Hajnal van.
A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.*
Hajnal van.
A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.
Barna, hosszú haján ragyogva szóródott szét a fény, ahogy férje felé fordult:
— Milyen szép tiszta az idő kedves férjem. A Gyermek is csendes, ma még nem mozdult — szelíden mosolyogva hasára tette kezét, s lágyan simogatni kezdte.
A Férfi mosolyogva elővezette a felkantározott szamarat, takarót rakott rá, a kenderzsákban némi ezüstöt, kenyeret, szárított húst, fügét és datolyát az útra.
Két tömlő vizet akasztott a csacsira, s óvatosan felsegítette asszonyát.
— Jól ülsz drága, fogd erősen a kantárt, én itt leszek melletted az úton. Ne félj semmitől, megfoglak, ha le akarnál esni — mondta biztatóan somolyogva a bajsza mögött, s felvéve letámasztott botját, hátára vetve vászon köpenyét rácsapott a szamár farára.
— Na, indulj csacsi! Hosszú út vár ránk — mondta vidáman, jókedvvel vágva neki az útnak. Széttekintett, mintha örökre búcsúzna a Várostól, pedig csak rövid időre mennek. Heródes összeírást rendelt, s ezért kell odaérniük Dávid fiainak Betlehembe.
A kifelé vezető kanyargós úton sokan köszöntötték őket, jó utat kívánva. Az Asszony testvérének egyik fia szaladt utánuk, sokáig fogta nagynénje kezét, s hosszan integetett a távolodóknak.
Lassan elhagyták a Várost.
— Képzeld, megmozdult a Gyermek — szólt a kötőféket tartó férjének kedveskedőn hátra tekingetve.
— Vigyázz édes… Köves az út, sok lesz az akadály előttünk, kapaszkodj erősen — fogta meg kezét gyengéd örömmel a Férfi.
*
Lassan szótlanul ballagtak ember és szamara, az Asszonnyal, ki méhében viszi a Gyermeket, ki rövidest, kibújik testbörtönéből, örök vigaszt kínálva minden elesetteknek, s nélkülözőnek.
A nap melegen sütött a csacsi konok egykedvűséggel baktatott a köves úton.
Három nap alatt áthágtak a Gilboa hegyén, átjutottak Szamarián s negyednapra értek az Úr városába.
Itt élelmet, egy meleg gyapjútakarót vásároltak maguknak, tömlőiket vízzel töltötték meg s elindultak tovább Betlehem felé. Az ifjú Asszony nagyon nyugtalanná vált, a Férfi békésen csitítgatta.
Elindultak.
Négyórányi út várt rájuk.
*
Kopár, sivatagos tájon poroszkált a szamár, hátán az Asszonnyal, aki bágyadtan, törődötten, de hang nélkül viselte a hosszú út fáradalmait. Embere mellette lépdelt, lábán már rongyossá kopott a saru, fekete szakállán verejtékcseppek csillogtak a nap még halvány sugaraiban.
A kietlen tájon csak néha ütötte fel fejét egy-egy tövises bokor, néhány színes virág, mely a kerek kövek között derűsen tárta fel bájait a monoton egyhangúságban.
Feltámadt hirtelen a port kavaró sivatagi szél.
Az Asszony arca elé vonta ruhája szegélyét s erősebben szorította a kantárt.
A Férfi egyik kezét szeme elé tartva vonszolta maga után a makacskodó, a teherrel nehezen bíró, billegő jószágot. A szürke csacsi az egyik lépésnél hirtelen felordított és a földre vetette magát. Az Asszony arccal előrebukott, kezeit védőn hasa elé téve zuhant le a homokba.
A Férfi utána kapott, de a leforduló testet nem tudta fékezni.
Látta, amint a porviharban egy kígyó tekeredik tovább, keresve az utat a szanaszét heverő kövek között.
Megfogta kedvese karját, s gyengéden segítve próbálta meg felemelni, a ruhát lobogtató szélben.
Az Asszony az ég felé fordította izzadó arcát, melyre vastagon tapadt rá a felkavarodott homok.
Fehér vászonkendője félrecsúszott, hosszú, fekete haja vállaira bomlott.
Erőtlen hangon megszólalt:
— Uram, tudom, próbák elé állítasz, a természet erőit küldve ellenem, hiszen tudnod kell érdemes vagyok—e az anyaságra, arra a kegyre, hogy világra hozhassam fiadat, ki felkészíti majd az embereket érkezésedre.
Teljesítem az akaratod. Bízhatsz bennem Uram.
A vihar lassan elcsendesedett.
A Férfi megsimogatta feleségét, aki kezébe vette a gyapjútakarót és botladozva, bár de elindult.
Amaz összeszedve a vízzel telt tömlőket, az élelemmel töltött zsákot, utána eredt.
Terheit cipelve, már nem tudta támogatni védtelenné vált asszonyát.
Egy ember jött feléjük az úton.
Megszólította őket.
