Juhász M. Lajos Szerző
Vezetéknév
Juhász
Keresztnév
M. Lajos
7 év 27 komment

miért pont én
ha lehetne más is

 

 

 

a tudat lepke szárnya

meglebbenti minden mozdulat

a létbezárt kaszárnya

megköti nem szabadulhat

a vágy a láng eléget

halálba ránt az élet

szembe nem szállhatsz

repülsz és elég lesz

az egyetlen néma válasz

megérti kérdésed

miért a fény

ha győz a sötét

miért a szó

ha csend a vége

miért pont én

ha lehetne más is

miért van hogy

akarom mégis

egy vagy magadban

egy vagy velem

az egyetlen egy

mert tagadhatatlan

bizonyság istenem

az éremnek hiába

tagadod mindegyre

két oldala van

az idő teremti

múltad és jelened

vajúdja jövőd

szállsz szabadon

a fény felé

bár jól tudod

hisz hullott

előtted miriád

nem kerülheted

te sem végzeted

hiába aggatod

magadra sorsod

mint kitüntetést

mind lángba hal

ki parázson élt

7 év 9 komment

hát

 

 

hát legyen csend hogy így simuljon el a sötét

illanjon pillanat pihenjen hang

kis fény rezzen gyertya lángjába zárva

lélek lebbenjen csendben nem zavar

 

legyen csend autók állnak betonon

nem csikorog kerék kocsmából semmi zaj

se dől se kántálás se pohárcsörgés

a sarokba dőlt örök szomj se horkol

 

legyen csend mint béke törne vad éjre

megáll az ökölbe szorított kéz ütés

megtorpan csendes arc előtt nem szól száj

nem fáj fej közel az ég feledésre

 

legyen csend benn csak a szívben dobbanjon

a vér csak tüdőben szisszenjen élet

csak a májban bomoljon méreg agyban

álljon meg a szüntelen inga csend legyen hát

7 év 4 komment

érzed néha ismerős illatán

 

 

 

láthatatlan, de ott lépked melletted,

érzed néha ismerős illatán,

idegen. nevet, ahogy magad kelleted,

talán így halálod rád nem talál.

 

áttörnél, de a sorompó már nyitva,

hősök már itt se, ott se kellenek,

hátranézel, és nem üldöz senki,

a vágy csak, a muszáj, halott idézetek.

 

itt, maszatol könnyt, vért, néha spermát,

ott, ki tudja, milyen közönybe fulladsz bele,

párhuzamos, mint a sínek vagy más közhelyek,

egyenes labirintus, billegő spirál.

 

mint a régi játékban, ahol az ezüst kisegér

az üveg alatt fehér macska elől mentené

életét, félelmed minden kis lukon befér,

átslisszansz, és odaát csak a fekete macska vár.

 

 

 

7 év 6 komment

álmodni már ritkán merek,

 

 

 

sokszor elbújtam már előled,

aki pedig tán nem is létezel.

ködbe, hóba, sárba, lázba,

részeg részeg tivornyába,

könyvespolcon gyűlő porba,

s igazán nem vigasztal, felőled

meg is dögölhetek akár, hiszen

neked talán én sem létezem.

reggel hétköznapi ruhámmal

úgy szedem magamra a napot

mindig – farmer, póló, kabát,

sál, lábamra cipő, sapka fejemre –

mint aki élni készül, de estére

úgy dobom le már, se álom, se halál,

se holnap nem vár. néha még suttogok

egy kicsit, ha magadból mutatnál

többet, míg fejemre húzom a takarót,

többet mondana nekem néma imám,

bár álmodni már ritkán merek,

mert valaha többet ígértek belőled

7 év 3 komment

itt a másnap jó napot jó nagyot

 

 

 

körmöm alatt a

tegnapok piszka szépen

összegyűlt tiszta

szavakkal nem szólhatok

ily körömmel. örömmel

 

adjon isten! fel is út le is út

téves kód a mi agyunk

lázadás nincs mert megettük

(három hatvanér’ boltba vettük

négy ötvenér’ sört is kaptunk

kőbányait) édes krisztus

menyus volt a pincér neve

indulni kell hazafele

 

itt a másnap jó napot jó nagyot

átkozhatod tegnapod

hittél tegnap reménykedtél

napok hordaléka lettél

útszélen hagyott jószág

füstbe ment terv némi jóság

gazsi, te bármiféle

hitnek hitvány reménye

 

 

villamos jön megálló megálló

áramszedő szikrázó

fagyott sínen fék csikorog

szememből a fény kicsorog

számból a szó mind kipotyogott

nyelvem száraz fogam vacog

felszáll gyalog boldizsár

nem érhet haza talán

 

és mária? de milyen mária?

emlékszem még magdira

ott srégen szembe odaát

és sírt, talán felcsinálták

a zenegép lakodalmast

harsog már túl szánalmas

az egész de ártatlan

van remény? még van renény?

