Kovács-Cohner Róbert Szerző
Vezetéknév
Kovács-Cohner
Keresztnév
Róbert
12 év Nincs Komment

Holnap Vedres – Kovács-Cohner koncert

 

Kedves Toronylakók!

 

Szeptember 26-án, holnap este 7 órakor koncert a Symbol Budapest galériáján. A zongorán Vedres Csaba játszik, a vonósokért a Kairosz kvartett felel, én a verseimet adom. A koncert előreláthatólag két órás lesz, Csaba az esten 5 új darabját is eljátssza. A belépő 1500ft, ebből 500 ft a Symbol bármelyik bárjában vagy éttermében lefogyasztható. Minden jegyhez sorszámozott CD jár, rajta egyik Csaba által megzenésített versemmel. Mindenkit szeretettel várok.

 

Kedvcsináló linkek a holnapi koncertre:

 

Toxicity:

http://www.youtube.com/watchbv=BorYwGi2SJc

 

Piano Quintet no. IV

http://www.youtube.com/watch?v=8x5mpbNT4wY

 

After Crying: Barnabás

http://www.youtube.com/watch?v=RM5AmKrF5mI

 

12 év 18 komment

 

Kedves Toronylakók!

 

Október elején kerül sor a Rátkai Klubban megrendezett második Héttorony estre, ezúttal az én szervezésemben. Az est előreláthatólag kötetlenebb lesz, mint az első – az írásokat nagyrészt szerzőik adják elő. Természetesen lesz lehetőség arra is, hogy a verset előadóművész mondja el, ahogy arra is, hogy ismerősötöket, barátotokat, vagy valamelyik másik Toronylakót kérjétek meg a vers előadására.

 

Az est helyszíne nem változik: a Rátkai művészklubnál keresve sem találhatunk alkalmasabb helyet egy irodalmi est megrendezésére. A műsor terveim szerint két 45 perces blokkból fog állni, közte szünettel. Az előadás után remélem többen maradunk, mint legutóbb, a büfé a kedvünkért akár hajnalig üzemel – ismerjük meg egymást végre személyesen is, miután annyit kaptunk a másik lelkéből, miután írásai révén együtt szenvedtünk, örültünk, gondolkodtunk vele – lássuk, ismerjük meg magát az embert is.

 

Az esten a művek tematikusan szervezve hangoznak el, három témakör köré csoportosítva:

 

– színek

– a csend és a zsivaj

– közelség és távolság

 

A műveket az ügyeletes szerkesztők az általatok a szerkesztőség címére ( szerkesztoseg@7torony.hu )szeptember végéig beérkező azon írásokból válogatják, melyek illeszkednek a meghirdetett témakörökhöz. Csak olyan verseket küldjetek, amik eddig az időpontig megjelentek a Héttorony főoldalán.

 

Az első témakör magáért beszél: a z írás éppúgy szólhat a bíbor szenvedélyről, mint a barna unalomról, vagy a szürke hétköznapokról. Előny, ha a ihlető árnyalatból az alkotó az estre tud hozni magával egy megfelelő színű kendőt, vagy vászondarabot. Ezeket, ahogy egy régi Közkincs-esten tettük, a teremben a verek elmondása után imazászlóként fellógatjuk. A második témakörbe olyan alkotásokat várunk, amik a csendről, a belső hallgatásról, a beszélni akarásról, valaminek az elhallgatásáról, stb. szólnak – amiknek köze van a hanghoz, vagy épen a csendhez. A harmadik témakör – azt hiszem – magáért beszél.

 

Ezen kívül minden pályázótól szívesen fogadjuk a témaköröktől független, általa legjobbnak ítélt három alkotását.

 

A beküldési határidő tehát szeptember utolsó napja, éjfél. Az addig elkészülő, az alkalomra íródó alkotásokat is szívesen fogadjuk.

 

A további részletekről és a pályázat eredményéről később olvashattok a Hírek rovatban.

 

Mindenkinek jó alkotást és válogatást kívánunk:

 

 

 

 

 

A Héttorony szerkeszt?sége

12 év 15 komment

Túl szépek

 

Minden

hirtelen, görcsös mozdulattal

a füst vásznára karcolt metszet

értelmet nyer benned,

s bennem is – félúton.

Így – túl szépen, hogy ne fájjunk.

(akkor)

/is/

Szerettél. Szerettelek.

Túl szépek voltunk,

hogy ne fájjunk.