— Simon vagyok, Jeruzsálembe igyekszem. Egy ideig veletek tartok, látom áldott állapotod, s téged is, aki egyre jobban fáradsz, hiszen oly nehezen viszed súlyos málháidat. Engedjétek meg, hogy segítsek — kérlelte őket.
Az asszony fájdalmai között rámosolygott, és odaadta a gyapjútakarót.
Embere is Simonnak nyújtotta a vízzel telt tömlőket.
A segítő egy darabig vitte a rárakott terheket, de egy idő után elköszönt, és tovább
Indult az Úr városa felé.
Az Asszony meg—megbotlott, de újra és újra erőre kapva indult tovább.
A Férfi egy kis vizet adott neki, majd folytatták útjukat.
A nap erősen tűzött a sivatagban nem volt fa, nem volt árnyék, amihez egy kis időre elhúzódhattak volna, könnyebbséget keresve.
Az úton egy csapat fosztogató idegen jelent meg, kirabolták a karavánokat, loptak, amit csak tudtak.
Vezetőjük megállította a lassan haladó párt.
— Hová igyekeztek oly sietve, kedvesem — emelte fel az Asszony fejét s belevigyorgott az arcába.
— Látom, terhed van, és nemsoká szülni fogsz, hogy egy átkozott zsidóval megint több legyen a földön — köpött egyet felé. — De mi megkönnyítjük utatokat — mondta, és durván a földre lökte az Asszonyt, aki összekuporogva, kezével, maga elé húzott lábaival, s a gyapjútakaróval védte a már helyét kereső magzatát.
Emberei lefogták a hevesen ellenkező Férfit, elvették zsákjukat a néhány ezüsttel és élelmükkel együtt.
A vizes tömlőket lovaikra rakták és nagy port kavarva viharzottak tovább az úton.
Az Asszonynak könnyel telt meg a szeme:
— Uram, mit teszel ezekkel, kiknek a pénz az istenük, lopnak, rabolnak másokat megalázva? Gördítesz-e akadályt útjukba, vagy csak nekem, a leendő Anyának szánod a szenvedést, s méhemből világra készülő fiadnak?
Nem adjuk fel, álljuk a próbákat Uram.
Fejét lehajtva engedelmesen indult tovább.
A nap már delelőn járva ontotta erejét, az összetört, kimerült két emberre, akik egymást támogatva haladtak sorsuk kijelölt ösvényén.
Egy tevekaraván haladt a forrón hullámzó homok fölött a távolban.
Lassan odaért a két, testét fáradtan vonszoló emberhez.
Egy lányka szaladt a nehezen feltápászkodó Asszonyhoz.
Felemelte fejét és vizet töltött a száraz, kicserepesedett ajkak közé.
— Hogy hívnak kislányom? — kérdezte a szenvedő nő cirógatásra nyújtva remegő kezét.
— Veronika vagyok — szólt a kislány és megtörölte a gyermekét hordó Asszony verejtékező arcát, majd csókkal illette.
Visszafutott övéihez, és a karaván is folytatta tovább az útját.
Az Asszony két kezével támaszkodva haladt előre, haja az izzadtságtól összecsomósodva hullott a szemébe, ruhája porral volt szennyezett, s mégis talpra állva igyekezett a Város felé, melynek távolban már látszottak fehér tornyú házai.
Férje fel-felsegítette, de ilyenkor ő is kimerülve esett össze.
Egy század római katona közelgett futva feléjük.
A lovon ülő centurio megszólította őket:
— Nem láttatok erre egy csapat rablót. Őket keressük — kérdezte, a Férfi arcát fürkészve.
— Uram, erre sok ember megfordul, nem tudhatjuk, kiket keresel — mondta az lehajtott fejjel.
— Hazudsz, átkozott! Erre kellett jönniük! — ordított rá erőszakosan, s rövid kardjával feléje sújtott.
Az Asszony felsikoltva, a tiszt elé állva védő karjával fogta fel az ütést.
A rövid kard félrecsúszott, de így is sebet ejtett.
A Férfi puszta kézzel támadt a századosra, de őt egy katona lándzsájával félrelökte.
A centurio odább rúgatott ágaskodó lovával.
Katonái futva követték.
A Férfi és az Asszony ottmaradt fekve az úton.
Egy idő után az Asszony minden erejét összeszedve feltápászkodott, karján szakadtan lógott a ruha vágott sebétől véresen.
Hasában már erősen mozgolódott az új élet.
— Uram, mivé lesz az ember, kinek istene a háború, az erőszak, kinek nem számít felebarát, szülő asszony, elesett, vagy gyenge.
Mit lesz azzal, ki világokat pusztít, építő szó és tett helyett.
Mi mégis reméljük a békét, és hiszünk igaz ítéletedben Uram.
Homokba kapaszkodó ujjaival vánszorogva haladt előre a közeledő Város felé.
Férje fel-felemelve segítette a hátra lévő néhány száz méteren.
Utolsó erejükkel elérték a Várost.
Egy kitaszított nő vette pártfogásába őket.
