Juhász M. Lajos : 404 error: page not found

vázlat

 

 

A résnyire nyitott ablakon át

a szobába beszivárog az éjszaka,

behozza a mentő szirénhangját,

tűzoltóvijjogást, rendőrnyávogást,

az est balzsamos mámorát

és a vízparti békazenét.

De hozza a dalba halt madarakat,

a vízen úszó szemét összetört fájdalmát,

méregkeverő magányba oldott

vegyszerszagot és kornyikál

fals repedt bárzenét.

 

Közben gyűlik körém sötét,

emelkedik egyre a fotel alatt,

a tévé mögött, a csikkekkel teli hamutálban,

a fogyó borral telő pohár bánatában,

fehér függönyt lebbent feketén,

virágok földjét szemeteli össze,

elfújja a lángot öngyújtómból,

mint törleszkedő pormacska, dorombol

az ágy alatt, lábszáramhoz dörgölőzik,

mint kígyó, felkúszik gerincemen és

a szívembe mar, és kicsit nehéz,

ahogy vállamra teszi kezét,

nagy fekete szemével rám néz.

Dacos állal rátekintek,

makacs farkasszemet szúrunk egymásba,

látom szűkül remegő pupillája,

bennem megremeg a gyermek.

 

Félelmem eszembe villlantja

tízezeregy hosszú éjszakám.

Végtelenbe rémisztő éjek,

képtelen villódzó képek,

a háttérben suttogó hangok,

felcsattanó zajok pokoli dinamikája

és a zuhanás csendje.

Nem lehet sejteni sem,

melyőnk facsart a mélybe több sötétséget.

Mint mikor a fekete bakelit fényes

kifutó sávjában mindig váratlan kattanással

visszaugrik a tű, úgy botladozott

életem éjszakáról éjszakára.

A létspirál, mint varázsos szimfónia,

vezetett volna bűvös dallamokkal körbe-körbe,

egyre közelebb a vágyott végső origó felé,

ám egy kő, egy érzés, egy szerelem, egy halál

mindig belerobbant, s visszadobott

a játszma elejére.

 

Építgettem, rakosgattam a kockákat

szorgosan napról napra, és látszatra

minden passzolt, minden darab összeillett,

a fejemben ott fénylett a mátrix képe,

a bonyolult puzzle mintája:

gyönyörű kép.

De résnyire hagyott szemhéjamon át

a káosz besettenkedett agyamba

és mindent összekuszált.

Egy maszatosra festett érzés,

egy rosszul választott szó,

egy megállíthatalan vérzés,

remény, hit, szertefoszló,

egy fejrázás, mi tőr a szívbe,

egy hazugság, mi az igazat összetörte,

valami, bármi, akármi, mi öl,

mindig tartalékban volt, és akaratlan, kéretlen,

de soha nem véletlen, rendelkezésre állt.

Negatív mindenható.

 

Szűk három dimenzióm beomlott egének romjai

maguk alá temettek folyton. Kimásztam alóluk,

ám egyre lassabban, egyre nehezebben mindig.

A sebek, mik rajtam ejtettek, egyre jobban fájtak.

Már nem csak pici karcolások, felszínes horzsolások,

befedhető, tagadható semmiségek támadtak rajtam.

Végül a menny kapuja iszonyatos dörgéssel bezárult előttem,

és a rám omló láthatatlan bárányfelhők egy éjjel,

mint kegyetlen betonszarkofág, eltemettek,

kíméletlen összetörtek, a hold kényes pengéje

mélyen belém vágott. Testem pokolra vettetett.

 

Ahogy feküdtem bénán, öntudatlan,

ha le is pergett előttem

– ahogy mondják – életem

filmje, nem emlékszem,

szemhéjam mögött szemgolyóm mozdulatlan.

Jéghideg pengék szabdalták a hajnalt,

mikor végre, mint véres tetszhalott,

előkúsztam a romok alól és felálltam,

végigcikázott gerincemen

– ágyékomtól agyamig és vissza –

a fájdalomvillám, és a háztetőkről

lesből támadt rám az idő,

biztos fedezékből szórta rám

a hétköznapok gránátjait,

miközben kóbor angyalok mezítláb korcsolyáztak

a befagyott folyón, képzelt hajuk könnyedén lobogott,

és nem néztek rám.

Tudtam, hívott a sötét, én mentem is volna,

de béna volt lábam és kezem és agyam,

csak szívem érezte, eltaszított a fény, és sírtam.

Rajtam már nem könyörülhetett kiürült mitológiám.

 

Most már apró lépések vezetnek egykedvű szürkeség felé,

és belátom én, mennyivel jobb ez a feketénél.

Benne rejtezik a titok, a remény és minden szín,

csak szemfényvesztőn pörög, pörög,

ha szabad akarattal velük tartok,

vagy csakazértis isteni kegyelemmel középre jutok,

a szívárványhíd még megnyílhat nekem, és magamban tán

átjuthatok a túlsó partra.

 

Kilépek az erkéklyre, a szemben levő ház homlokán

egy szem sem pislog, egy ablak sem világít.

Hátranézek, a monitor kísértet fényében látom arcom,

billentyűket kalapáló eszelős ujjaim. Hirtelen

nem hiszem már a hihetelent, mi megkettőzve ámít.

A vízparti kocsmából zenegép tuccog

monoton dalt az égre,

és innen a magasból nézve

pixelekre hullott videójáték

vesztes képernyőjének tűnik csupán életem képe.

Nem lehet isten egyedül ennyire geek*,

hogy egy játékos fekvőnyolcas kedvéért idekockázza

körém ezt az éjt, ezt a panelmindenséget, az ördögnek

ott kell bújkálnia a hardware részleteiben.

Nyugovóra térünk én meg a kétely,

még egyszer próbára tesszük újra az álmokat,

kicsit forgolódunk, sóhajtunk még – kényelembe helyezkedünk –

és lekapcsoljuk a villanyokat.

 

 

*A geek (kiejtése: /gi:k/ ) angol szó (magyarul: kockafej, kocka, er. jelentése: stréber) a túlzottan intellektuális beállítottságú emberre használt korábban pejoratív (informális, azaz bizalmas nyelvben használatos; szleng) szó, különösen ha ez az érdeklődés egy szűk területre irányul.

Legutóbbi módosítás: 2012.10.20. @ 23:00 :: Juhász M. Lajos
Szerző Juhász M. Lajos 100 Írás
http://radiobauhauz.blogter.hu/ lézengő ritter (1959-es évjárat)