 

Távol

kitáruló dimenziók,

kis patakok, réten fekvések

zátonyain egyedül

laterna magicát játszunk

egy táncoló lomb alakjába, illatába bújva

egymástól távol, egymásba árkosuló

homlokainkon.

Így – túl naivan, hogy ne emlékezzünk.

Átfest. Átszínez. Átsuhan.

Ha más lettél is,

(belőlem?)

/hol vagy/

másnapra elfelejtetted.

Túl naivak voltunk,

hogy ne emlékezzünk.

 

Feketén

görnyedő egyszer-szeretteink

hűsében lázasan

jól esik, amit még

titoknak hihetünk.

Nem is hisszük.

Csak kiszáradt árkok –

kiszáradt csermelyek

pórus-erdők szemsarok-tisztásain.

Így – túl tisztán, hogy merjünk megtalálni.

Meglátni, s megint megtalálni.

Meglátsz. Meglátlak.

(átélés közben tökéletes álmok)

/túlélés: ébredés.

megfellebezhetetlen, deviáns logika./

Aztán a város migrénje:

túl tiszták voltunk,

hogy merjük megtalálni.

 

Makacs,

büszke, állatiasult

énjeink lepkeként a másik

kandellábere körül keringenek.

Szeretlek. Szeretnél.

Szerettelek. Szeretsz.

Benned: nem vagyok.

A nem – a csend, a vállalás,

a néma szenvedés –

a temető fái. A makacs,

a túlhaladhatatlan,

a nem vagyok.

Bennem: kereslek

az élet fái közt.

Így – túl mély a csendünk, hogy megértsük:

hogy megértsük, a zsivajban:

nincsenek szavak.

Hogy a zsivajban is megértsük:

————-

Felnézünk.

(miért látlak?)

/miért nézel rám, hogyan láthatsz, hogyan?/

Vadak.

Túl mély volt a csendünk,

hogy megértsük.

 

Döcög a busz. Hazafelé.

Hajnal. Megint.

Napok, hetek, évek mennek el és

(félálomban suttogsz)

/talán meghallod – kimondom/

napok, hetek, évek jönnek végtelen.

Aztán vége lesz.

Mindjárt leszállsz. Én is veled.

Sokkal, belső évezredekkel később

a túloldalon várom az éjszakait.

Mindjárt. És megint.

Talán utoljára.

Túl szépek,

túl naivak,

túl tiszták,

túl csendesek voltunk.

Talán utoljára.

 

Csak hajtsd még vállamra

megfáradt, karcos, öregedő,

újszülött arcodat.

 

 

 

12 év 1 Komment

Mítoszkísérlet öt szereplőre és egy karra két nem létező és egy harmadik felvonásban – a balatonszemesi Versmondók Egyesülete által rendezett írótáborból

 

 

 

 

Kovács-Cohner Róbert – Uzsoki Erzsébet

 

Miért hallgatsz, anyám?

 

Mítoszkísérlet öt szereplőre és egy karra két nem létező és egy harmadik felvonásban

Hálával Dénes Mónikának

József Attila és Baudelaire nyomán

Konzulens: Turczi István

Szereplők:

F – A férfi

FN – Hímnemű narrátor. Gúnyos. Luciferi.

N – A nő. A kegyetlenül szerelmes, érzéketlen-érzékeny, sokat járt vámpír, később ex-vámpír.

NN – Nőnemű narrátor. Nem gúnyos. Tárgyilagos. Sejtelmes. A háttérből szól.

A – A pókanya.

KAR – A kar. Némely előadásokon ugyanaz a színész játssza egyedül, mint az anyát. Általában a kar első és második tagja nőnemű, a kar harmadik – férfi – tagja mögöttük ül egy eggyel feljebbi lépcsőfokon. A kar skandál. Vagy nyög. Más szerepe nincs, csak ha átgondoljuk.

 

Nem beszélnek:

L: A lány. F szerelme. És viszont.

 

Helyszínek:

Ágy egy szobában valahol Erdélyben, ablak, ég, őr, galaxisok, stb., majd a pókanya hálója és környéke, ahol az első felvonás játszódna, ha lenne. Említésre kerül még valami katlan és egy másik szoba ugyanabban a házban. Ahol az ágy van mármint. Ahol – a másik szobában . a másik, itt nem szereplő lány feküdt. a meg nem írt második felvonásban. Szilánkokon.