— Mária Magdolna vagyok — mutatkozott be nekik.
Kimosta sebeiket, vízzel, ruhával, élelemmel látta el őket, de mivel az Asszony félt a nyüzsgő különféle emberektől, az ordítozó szamaraktól és tevéktől, megkérte férjét, hogy dolga végeztével, menjenek a városon kívüli részekre, mert úgy érzi, rövidesen megérkezik a várva várt Gyermek.
Lassacskán beesteledett.
Egy fénylő csillagködöt maga után húzó égi jelenség irányába indultak.
Az Asszonynál már szaporodtak a fájások, férjére támaszkodva teljesen kimerülve a megpróbáltatásoktól a messziről világító pásztortüzek fényénél egy barlanghoz jutottak.
A Férfi világot gyújtott a szállásként szolgáló sziklaüregben.
A sarokban, korsóban vizet, a tartóedényekben gabonát, egy egyszerű fekhelyet, és egy kőbe vájt jászolt találtak.
Friss szénaillat terjedt szét a levegőben.
A Férfi ruhájából párnát készített asszonyának, feje alá helyezte s óvatosan, ráfektette.
Az Asszony meggyötört arccal szorította kezét a hasára.
A fájások erősödtek.
A Férfi megnedvesítette ingét s megtörölte a vajúdó nő homlokát.
Az Asszony férjébe kapaszkodva, felsikoltva a kíntól, végső erejét megfeszítve hozta világra a Gyermeket.
A Férfi fogaival elharapta a köldökzsinórt, kikotorta nyákot a kicsi szájából, s gyorsan megmosdatta.
Felemelte és szelíden mosolygó asszonya felé mutatta az újszülöttet.
A Gyermek felsírt.
József megsimogatta Mária szenvedésekben megfáradt arcát s boldogan megszólalt:
— Megszületett a gyermekünk, Kedves! Jézus a neve, az Isten fiának. Áldassék az Úr, most és mindörökké!
Bebugyolálta a gyapjútakaróba, s felesége mellére helyezte a kisdedet.
*
Kinn az éjszaka sötétjében három pásztor arra lett figyelmes, hogy egy fényes csóvájú csillag, vakító fénnyel világítja meg barlangjukat. — Beteljesült az Írás, a bölcsek jóslata. Ez a jel, hogy megszületett a zsidók királya, az emberiség Megváltója — mondta a legöregebbik.
— Siessünk üdvözölni őt.
A legfiatalabb közülük a barna bőrű Boldizsár felemelte báránybőr takaróját.
— Én ajándékot viszek a kis királynak, hogy ne fázzon a hideg éjszakában.
A középső Menyhért összeszedte gyógyfüveit.
— Én füveket viszek a Messiásnak, hogy soha ne legyen beteg, mindig egészséges maradjon.
Gáspár elővette korsóját és kenyerét s mondta.
— Én élelmet viszek, kenyeret és tejet, hogy soha ne szűkölködjék semmiben.
A három pásztor elindult a fényesség felé, s mikor odaértek, meghatottan léptek be a barlangba.
József vigyázón Mária és az újszülött Jézus elé állt.
— Ne féljetek, jó emberek vagyunk, ajándékot hoztunk a kisded királynak, a világ Megváltójának — mondta nyugtatóan Gáspár és letette Mária lábai elé a kenyeret s a korsó tejet.
A többiek, Menyhárt és Boldizsár is követték.
Mária és József megköszönte a pásztorok kedvességét.
— Jó pásztorok, békével hirdessétek: Megszületett!
A gyermek Jézus, mosollyal az arcán rugdalózott takaróba csavarva, a friss szénával teli jászol, lelket simogató melegében.
Dicsőség a mennyben Istennek, békesség a Földön minden jóakaratú embernek!
Marc Chagallnak *
nagyapa a tetőn hegedül
füstölt heringek táncolnak
szomorú fekete ló
húzza a koporsót
égre száll
az akvamarin-angyal
eső mossa könnyét
sárga holdtányérba
tehénpillájú derengő hajnalban
a Dvina zavaros vizén túl
egy zsinagóga ég
füst, romlás, tóratekercsek
a sápadt menyasszony
csak forog
forog
összemosódik szatócs
a koldussal
– táncol a szakállas rabbi
felhőn utazik
az időtlen idő
– Mose
a vézna zsidógyerek
ébren álmodik
Feleségem emlékének *
Pedagógus vagy?
Akkor emlékezned kell, amikor izzadó tenyérrel, torkodban dobogó szívvel, teli lelkesedéssel tartottad meg első órádat, foglalkozásodat. Kevés is volt talán az a szűkre szabott idő mindarra, amit a főiskolán, egyetemen magadba gyűjtöttél. Milyen boldog voltál, mikor úgy gondoltad, na ez jól sikerült.
Pedagógus vagy?