7 év 1 Komment

a feledés roncsolta emlék lezárja már fénytelen szemem

 

 

 

látod-e ahogy szelet markoló ujjaim között zizeg az idő

halott képek peregnek vissza és előre és vissza megint

a tekercs kattog olvad a film szalajt az elrontott vetítő

amőbák sarjadnak a vásznon álmok megint a régi rend szerint

 

érzed-e ahogy túlérett napok aszú borát ízlelem újra

puttonyban rohad a halott vágy az arany szendergés

az öröknyár émelygő íze az a nyár a szédület útja

tiszta ösvény ártatlan kutyaszar amibe belelépsz

 

hallod-e ahogy álmomba surran szisszen a kihűlt titok

a feledés roncsolta emlék lezárja már fénytelen szemem

süket és néma éjjelek már nem félem részeg álmaitok

ráiszom egy kortyot rágyújtok és egyedül lefekszem

 

és látom érzem hallom ahogy átölel és megöl a feledés

még kapaszkodik kicsit de gyönge ujjai engednek örvénybe

hull az ölelés ami igaz volt a csók az éj a remény

és maradok itt maradok és nem vagy és nem vagyok én

8 év 4 komment

advent

körmöm alatt a

tegnapok piszka

szépen összegyűlt

tiszta szavakkal

nem szólhatok

ily körömmel    örömmel

8 év 6 komment

csak

csak annyira belepett a csend,

meglepett a hiány, ellepett az élet,

ahogy mellőlem – persze – ellépett

8 év 5 komment

de foglalt mind
a két kezem zsebrevágva
vagy éppen rágyújtok

 

lecipeltem már az összes dobozt

mindegyikben benn van

vagy egy kiló daráltlélek

éppen ínyemre való

– fáj is rám az idő tejfoga már mozog –

amelyiknek kiszakadt

a feneke annak alányúlok

nehogy kipotyogjanak

a nehezebb lélekölők

rém unalmas szerkezetek

ezek. emlékszel?

mennyi szeretettel

csináltunk mindent

a sétát az ételt

a baszást észre

sem vettük üresek

már és utánuk mennyi

gyűlölet emlék és harag

maradt. most össze-

szedtük magunk most

már csak föl kellene

rakni – délutáni

ablakokból mexikói

szappanopera dallama

csorog (nem fájdalom)

– a platóra a sok dobozt

amit lecipeltem de foglalt

mind a két kezem

zsebrevágva vagy

éppen rágyújtok amíg

te csak könnyeidet maszatolod

mosolyogva majd

takaríthatsz utánam

 

8 év 10 komment

vázlat

 

 

A résnyire nyitott ablakon át

a szobába beszivárog az éjszaka,

behozza a mentő szirénhangját,

tűzoltóvijjogást, rendőrnyávogást,

az est balzsamos mámorát

és a vízparti békazenét.

De hozza a dalba halt madarakat,

a vízen úszó szemét összetört fájdalmát,

méregkeverő magányba oldott

vegyszerszagot és kornyikál

fals repedt bárzenét.

 

Közben gyűlik körém sötét,

emelkedik egyre a fotel alatt,

a tévé mögött, a csikkekkel teli hamutálban,

a fogyó borral telő pohár bánatában,

fehér függönyt lebbent feketén,

virágok földjét szemeteli össze,

elfújja a lángot öngyújtómból,

mint törleszkedő pormacska, dorombol

az ágy alatt, lábszáramhoz dörgölőzik,

mint kígyó, felkúszik gerincemen és

a szívembe mar, és kicsit nehéz,

ahogy vállamra teszi kezét,

nagy fekete szemével rám néz.

Dacos állal rátekintek,

makacs farkasszemet szúrunk egymásba,

látom szűkül remegő pupillája,

bennem megremeg a gyermek.

 

Félelmem eszembe villlantja

tízezeregy hosszú éjszakám.

Végtelenbe rémisztő éjek,

képtelen villódzó képek,

a háttérben suttogó hangok,

felcsattanó zajok pokoli dinamikája

és a zuhanás csendje.

Nem lehet sejteni sem,

melyőnk facsart a mélybe több sötétséget.

Mint mikor a fekete bakelit fényes

kifutó sávjában mindig váratlan kattanással

visszaugrik a tű, úgy botladozott

életem éjszakáról éjszakára.