 

 

I. szín

 

Tíz és majdnem tíz évvel ezelőtt

Vajúdás. A pókanya vajúdik. Küszködik. Lüktet. Négy gyermekét egymás után hozza világra. Végigsimít rajtuk gyengéden, de közönyös arccal. Ők életre kelnek. Magzatpózukból állnak fel az anya karjainak erejétől: mozdulatára kinyitják szemük. Az anya fáradt. Miután mind a négy gyermekét megszülte, szétválasztja őket. Két fiú gyermeke karjaiba veszi őt, s a lányokkal a négy gyermek pókhálót alkot. A pókanya liheg. Zavarják a küszöb alól a gyerekszobából átúszó hangok. Fáradt. Az egyik fiú megszólal:

 

FN: A Pókasszony fáradt. Szól:

 

A: Teleszőttem már az egész házat. (körbemutat a galaxisok felé)

Nincs senki, senki, aki nálam többet láthat.

Félhomály. Talán magam, magam, csak magam vagyok.

Gyermekeim hálómban túlfeszített hangszalagok, és én élek és dagadok, dagadok…

 

FN: …..és legutolsó szobájából küszöb alól kúsznak ki a tehetelen dallamok.

 

A és KAR: Egy utószóval ajtót nyitok. Magamból ennyit adhatok. Hálódba szőve. Mégis élek.

Elázott hernyó…..lágyságtól vemhes….. duzzadó báb…..félelmeiddel dagadok….

És köldököm alól lihegnek, lesnek a pókhasú töredékekből font felizzó, szilánkos dallamok.

 

A pókasszonyt leteszik gyermekei. Ő hátat fordít gyermekeinek, akik tovább állnak, nem néznek utána – hátat fordít a közönségnek, törökülésbe ül, egy tükörrel szemben. Nem mozdul többé.

 

 

II. szín

 

Két-három-négy évvel ezelőtt, hajnal. Másnap.

Egy fekvő, szomorú lány úszik be a képbe. F nézi. Alszik ő is – gondolja. A lány ránéz. F már nem látja. Üvegek körös-körül. Emberek fekszenek izolált szobákban: F, FN, N, NN – és a lány. Egy hajnalig tartó éjszaka maradványai. A lány visszahajtja a fejét. Szilánkokon alszik. Sziszeg. Elhallgat. A fiúra néz. Nem akarja felébreszteni. Lehajtja fejét. A fiú felnéz. Látja, hogy a lány alszik. Sírni kezd. Az erkély ajtaja kinyílik, és ahogy elhomályosodik a színpad, szél támad – N lép be rajta és megcsókolja F-t. A színpad teljesen elsötétedik.

 

 

III. szín

 

Most

 

FN: Selyemsálat adott búcsúzóba.

 

F: Nyakas legény voltam világéletemben.

Most sálam leng alkonyként felettem:

 

FN: mint ahogy a nap tér nyugovóra.

 

Két vége szétszakadt glória –

Két vége a szélben elmereng.

 

F: Sápadt nyakamon fognyomod dereng:

 

FN: nyirokká lett a rőt ambrózia.

 

 

F: Véres felhők és a mámor – szájízem: savó.

 

FN: Elkésett, berozsdált, foghíjas nyaktiló:

Egy zsalu zörren, s nyílik újra – libikóka –

 

F: Örök éjbe vitt a férfi libidója.

 

 

FN: Régen volt.

S most megint

bekúszik a zsanérok között

szatén függönyök mögül a szobába szél.

 

KAR: (Suttogva: Nem.)

 

N: Csak az ég vöröslött és karikás szemeid.

Eldobott borosüvegeken bukdácsoltam át,

hogy megmutassam,

hogyan nyomják ködfátyluk alól

a hegyek a csillagokhoz

szürke orrukat.

Már nem aludtál. Éberen vártad őt.

 

NN: Ő nem jött.

A másik szobában részegen feküdt.

 

N: Némán mutattam fel elhagyott hazámra.

Csak azt akartam, hogy lásd,

 

NN: ahogy a havasok

kuvaszként szimatolnak bele az éles csillagokba,

 

N: s aztán halld,

 

NN: ahogy villámok hangján

felvonyítanak.

 

F: Édesanyám!

 

KAR: suttogva: Nem!

 

F: Hallgattasd el megint.

 

KAR: (suttogva: Nem!