Akkor eszedbe juthat, mit érezhetnek azok a kicsi emberkék, akik először lépik át az óvoda, iskola kapuját, sírva, és egész délelőtt a kezedet szorongatva, majd egy-két hét múlva már szilaj csikóként száguldozva. Később a szemed előtt ők növekednek, gyarapodnak, majd lassacskán felserdülve, az évek multával, kezed alatt érett, komoly felnőtté válnak.
Pedagógus vagy?
Akkor a gyermek, a diák számodra nyitott könyv, amelyet folyton olvasnod kell, nem ugorhatsz át részeket, és melyet életed végéig nem tudsz letenni. Mindig vissza visszalapozgatsz, hogy építkezni, építeni tudj, hogy megértsd, hogy segítsd, hogy mutasd a helyes utat, hogy a példa Te legyél számára. S ha már a végére értél, akkor sem nyújtózhatsz el elégedetten, hanem kezdheted újra elölről, megint és megint…
Pedagógus vagy?
Akkor tudod mit jelent mikor csengőszóra felugrassz, kezedbe fogod a naplót és becsukod az ajtóval magad mögött a külvilágot. Innentől kezdve már csak a szembenülő diákokra, az ő épülésükre koncentrálsz, azonosulsz gondjaikkal, számon kérsz, meghallgatod őket, olykor szigorú vagy, olykor engedékeny az adott helyzetnek megfelelően. Fáradtan hazatérve esténként dolgozatokat javítasz, órákra készülődsz, és azon kapod magad, hogy a lámpa mellett, asztalodnál ülve, a füzetet kezedbe fogva beszélsz, dicsérsz, korholsz, hogy képzeletedben megjelenik a diák, aki már megint nem figyelt, nem készült fel rendesen, de az is, aki szorgalmasan, becsülettel visszaadja az általad közvetített tudást.
Pedagógus vagy?
Akkor a nemzet napszámosaként megvívtad már a magad küzdelmes, néha reménytelen csatáit, a gyermek védelmében, személyiségének tiszteletben tartásával a „majd én megmondom a magamét” szülőkkel, folyton pénzhiányra hivatkozó fenntartókkal, papírszagú oktatási-nevelési koncepciókkal, folytonosan újratermelődő, önigazolást kereső, sokszor életszerűtlen változtatásokkal.
Pedagógus vagy?
Akkor tudod mit jelent találkozni egykori tanulóiddal, akik babakocsiban mosolygó csemetéjüket mutatják Neked, és azt kívánják búcsúzóul, hogyha felnő ő is a Te osztályodba járhasson. Találkozni olyanokkal, akik sikeres emberekké váltak, és a Te „kis” útravalódat, „szeretetpogácsáidat” viszik tovább az életben. Vagy, mint sokunknak megadatott, hogy a katedrán a helyedbe lépjen egykori tanítványod.
Pedagógus vagy?
Akkor emlékezned kell azokra is, akik pályádon segítettek, erőt adtak, ha az fogyóban volt, melléd álltak, mikor igazságtalanul támadtak, érdemtelenül pellengérre állítottak, akik nélkül munkád nem lehetett volna eredményes, a segítőkész, a gyermek, a diák nevelésében partnerként együttmőködő szülőkkel, házastársaddal, kollégáiddal, barátaiddal.
Soha nem feledheted azokat, akik ugyanezen az életösvényen haladtak, mindennapjaink fontos részei voltak, példát mutattak, de sajnos útközben elveszítettük őket, így már csak emlékképként lehetnek közöttünk. Azokra is fájó szívvel gondolunk, akik hivatásuk gyakorlása közben, a gyerekek védelmében vesztették életüket.
Pedagógus vagy?
Akkor a Te fürdőkádad is tele van a szeretet és tisztelet ezernyi, színes virágával, így június elején.
Mosolygó, csillogó gyermekszemek köszöntenek, a szülők hálásan a kezedet szorongatják, s nem győzöd megköszönni a jókívánságokat. A virágok mögé otthon vidám gyerekarcokat képzelsz, és eltűnődsz:
Már megint véget ért egy év…
Pedagógus vagy?
Akkor Neked küldetésed van. Neked Lámpásnak kell lenned.
Olyan értékvesztő, felfordult világot élünk, melyben nagy szükség van messzire világító, értékteremtő, szeretetet, tudást átadni tudó lámpásokra. Tisztán, őszintén sugárzó emberi fényükre, mely, ha világos van, szinte észrevétlen marad, de a sötétben köré telepednek az emberek.
