nem győzi meg urát

csillagdíszű Nox

ki őrizte az álmát

 

 

2.

 

 

Aurora harmatcseppjeit

szórja fia halálán

szomorkodva

mikor Alcyone

férjét a hajóhoz

kíséri

mely tengeren

szelíden áll

árbocával éggel dacolva

vitorláit

szorgos kezek bontják

– indulni kell rögvest

az idő ennek kedvez

 

langy fuvallat

az mi most lengedez

mikor

a drága Ceyx fürtjeit

igazgatja zavartan

az arcot

mit féltve jövőtől

homloka mögé mélyen belevés

vad csókkal búcsúzik

mintha utolsó kortyot

sivatag homokján

inná be az ajka

 

Ceyx is megdöbben

– mi ez a szenvedély

vidám mosollyal elütné

inkább a bús búcsút

serényen

– fedélzetre szökken

 

integet keze

szíve szorul

mint fogoly madáré

dobog hevesen

– Alcyoné könnyezik

kezével simogatja

a távolodó kedves

lassan szürkülő teste

kontúrjait

 

vitorlát bont lágy szellő

karján libbenve

tovafut a hajó

szelve kétoldalt

a freccsenő vizet

dolgos hajósnép

húzza a kötelet

surranó delfinek

kísérik a gályát

 

ahogy a napszekér

zenitről lebuka

fehérleni kezdett

az égek legalja

felgyorsult a szél

dagadt a vitorla

széllel kibélelve

a tengert hasítva

sirályok vijjogtak

baljós jelet hozván

feketébe váltott

a távoli homály

 

gomolygó felhőfüst

lepte el az eget

morajlott bősz Zeusz

a tenger remegett

villámok cikkantak

megeredt az eső

dörög csattog minden

– hú micsoda idő

 

a hajó dülöngél

labdázik

hevesen

Eurus

ki

dobálja, himbálja

épp mihez van kedve

 

kormányos ordít

magából kikelve

árbochoz vitorlát kötni

kell szaporán

tajtékot vet

az elem a hajó oldalán

átcsap

a fedélzet térdig vízben áll

 csörtet feléjük

égbeszökő ár

elsöpör mindent

ami útjába jár

– széttörve vitorlát

 

karok merednek

vízből segítségre

de nem jön a mentség

pusztulás a vége

sírjuk odalenn

a mélynek fövenye

Ceyx is vízbe hull

– Alcyoném kedvesem

Kiált félelmesen

– ajka nyílásán

tódul be a sós ár

zúgás mossa el

örökre hangját

teste vergődve

lassan alászáll

 

 

3.

 

 

Alcyone felriad

rossz álom ez talán

Ceyxot láttam

Charon ladikján

Morpheus

csalfa csínye ez csupán

édesem – halott

szólongat engemet

kezét felém nyújtja

de el nem érhettem

aztán eltűnik

majd újra megjelen

– tenger fogságában

végzete odalenn

 

éjjel le s fel járkál

várva pirkadatot

A tengerhez rohan

kémlelni a habot

mit parton kisimít

a megnyugvó tenger

 

Kajla Zephyros felkapja

vidáman

kibontja Alcyone

leomló dús haját

Kendője lecsúszik

– ő szoborként áll

nézi a nagy vizet

mely titkot rejteget

Ceyxot

csak őt hozza vissza nekem

– ezt mormogja

ajkával e szavakat

ismételve mondja

 

rossz sejtése

ám feltámad újra

szíve megdermed

tengerre pillantva

mely deszkákat sodor

a homokos partra

vitorla darabja

ring amott a vízen

a láthatár szélén

egy emberi test libben

– azt hozza felé a víz

 

óh

szegény

ki uraltad a tengert

most

holtan himbál

tetején

ki lehet ő

– egy szerencsétlen hajós

ki vízbe fúlt

viharban

mily szomorú fátum

hogy bevégeztetett

 

de amint közelít

a testnek látványa

szíve hatalmasat üt

mellkasába

belegázol futva

tengernek habjába

 

Ceyx édesem

kiáltja a szája

zokogva harcol

dől hullámok árja

hogy a halott testhez

végre odaérjen

Image

 

Két kezébe fogja

holt kedvese arcát

égre tekintve

átkozza a sorsát

 

kezéből szárny lesz

toll nő fehér karra

ajkából a csőr

fájdalmát rikoltja

szó többé angyalit

nem suttog kedvesen

mámorító dalba

sem fog már lelkesen

 

suhanva felrepül

mint a nyíl úgy száll

az égre rebbenő

szép búvármadár

 

holt testből

Ceyx is

Új életre kelve

surrogva felröppen

együtt repülnek

magas

tiszta égre

hogy együtt szálljanak

imígy egyesülve

most már

mindörökre

 

 
 
Ovidius: Metamorphoses – ford.: Devecseri Gábor – felhasználásával

szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 17., szombat, 14:53

12 év 1 Komment

Wil Shakespearenek *

 

 

 

  Aprócska bájos halat nevelő csermely

Követ görgető édes-hős csobogásától

Tengerek szörny-monstrumot rejtő mélyéig

mindent elpusztító vad hullámokig

vagyok én – Ember

Koczeth László - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...