Skandálva/énekelve: Nem-nem-nem-nem (a következő négy sor alatt))

 

FN: Hazudik. A szél csalfa hangján szólnak újra szavai.

 

F: Nem nyughatok. El kell mondanom, de…

Csak zihálok

és nincsenek szavak.

 

KAR: (Nem! – a következő nyolc sor alatt kitartanak két disszonáns hangot (szekund))

 

FN: A szeme vöröslött. Diotima:

 

F: ő zavarta el fázós álmaim.

 

FN: Mintha az ég vörösborból inna –

a vér a felhő fátyolfoltjain.

 

F: Már tudom, hogy ő csókolta rája,

 

FN: mert visszfénye táncolt ajkain.

Denevérszárnyként lengett vörös sála:

a hold osont a csend zsanérjain.

 

KAR: (A következő négy sor alatt skandálja/énekeli szeptimben: Nem. Nem. Nem.)

 

F: Fölém hajolt az eperajkú nő,

s nedves ajkait a számra nyomta.

Szájából cseppent rám a csontvelő –

Zsigeremből vágyaim kiszívta.

 

N: Csitulj. Üres mellkasom már nem dobban meg szavaidra.

S te csalárd: a te mázsás szíved is elvittem –

hogy ne sírj, hogyha eljön a hajnal.

 

NN: Egy férfi nem sír.

 

N: Én alábuktam, s én buktam alá az éj mélységei felé –

lehúzott a lüktető húsdarab.

És visszajöttem újra. A katlanból jöttem vissza érted –

hogy járd be velem a csillagok pókhálójának sarkait.

Hogy megmutassam, hogyan fülelj a szférák zenéjére.

Hiába próbálsz sírni.

Csak én voltam ott, hogy szárnyakat adjak neked.

Hogy felvigyelek oda, ahol már nem csalódhatsz többet.

Ahonnan már nem vágyhatsz vissza az Anya pókölébe.

 

NN: Ahol csenddé lesz a csend, és feketévé az ében.

 

N: S te? Te ott maradtál. Nem jöttél velem,

kiszakadtál ölemből, mikor átkaroltalak,

hogy felvigyelek.

Anyádhoz vágytál vissza

és a lányhoz,

aki helyetted szilánkokra guggolt.

 

NN: Ő sírhatott. Ő ordíthatott.

 

N: Elmosolyodtam. De csak azért, mert

nem hagyhattam, hogy sírni láss.

a katlanban ifjú melleim közé árkot hasítottak –

most én viszem a te szívedet is:

szárnyaim neked adtam.

Nem tudsz sírni. S hogy te sírni láss,

azt nem hagyhatom.

 

NN: Függöny lengett. Szatén.

 

N: Most már csak a szelek hangján szólhatok.

 

KAR: (Nem, nem, nem – skandálva, szekundban a következő nyolc sor alatt)

 

F: Hallgattasd el, anyám, újra hív:

hív, hogy végre utánarepüljek.

Ne hagyd, hogy e cafkának felüljek –

most megállna, ha dobogna még e szív.

 

Bezárnám szemem hideg borzadályban,

de szemhéjaim már rég áttetszőek.

Keblén száradtak könnyeim az ágyban:

Mondj mesét, mit elhalt anyák szőnek.

 

FN: Egy csontváz kuszált roncsa maradt meg csak,

oly hangú, mint csikorgó szélkakas.

 

F: Utánaszállnék, kérném, adja vissza,

de bőröm sápadt, szájízem avas.

 

Beszélj, anyám. Vagy vedd őt magadhoz,

hallgattasd el a szelek dallamát.

Ha nem fogadsz be, dalolj fároszokhoz,

s sződd gumókba teste vánkosát.

 

N: Én bolyongtam, s te nem találhattál rám.

Így adatott. Megmentettelek.

 

F: Nem találok rád szavakat.

 

N: Nem kellenek szavak. Repülhetek veled. Csak engedd,

hogy beléd kapaszkodjak.

 

FN: És vörös sálába kap a szél,

már nem stóla – rőt denevérszárnyak.

 

F: Hallgatsz anyám. Megkereslek ott fent,

hol hálóvá simulnak az árnyak.

 

N: Hát hiszel. Szorítsd forradásos melleim –

érezd szívem helyén az űrt. Repülünk.

S látod, már közeledünk.

Őt láttam a vörös katlanban,

mi színével festett pírt halott arcomra.