Nehéz küldetésetekhez kívánok minden pedagógustársamnak óvodától egyetemig, sok erőt, testi és lelki egészséget, a folyton megújulni tudás képességét, soha el nem múló lelkesedést, felelősségteljes, embert formáló hivatásotok gyakorlásához
szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 28., szerda, 07:17
*
feszíts a földnek
gombos szarvadat
s bár kigurult
közüle ékes napkorong
orrod nehéz párát fúj
nem tűrt melleden a kolonc
fehérnek tetsző
komisz kuvaszok
harapják véknyad
türelmed véges
éltető csordakút messze
délibáb ködében
csak megsejlik
a szabadság
az édes
vesd fel büszke fejed
hisz évezreden
át tűrted zsarnoki béklyód
hagytad terelni a csordád
indulj hát
ura vagy pusztádnak
ne bőgj már
ez a hang nem illik
rög királyának
izmos tested feszül
erőd nem hagy el
ég, nap, föld birtoka
tiéd
az is marad
örökkön megóv
örökkön felemel
szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 24., szombat, 14:58
Pilinszky János emlékére *
a keresztnek
nem fáj
görbült
rozsdálló szög
a megfeszítettnek
mégis
örökös bilincs
az egekbe sóhajtó
földre ritkán tekint
túlélővé
az Írás tanítja
sárgára
kopott ujjaid
közt
cigarettád
ágyúcsonkjáról
padlóra kívánkozik
a
hosszú
hamuvá érlelt
gondolat
homlokod mélyén
szavakból
tapasztott
fészkét rakja
a halk hangú
versmadár
árnyékból
fényre
vetültél
szőttél darócból
meleg takarót
háborúból
békét varázsoltál
halhatatlanból
örök
maradandót
*
– Jobbra a 202-esben van a néni! – mondta előzékenyen a nővérke a folyosón útba irányítva a látogatókat.
Négyen jöttek a Mamához. Illedelmesen köszöntek a többi betegnek, majd letelepedtek a néni ágya mellé.
– Jól nézel ki, Mama – mondta az idősebbik nő, miközben a táskájában kotorászott. – Nézd, hoztam egy kis túrós rétest. Úgy készítettem, ahogy te szereted, sok mazsolával – s már nyújtotta is a műanyag dobozt, amiben katonás rendben sorakoztak az illatozó rétesek egymásra helyezve.
– Na, egyél már, ne kéresd magad! Nagyon finom. Ma reggel csináltam, még meleg, olyan friss.
– Adj lányom egy szalvettát! – szólt oda a fiatalabb nőnek, aki készségesen nyújtotta is, közben a szekrényből pakolta a szennyes ruhákat.
– Ezt hazaviszem, kimosom, és szerdán visszahozom, jó lesz Mama? – kérdezte a néni felé fordulva. Az szótlanul bólintott egyet, mire a fiatalasszony folytatta a rakosgatást.
– Mit enne Mama? Hoztunk egy kis disznótorost. A múlt héten vágtunk. Tudja, azt a két mázsa körülit. Öten fogtuk le, de még akkor is ugrált mikor a kisvajling már tele volt vérrel. Mikor szorítottam, úgy térgyen rúgott, hogy be is dagadt – mutatja a fiatalabbik férfi, nadrágját felhúzva kékeszöldes térdkalácsát. A zörgő papírok közül kicsomagolt egy tányért, amire hurkát és kolbászt rakott.
– Egyen egy kis savanyút is hozzá, vagy töpörtyűt, ha akar, az is van! – ajánlotta az idősebbik férfi, hogy ő is mondjon valamit.
Szuszogva, erőlködve csavargatta a befőttes üveg tetejét, de nem bírt vele.
– Várjon apuka – szólt oda a fiatalabb férfi -, tegye alá a kanalat, és ha levegőt kap, akkor csavarja le! – oktatta. – Na, most! Így. Látja, hogy lejött!
– Nézze, kisdinnye is van, vegyen ebből is! – szedegette ki görbe ujjaival az üvegből a savanyúságot.
– Egyen már Mama! Igaz milyen jóízű! Kevés bors, sok majoranna, attól lesz jó a hurka – mondta elégedetten nézve, hogy győri magába az öregasszony a komahurkát.
– A kolbászból is, abból mért nem eszel, az is jó! – szólt közbe a tányérra mutogatva az idősebbik asszony.
– Itt úgyis egyik nap tökfőzelék, másnap meg krumplifőzelék van szójafasírttal, attól meg éhen lehet halni.
– Egyen egy kis sütit is! – jutott szóhoz végre a fiatalasszony félrerakva a nagy táskát, s elővéve a főzött krémmel töltött csokoládé bevonatú édességet.
– Ezt meg kell kóstolnia a Mamának, hiszen magának sütöttem, és nagyon finom lett – tolta kedveskedve a néni elé a tálcára tett süteményt.
– Ezt már le kell kísérni valamivel – vette elő a hosszúnyakú üveget az idősebb férfi, levéve egy poharat a kisasztalról, és töltögetve bele a sárgás színű bort, vigyorogva nyújtotta oda az öregasszonynak.
A száraz arcú néni először mosolyodott el, és egy slukkra lehúzta.
– Na, magában már lehet bízni – mondja nevetve. – Erre jobban csúszik minden – megindulva a beszédben, saját magának is teletöltve egy poharat.
– Jó kis nova, ebben nem lehet csalódni – itta kortyolgatva, ízlelgetve.