A létspirál, mint varázsos szimfónia,

vezetett volna bűvös dallamokkal körbe-körbe,

egyre közelebb a vágyott végső origó felé,

ám egy kő, egy érzés, egy szerelem, egy halál

mindig belerobbant, s visszadobott

a játszma elejére.

 

Építgettem, rakosgattam a kockákat

szorgosan napról napra, és látszatra

minden passzolt, minden darab összeillett,

a fejemben ott fénylett a mátrix képe,

a bonyolult puzzle mintája:

gyönyörű kép.

De résnyire hagyott szemhéjamon át

a káosz besettenkedett agyamba

és mindent összekuszált.

Egy maszatosra festett érzés,

egy rosszul választott szó,

egy megállíthatalan vérzés,

remény, hit, szertefoszló,

egy fejrázás, mi tőr a szívbe,

egy hazugság, mi az igazat összetörte,

valami, bármi, akármi, mi öl,

mindig tartalékban volt, és akaratlan, kéretlen,

de soha nem véletlen, rendelkezésre állt.

Negatív mindenható.

 

Szűk három dimenzióm beomlott egének romjai

maguk alá temettek folyton. Kimásztam alóluk,

ám egyre lassabban, egyre nehezebben mindig.

A sebek, mik rajtam ejtettek, egyre jobban fájtak.

Már nem csak pici karcolások, felszínes horzsolások,

befedhető, tagadható semmiségek támadtak rajtam.

Végül a menny kapuja iszonyatos dörgéssel bezárult előttem,

és a rám omló láthatatlan bárányfelhők egy éjjel,

mint kegyetlen betonszarkofág, eltemettek,

kíméletlen összetörtek, a hold kényes pengéje

mélyen belém vágott. Testem pokolra vettetett.

 

Ahogy feküdtem bénán, öntudatlan,

ha le is pergett előttem

– ahogy mondják – életem

filmje, nem emlékszem,

szemhéjam mögött szemgolyóm mozdulatlan.

Jéghideg pengék szabdalták a hajnalt,

mikor végre, mint véres tetszhalott,

előkúsztam a romok alól és felálltam,

végigcikázott gerincemen

– ágyékomtól agyamig és vissza –

a fájdalomvillám, és a háztetőkről

lesből támadt rám az idő,

biztos fedezékből szórta rám

a hétköznapok gránátjait,

miközben kóbor angyalok mezítláb korcsolyáztak

a befagyott folyón, képzelt hajuk könnyedén lobogott,

és nem néztek rám.

Tudtam, hívott a sötét, én mentem is volna,

de béna volt lábam és kezem és agyam,

csak szívem érezte, eltaszított a fény, és sírtam.

Rajtam már nem könyörülhetett kiürült mitológiám.

 

Most már apró lépések vezetnek egykedvű szürkeség felé,

és belátom én, mennyivel jobb ez a feketénél.

Benne rejtezik a titok, a remény és minden szín,

csak szemfényvesztőn pörög, pörög,

ha szabad akarattal velük tartok,

vagy csakazértis isteni kegyelemmel középre jutok,

a szívárványhíd még megnyílhat nekem, és magamban tán

átjuthatok a túlsó partra.

 

Kilépek az erkéklyre, a szemben levő ház homlokán

egy szem sem pislog, egy ablak sem világít.

Hátranézek, a monitor kísértet fényében látom arcom,

billentyűket kalapáló eszelős ujjaim. Hirtelen

nem hiszem már a hihetelent, mi megkettőzve ámít.

A vízparti kocsmából zenegép tuccog

monoton dalt az égre,

és innen a magasból nézve

pixelekre hullott videójáték

vesztes képernyőjének tűnik csupán életem képe.

Nem lehet isten egyedül ennyire geek*,

hogy egy játékos fekvőnyolcas kedvéért idekockázza

körém ezt az éjt, ezt a panelmindenséget, az ördögnek

ott kell bújkálnia a hardware részleteiben.

Nyugovóra térünk én meg a kétely,

még egyszer próbára tesszük újra az álmokat,

kicsit forgolódunk, sóhajtunk még – kényelembe helyezkedünk –

és lekapcsoljuk a villanyokat.

 

 

*A geek (kiejtése: /gi:k/ ) angol szó (magyarul: kockafej, kocka, er. jelentése: stréber) a túlzottan intellektuális beállítottságú emberre használt korábban pejoratív (informális, azaz bizalmas nyelvben használatos; szleng) szó, különösen ha ez az érdeklődés egy szűk területre irányul.

Juhász M. Lajos Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.