-Csak visszfény. Ne félj. –

Anyádat láttam, kihez helyettem mindig visszavágysz,

Most elkísérlek hozzá, a magas mélység gyomrába .

Ne félj. Hisz az ő műve minden.

 

NN: őszövi át a fákat, a köveket.

A rendszer: ő maga.

 

N: Közeledünk.

Nézd: galaxisok – az ő pókgumói.

Nézz körbe – zöld és kék és bíbor, fekete –

fiak és lányok, kik visszatérnek hozzá,

mint te meg én.

De oly nehéz. Alacsonyan szállunk.

Fáradok.

Így nem érünk oda.

 

F: Anyám, ha hallgatsz, hát megteszem,

kitépem karmai közül szívemet,

és eldobom, ha így elérhetem

otthonod: nyálselymes íveket.

 

FN: Véres, lüktető húsgolyó zuhan:

 

F: A fiad.

 

Csak testem s teste marad –

és te hallgatsz. Még mindig hallgatsz.

 

És ő… ő hol van?

 

N: Ő is ott lesz. Benne. Gyomra egy zugában.

Lenyelte őt, s magába fogadta –

lenyelte a szilánkokat.

Lenyelte a ködöt, a csillagokat – a kuvaszokat is.

Ne félj. Csak hagyd magad. Elernyedsz.

 

KAR: Igen – suttogva

 

F: Elernyedek.

 

KAR: (Igen! – suttogva)

 

NN: Most már könnyű lesz. Nincs félelem.

Nincs bánat. Csak a test és a ragacsos anyag.

 

N: Hagyd magad.

Emlékszel? Egyszer melléd feküdtem.

 

KAR: (Lihegés, egyre erősödő igenek a kar női tagjaitól a következő hat sor alatt)

 

NN: Vörös szatén.

 

N: Szeretkeztünk.  És ő?

 

NN: aludt részegen, éles szilánkokon,

 

N: amíg az én körmöm vésett véres csermelyt a hátadra.

Az én arcom tükröződött leváló körmeidben.

S mi szeretkeztünk.

 

F: És ő?

 

KAR: (két disszonáns hang, szeptim a következő két sor alatt: igen-áááá)

 

N: Ott lesz ő is. Benne. Velünk. Az anyában.

Csitulj. Szeretkezni fogunk.

 

KAR: (Lihegés, egyre erősödő igenek a kar női tagjaitól a következő öt sor alatt)

 

N: Eldobtuk a súlyos, öklömnyi világot.

Aki fátyoltalan lát engem, s meztelennek,

nem kér holdat, napot, mennyet vagy csillagot.

Csak szeretkezünk.

Törzsem átadom fogadnak, hogy bemarhass.

 

NN: Éjszaka volt. A havasok

vérre éhes kuvaszokként gyűltek az ablak elé.

 

N: De a mi csendünk átkúszott a küszöb alatt,

és betakarta fázós, sápadt testeink.

 

NN: Csend volt. S az lesz mindig – örök hallgatás.

 

N: Most már örökké ölemben maradsz.

Bennem. S a fenti mélyben –

benne is.

Viszlek.

(elindulnak a háttal ülő, közönyös Pókanya felé.)

 

F: S ő talán még vár rám valahol

egy másnapon szilánkok halmain…

 

 

N: Részévé lett ő is.

A húsa része már – tőle is gyarapodott.

Hidd csak el.

Egyek leszünk mind.

Csitulj. Ernyedj csak el –

 

F: És én elernyedek.

Megbocsátok –

 

N: Megérkezünk

 

(FN és NN lassan leguggol az anya mellé, magzatpózba helyezkedik, amilyenből az első felvonásban felálltak volna sorra, ahogyan az anya megszüli őket.)

 

 

F: Veled, benned. Húsodban. Meséid között.

mi, fáradt denevérek, hálódba akadunk.

S te: köröttünk, hálódban mind fölött –

Elálmosodom. Ő is itt van. Itt vagyunk.

Aludjunk, Diotima. Alszik ő is. Fel sem ébredt. Itt maradunk,

anyám: benned, veled – dagadunk.

 

 

A: – Hát itt vagy. Visszajöttél belém. Oltottad éhemet.

Fáradt voltam. Álomba ringatlak.

Ébredek.

Kinyújtom nyolc karom.

Bepólyállak.

Csitulj.

 

N: Csitulj. Szeretkezünk.