– Képzeld, tegnap le kellett vágnom a kendermagos kakast, mert nekiment az embernek, mire az mérgében hozzávágta a kapát. Hát az a bátor kakas félredőlt, mert letört az egyik lába. Elsőre úgy állt ott, mint egy gólya, a behajlított lábával, aztán elkezdett seregni körbe-körbe. Az öreg csak kiabált befelé a konyhára, hogy forraljak vizet. Ez se kukorékol többet. Elhoztuk. Itt a pörkölt, jó házi tarhonyával. Egyél ebből is, jó puhára főztem. – kínálta tovább az idősebbik asszony.
A Mama böffentett egy nagyot, de folytatta az evést.
– Látom, jólesik – szólalt meg ártatlan mosollyal a fiatalasszony, miközben valami gépelt papírral és egy tollal bíbelődött. Az idősebbik asszony összevonta szemöldökét, tiltóan ránézett, mire ő kelletlenül eltette az iratokat.
– Egyen csak mamika! – tette hozzá kényszeredetten.
A néni arca két oldalán csorgott lefelé a piros pörköltszaft, amit letöröltek segítőkészen egy papírzsebkendővel.
– Kér még valamit? Hozzak inkább egy kis vizet?
A beteg bólintott egyet, és már hozták is a vizet. – Van ásványvíz is!
Megrázta a fejét, jó lesz neki a csapvíz.
– Tudod, Mama, a gyerekek nagyon rendben tartják a portádat. A Morzsit, és a macskákat is minden nap megetetik. A muskátlit is meglocsolják. Holnap oda is költöznek, de csak arra az időre, míg haza nem jöhetsz – mondta nyugalmat erőltetve magára az idősebbik asszony, megigazgatva a vánkost a beteg feje alatt. Az öregasszony szigorú tekintettel meredt maga elé, szeretett volna megszólalni, elmondani mit gondol a dologról, de csak egy sóhajtásra futotta.
– Látom, elfáradtál. Ennél még valamit?
A néni mutatta, hogy dugig van az étellel.
– Gyertek gyerekek, hagyjuk pihenni a Mamát! – rendelkezett az idősebbik asszony és megpuszilta a beteg arcát. A többiek sorra búcsúzkodtak, összecsomagolva a lakoma romjait.
– Jaj, hát a narancs, meg a banán, azt majdnem elfelejtettük! – rakta ki a déligyümölcsöket a fiatalasszony. – Meg egy kis kóla! – húzta elő ráadásnak a kétliteres műanyagflakont, s tette le az asztalra, megsimogatva a néni kezét.
– Mi már megyünk is! – szólt oda mosolyogva a fiatalabb férfi, a bejövő nővérkének, észrevétlenül köpenyébe csempészve az előkészített ezrest. Egyenként visszaintegettek szánakozó arccal az ajtóból.
– Remélem nem evett túl sokat, Eta néni, tudja nemsoká nagyon komoly műtétje lesz – érdeklődött a nővérke, zsebeit tapogatva.
A beesett, fáradt szemű öregasszony először jutott szóhoz ezen a délutánon:
– Én csak csipegettem egy kicsit, kedves… – jegyezte meg alig hallhatóan, s elmerengve, elgondolkozva nézett ki az ablakon.
A kórházudvaron ott vitatkozott, hevesen gesztikulálva a család.
Fáradtan behunyta a szemét.
Úgy gondolta, alszik egy keveset.
*
párázó Fuji
nyíló cseresznyevirág
résnyi csodaszem
lampion úszik
kelyhében gyertyát rejtve
bonnak napja van
telihold arca
juharfák égő lombja
ősz Kiotóban
szelet kavaró
pillantásokat rejtő
japán legyező
bon– egyetlen buddhista népünnep
az ősök, halottak napja
160 éves a magyar honvédség *
Dermesztő hideg van.
A távolban egyvégtében ágyúznak a muszkák.
Sűrű, jeges hó szitál.
Futás közben körözve gomolyog forró lélegzetem.
A bajszomról egy darabig számba csurran a leheletemtől megolvadt hólé, mint tavaszelőn a csatornánk szapora cseppjei, majd megdermed a végén.
A szakasz már szétoszlott.
Sokat lelőttek közölünk, ahogy menekültünk.
Visszatekintve látom a torkolattüzeket, amint lidérces fénybe borították a befagyott folyó túlpartját.
Hallom állati ordításukat, ahogy jönnek utánunk.
Az ég sötétje összeér a hó fehérségével.
Csak megyek előretartott fejjel a nyomokon, követve bajtársaimat.
Ez a lábnyom itt biztosan a földimé, Kiss Jóskáé.
Olyan mélyek és nagyok, hogy egy komondor a tüzes delelőn nem győzné teleinni magát belőle.
Pusztai Bercit meglőtték.
Még láttam, ahogy próbált szaladni lőtt sebével a többiek után, lerogyva, újra felkelve. Vércseppjei, hol szaporázzák, hol néhány jókora foltban piroslanak a zsenge havon.
Ha ezen a jelen haladok, vagy megtalálom őket, vagy tán Bercit, szegényt, meredten, hátra hagyottan.
Holttestek hevernek szanaszét.
Néhányan még nyöszörögnek, kiáltoznak.