 

(F és N is begubóznak. Magzatpózba helyezkednek. Lehajtják fejüket. Az anya feláll. Felveszi a pózt, amiben az első felvonás elején állt.)

 

 

A: Így ni. Most már nem tart sokáig.

 

(F még felkiált, kitör magzatpózából🙂

 

F: – Miért hallgattál, anyám?

 

A: – Csitulj.

Nem találtam magamra szavakat. >

 

 

KAR: (A kar egyik tagja az első szót, a második a második kettőt, a harmadik az ezután következő két szót kiáltja. Ezek után a kar első tagja a szöveget kezdi halkan mondani, a második a második sornál lép be az elsőnél, míg a harmadik az elejétől visszafelé mondja egyre hangosabban a szöveget, míg végül már ordítanak, s mikor az első kiáltja: szavakat!, elhallgatnak.)

 

Nem, nem találok, nem

találom, nem találok, nem

találom, nem találok szavakat

nem találok magamra szavakat

 

(A kar első tagja szeptimben tart ki két hangot, míg a második egyre hangosabban, már szinte hisztérikusan olvassa végig a szöveget, a második ugyanezt, a szavakat visszafelé sorolva, egyre őrültebb kakofóniában:)

 

KAR: Nem, nem találok, nem

találom, nem találok, nem

találom, nem találok szavakat

nem találok magamra szavakat

 

(A kar első tagja halkan:)

Nem találok magamra szavakat.

 

 

12 év 10 komment

 

I.

 

Homlokomon egy álom úszik át –

árkot váj a dermedt horizonton.

A messzi, ha a végtelenbe lát,

ügyetlen kezemmel ha haját kibontom,

 

úgy mélyül ránccá tűnő illata

a rögbarázdák néma halmain.

Az ősz hamufedte, csalfa ajkain,

mint gyermek, csüngnék – úgy érnék haza.

 

S akkor ismernék csak otthonomra –

egy fűz sóhajának feszülne mellkasom

(szívem helyén a vákuum-járta kamra

dobbanásnyi csendjét hallgatom).

 

Nincs otthonod.

Az üres szavakat úgy szorítod magadhoz,

ahogy őt ölelted egyszer.

Rád nevetnek, elfutnak kacagva.

Csak csend.

Csak a kimondhatatlan – tanuld meg!

Tanulj, s ha már nincsen mit tanulnod,

mert megadatott az űr, a hallgatás –

csitulj.

 

II.

 

A bent rekedt szavak szelíd csillámleple,

mint ólomnehéz szemhéj, mielőtt végleg elmegyünk

(itt lettünk megtaláltak, itt lettünk elveszejtve),

egy rétre nehezül, míg némán megrajzolja fekhelyünk:

 

csillagszegek tartják meg az eget –

örvénylő csendben kitárják nincseim.

Ki túl korán ment el: így szerethetett.

Évekké tágulnak megálló perceim.

 

Sosem jártál ott.

Idegen vagy.

A fűszálak csak emberséged

kifordított, csonka zárványaitól

hajolnak félre riadtan,

hogy körvonalazzák mellkasodra boruló

törékeny teste körvonalait.

Ziháló melkasod.

Beesett vállaid.

Visszkép csak. És nincs eredeti:

 

csak egy pályaudvaron ülsz –

hátha most elosonhatsz

az éber téridő maroknyi vakfoltjai felé.

Hogy megállhass.

Hogy szent, hogy befejezett legyen.

Hogy rombolj. Építs újra.

Azt hiszed, hogy újrakezdheted?

Figyelj csak!

Megint egy hajnal.

Kifordított világ.

Csak csitulj.

 

III.

 

Egy mozdonyvezető gyűrött, fehér ingben

mellettem ül egy megkopott padon.

Véget ért a műszak.

Órájára néz.

Arca fáradt és nyugodt.

Felesége várja.

Vacsorája az asztalon: még meleg.

(Majd)

egy-egy csókot ad alvó gyermekei

holdfényben világló arcára,

és az egyszerű emberek nyugodt,

álomtalan lélegzetével

felesége mellett alszik el.

 

IV.

 

Az égre nézel.

Könnyes szemedben bujkál egy mosoly.

Ajándék votál, s voltam, mondtad,

s a rohanó idő: makacs és mohó.

Nem volt idő, hogy újra átkarolj:

még meg sem értem.

Tovább izzik a kohó.