Felemelem az egyik cimborám fejét, de jéghideg arcából már csak egy utolsó meleg hörgés fölhabzó vére buggyan a kezemre.
Tekintete lassan elszürkül, elhomályosul…
Nem érdemes futni sem tovább.
Ahogy visszaeresztem lágyan a földre, már alig érzem fagyott ujjaimat.
Megmarkolom a puskámat, de szinte összenő annak vasával, és elengedni sem tudom.
Lépdelek leszegett fejjel, konokul a nyomon.
Büdös egy hideg tél van ezeknél.
Mit nem adnék most Bagi Örzse öreganyám jó paprikás krumplijáért, finom foszlós kenyérrel, és egy kancsó borral, a kemence mellett…
Rá kéne gyújtani, de az utolsót odaadtam Kocsis Ferinek még a roham előtt.
Ő már talán sohasem fogja elszívni…
Megpróbálok énekelni, hátha ez átmelegít, de sehogy nem jön ki hang a torkomon.
Már nem látom a nyomot sem.
Befedett mindent az az átkozott hó.
Már egész közelről hallom őket. Lőnek, egyre csak lőnek.
Hol vagytok bajtársak? Merre induljak?
Kicsi falum… Nem látlak én már soha többé.
Sírnék is, ha tudnék, ha nem fagyna rá arcomra, faragatlan gyöngyként a könnycsepp.
Most, mintha hátba vágtak volna.
Hőh, ez a borzongás. Hirtelen milyen melegem lett egyszerre.
De nézd csak, a kutyafáját, mit látok ott!
Drága, jó Istenem, hát a templomtorony!
Elindulok, futnék, ahogy fogyó erőmből még telik, s ahogy a térdig érő hó engedi.
Minden fehér, fehér és fehér…
A falumban zúgnak a harangok.
Fehér galambok repülnek ki a toronyból.
Ledobom ezt a véres katonakabátot, valahogy elhajítom a puskát is.
– Aranybárány, aranykos, esküvőre megyünk most!
Dalol a lagzis menet, szól a muzsika.
Marika tiszta fehérben, ott forgolódik a menyasszonyi ruhában, és kacag, felém nyújtva a kezét.
Hű, de gyönyörű vagy az anyád mindenségit!
Akarod-e?
Hát persze atyám, persze hogy akarom!
Mindenki nevet, ragyog és tapsol, fehér virágokat hint elénk.
Futunk kéz a kézben a főutcán…
Miska bátyám szuszog utánunk a demizsonnal, a násznép meg rohan őutána.
Repülünk kedvesem, érzed, hogy szállunk, de jó ez a lebegés!
Drága kicsi feleségem… Miska bátyám…
Ééédesanyááám…!!!
szeretettel K.I-nak *
1
látod jó uram
hogy játszik a fénnyel
az alkonyi tenger
ezüst halpikkkely
fodra a víz ameddig szemem ellát
Hélios nyakig mártózik bele
így játszol szívemmel
hőségemmel
mely biztosabb Atlas vállainál
tartom erősen
– mint ő a földgolyót.
nem szeretlek tán
tűzasszonnyi hévvel
nem nyitom meg
boldogan ágyékomat este
gyönyörért ágaskodó
dorongod csillapulásáért
mily vétkem van
hogy nem ölelsz forrón
nem csókolod testem hajlatát
arcod borús gond redőid látom
tán nimfák csókjáról álmodozol
ezért kerülöd hitvesi nyoszolyánk
Alcyoném, kedvesem
tested kívánom, nem szűnt meg
az érzés
egyetlen vagy az asszonyok között
kivel csillapítom vágyam
s a kéjben
oly lelkes örömmel osztozom veled
de vár az út
ki kell tudakolnom
mi céljuk van az isteneknek
induljak-e harcba
sikerrel járok-e
– megmondják Delphoi
látói a forrásnál
miként cselekedjek
hogy sorsom kedvezzen
vigyél magaddal
óh Ceyx
melletted lenni most
kötelesség nekem
kivel jóban
örömben osztozom
annak próbáit is
büszkén vállalom
ezt kívánja
tiszta lelkiismeretem
– a tenger tudom veszélyes
nem egyszer láttam apámnál
tört gerincű hajók vergődését
partra vetett tépett vitorlák romjait
ne félj szépségem
ígérem
kétszer telik meg a hold az égen
s visszatérek
édes öledbe megint
hajad sátrába bújni
forró testedre fonódni
Kedvesem Ceyx
ha menned kell
s végleg nem rendít meg szavam
indulj szárazföldön
s ha hosszabb is utad
várok rád híven
míg jelölt égi útját bejárja a hold
s erős karod nem ölel lelkesen
óvlak a tengertől
érzem
Imagegyönyörűm
hogy gyorsan visszaérjek
tenger a legjobb út
ezt meg kell értened
ne félj nem lesz baj
eloszlik kételyed
s hamarost boldogan
eggyé válok veled
Alcyone szeme könnyekkel
látva hogy hiába
nem győzi meg urát
csillagdíszű Nox
ki őrizte az álmát
2.