Tudtad végig, ugye,

hogy karcolja majd a momentum élét,

s magát tovább

a fémes, csillagmiriádok arányára szabott,

sikoltó téridő?

 

S nem lesz idő sem belehalni.

A perc a végtelen pászma-felszínén siklik tovább.

 

Érzed, érezted, hogy majd mégis élek még kicsit.

Ugyanúgy.

Bűnökön, égboltokon, örök poklokon át.

 

V.

 

S az a dallam, amit dúdoltál nekem,

egy ének – bentről, hogy beléd lássak kicsit.

Nem szabad, nem lehet elfelejtenem:

ráncokká mélyítettem halk hangjegyeit.

 

Talán az ő hangja benned ez:

Itt voltam. Veled. Időtlenül.

Hogy véget ért – kicsinység:

örök maradhatott.

Én megéltem.

Láttam a kaput, a válaszokat,

és volt egy perc, ami

galaxisok küszöbén

örök maradhatott –

pórusaimba itta magát.

 

Te akartál látni, hallani. És én,

én csak sóhajtottam egyet –

hogy ha vársz, lásd:

mident túl lehet élni.

 

A világ súlyával válladon is:

könnyű vagy.

Áttetsző.

A legpuhább pihe vánkosom tömésében –

nézd: megint rád hajtom fejem.

Van, mi iszonytatóbb, fenségesebb

“mindezeknél”.

Hitet adtam neked. S ha el is vettem,

a kapuban majd látod:

megerősbedett.

 

Azt mondani: “minden”: megbocsátást kérni.

“Várni”, vagy “szeretni”:

tágra nyílt szemű gyermek szavai

édesanyjához csínytevés után.

Szavak.

Csak szavak –

csipke rebbenése.

Tett. Idő.

Várj reám, ha nem is jövök.

Vagy felejts el.

Élj, ha végül

te is elkérgesedtél.

Döntsd el.

Ha nem döntesz –

a legnehezebb döntés.

Csend. Hallod?

Csitulj.

 

Cssss…

Hallgass kicsit.

Hisz évmiriádok telnek el.

Játszanak.

Táncolnak az égen.

Bálra járnak.

A bálra, ahol majd egyszer táncolunk.

Táncolnak

mellkasodra boruló fejem fölött,

s arcodon –

ha már nem is vagyok.

 

Ha többé nem jövök.

Idő. Időtlen féregjáratok.

Csak nyújtsd ki a karod.

Ujjaid hegyén a fények:

beléjük bújhatok.

 

 

Galaxisok között új és újabb világteremtésekig

kóborlunk magányosan.

De itt voltam egyszer:

itt maradunk.

 

VI.

 

Hallgattál. Hallottam csendjeid.

Nem értettem: részemmé született.

Te láttad a pusztulás kertjeit:

egy hóvirág kettőnkké ébredett.

Te láttad az iszonyú titkokat.

Elvettél. Hogy így megadd magad.

 

Csitulj, kicsim:

vagyunk.

Mikor megírom azt ,hogy “ég veled”,

te meg sem moccansz. Félsz. Tovább.

Vagyunk.

Itt maradok neked,

míg a Férfi és Nő örök szeretkezésében

mocskosan-tisztán tárul

kötött pulóveredre a világ.

Itt maradok neked:

vagyunk.

Itt leszek, ha egyszer

(ne félj, szorítsd a kezem – nyakadba harapok)

ha egyszer

külön meghalunk.

 

Kitárult a kapu.

Fogadd el.

Nézd. Nézz. Nézz fel –

szelíden tartom arcodat.

S ha láttál, szorítsd kezedbe az öklömnyi,

zúgó, neonfényes, szédült világot.

 

Ott leszek, ha minden elcsendesült.

Csitulj. Ott leszek,

ha kezedből egyszer

hang nélkül, észrevétlenül,

egy pályaudvaron,

a semmi mezsgyéin,

vagy egy réten álmainkban,

ott leszek, ha

mikor senki sem lát,

kezedből egyszer kiengeded.

 

VII.

 

Cseppkőbarlang visszhangozza

bátor, betartatlan ígéretem.

Hát a te hangod /egy ősi isten korongja/ –

kezedhez ér kezem.

 

Éjfél. Padok. Padkák. Éjjeli mosolyok.

Sörözések. Dohányfüst. Szavaid.

Hegyek. Tisztás. És csak éneked.