Aurora harmatcseppjeit
szórja fia halálán
szomorkodva
mikor Alcyone
férjét a hajóhoz
kíséri
mely tengeren
szelíden áll
árbocával éggel dacolva
vitorláit
szorgos kezek bontják
– indulni kell rögvest
az idő ennek kedvez
langy fuvallat
az mi most lengedez
mikor
a drága Ceyx fürtjeit
igazgatja zavartan
az arcot
mit féltve jövőtől
homloka mögé mélyen belevés
vad csókkal búcsúzik
mintha utolsó kortyot
sivatag homokján
inná be az ajka
Ceyx is megdöbben
– mi ez a szenvedély
vidám mosollyal elütné
inkább a bús búcsút
serényen
– fedélzetre szökken
integet keze
szíve szorul
mint fogoly madáré
dobog hevesen
– Alcyoné könnyezik
kezével simogatja
a távolodó kedves
lassan szürkülő teste
kontúrjait
vitorlát bont lágy szellő
karján libbenve
tovafut a hajó
szelve kétoldalt
a freccsenő vizet
dolgos hajósnép
húzza a kötelet
surranó delfinek
kísérik a gályát
ahogy a napszekér
zenitről lebuka
fehérleni kezdett
az égek legalja
felgyorsult a szél
dagadt a vitorla
széllel kibélelve
a tengert hasítva
sirályok vijjogtak
baljós jelet hozván
feketébe váltott
a távoli homály
gomolygó felhőfüst
lepte el az eget
morajlott bősz Zeusz
a tenger remegett
villámok cikkantak
megeredt az eső
dörög csattog minden
– hú micsoda idő
a hajó dülöngél
labdázik
hevesen
Eurus
ki
dobálja, himbálja
épp mihez van kedve
kormányos ordít
magából kikelve
árbochoz vitorlát kötni
kell szaporán
tajtékot vet
az elem a hajó oldalán
átcsap
a fedélzet térdig vízben áll
csörtet feléjük
égbeszökő ár
elsöpör mindent
ami útjába jár
– széttörve vitorlát
karok merednek
vízből segítségre
de nem jön a mentség
pusztulás a vége
sírjuk odalenn
a mélynek fövenye
Ceyx is vízbe hull
– Alcyoném kedvesem
Kiált félelmesen
– ajka nyílásán
tódul be a sós ár
zúgás mossa el
örökre hangját
teste vergődve
lassan alászáll
3.
Alcyone felriad
rossz álom ez talán
Ceyxot láttam
Charon ladikján
Morpheus
csalfa csínye ez csupán
édesem – halott
szólongat engemet
kezét felém nyújtja
de el nem érhettem
aztán eltűnik
majd újra megjelen
– tenger fogságában
végzete odalenn
éjjel le s fel járkál
várva pirkadatot
A tengerhez rohan
kémlelni a habot
mit parton kisimít
a megnyugvó tenger
Kajla Zephyros felkapja
vidáman
kibontja Alcyone
leomló dús haját
Kendője lecsúszik
– ő szoborként áll
nézi a nagy vizet
mely titkot rejteget
Ceyxot
csak őt hozza vissza nekem
– ezt mormogja
ajkával e szavakat
ismételve mondja
rossz sejtése
ám feltámad újra
szíve megdermed
tengerre pillantva
mely deszkákat sodor
a homokos partra
vitorla darabja
ring amott a vízen
a láthatár szélén
egy emberi test libben
– azt hozza felé a víz
óh
szegény
ki uraltad a tengert
most
holtan himbál
tetején
ki lehet ő
– egy szerencsétlen hajós
ki vízbe fúlt
viharban
mily szomorú fátum
hogy bevégeztetett
de amint közelít
a testnek látványa
szíve hatalmasat üt
mellkasába
belegázol futva
tengernek habjába
Ceyx édesem
kiáltja a szája
zokogva harcol
dől hullámok árja
hogy a halott testhez
végre odaérjen
Image
Két kezébe fogja
holt kedvese arcát
égre tekintve
átkozza a sorsát
kezéből szárny lesz
toll nő fehér karra
ajkából a csőr
fájdalmát rikoltja
szó többé angyalit
nem suttog kedvesen
mámorító dalba
sem fog már lelkesen
suhanva felrepül
mint a nyíl úgy száll
az égre rebbenő
szép búvármadár
holt testből
Ceyx is
Új életre kelve
surrogva felröppen
együtt repülnek
magas
tiszta égre
hogy együtt szálljanak
imígy egyesülve
most már
mindörökre
Ovidius: Metamorphoses – ford.: Devecseri Gábor – felhasználásával
szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 17., szombat, 14:53
Wil Shakespearenek *
Aprócska bájos halat nevelő csermely
Követ görgető édes-hős csobogásától
Tengerek szörny-monstrumot rejtő mélyéig
mindent elpusztító vad hullámokig
vagyok én – Ember