Kert és otthonom: pusztuló virágok.

Hiányod. S te: minden virágban.

Néma sír – az élet kertje.

 

/Az örvényben csak üres burkom állandó.

A változás szemem vaksarkain:

olyan halk. Finom. Szelíd.

A legfélelmetesebb erő:

a nincs.

 

(A viszontlátás elárult, égi nyűgei.

Kis hajó. Kis lakás. Közös életek.

Fázós éjeken pokrócok közös keskenye.

Vitatkozunk

egyszer volt így is

– a gyerek miért ért későn haza?

És korábban, sokkal korábban:

egy állóhajón is otthonunk:

a Duna.)

 

Maradok. Marad. Valami.

Egy hóvirág az örvény peremén.

Valahol: ott fekszem veled egy réten

és megcsókollak még, mielőtt

távolodó lépteid vonalát szememmel követve

kezedből elveszem az ént – a teret és időt –

elveszek magamból./

 

Szeretlek. Mindig. Örökké. Tudod: sosem.

 

VIII.

 

Szeretlek. Csitulj.

 

Sztalagmitok. Sztalagtitok.

Ez még nem a kapu.

Kis, elfelejtett titok.

Üres, életerős: megremegés.

Én: a boltozattól a föld felé – félúton.

Te: mióta megszülettél így,

hidegen, forrón, nyíltan, szent-titkosan,

az ég felé meredsz:

felém nyújtod karod.

Megdermedünk. Évezredek után.

 

Csak egy kis titok.

Hogy honnan születnek mészcseppjeink?

Én nem tudom.

 

/Nem tudom. Sosem tudtam a válaszokat,

ahogy csak egy oszlop, ha körbeért: a férfi tudja/

 

És te….

te már magad mögött hagytad a terem ében boltozatát.

 

Mindjárt egymáshoz érünk…

 

/Megsimítom arcodat.

Lecsókolom a könnyeket.

Csak hagyd, hogy itt legyek neked./

 

Robaj. Évezredek

világokat porrá zúzó sóhaja.

 

Egymás…

egymáshoz érünk

(csak egy pályaudvar)?

 

/Hajad. Illatod.

És ahogy megérintesz egy tavaszi rügyet:

mosolyod a könnyfüggönyön át./

 

IX.

 

Nem lehet. Robaj.

Barlang sem volt sosem.

A cseppkövek

a kinyíló kapu fényében

a kifordult világ végéig némán derengenek.

 

/Neonzúgás. Migrén. Csend. Évezredek.

Felébresztettelek./

 

Robaj.

Nem lehet. Örvény.

Egy régi rét.

Pályaudvar. Holnap szombat.

Sokáig alhatok.

A busz megjött.

Az inges öreggel felkapaszkodom.

Üres.

Ajándék –

elejtem. Viszem.

Adj még:

rég elég.

 

/Körülöttem örvény.

Sodródó falak

 

közelednek.

 

Mindjárt elsodornak.

Csak őt figyelem –

egy hervadó virágot tartok kezemben.

Csak őt figyelem,

amíg felkap,

magával ragad,

mint egy rongybabát –

az örökké háborgó

változás.

 

 

 

 

Élek.

De cserébe nem.

 

Hazaérek nemsokára.

A busz ablakán táncot járnak –

összekapaszkodnak, s különválnak

a cseppek csermelyei.

Kinézek.

A város, semmi más.

Fásult elmattulás.

 

 

Vége mindjárt.

Űröket, végtelent adok.

A mindent.

Hallgatok./

 

}.

 

Egy réten fekszel. fekszem.

Rég kiszáradt kráterekbe égett üres körvonalaink –

galaxis-űr-kapuk. Vákuum. Szerelem.

Magány.

 

Nem lebegés.

Csillagszegekből vetjük meg ágyunk.

Magány. Megnyugvás. Küzdelem.

Élünk. És holnap

örökké megéljük időtlen halálunk.

 

Csak egy pályaudvar.

Csak egy perc. Évmiriád.

A réten fekszünk. Ha nincs rét, akkor is.

Épp ott, ahol a legfényesebbek a csillagok.

Átölelsz. Sírsz. Megcsókolom homlokod.

 

Hazaérkezel. Bolyongsz.

Én láttam a mindent.

Higgy. Légy üres.

Csitulj,

Mindjárt hazaérsz.

 

 

És ránccá mélyül tűnő illata

a rögbarázdák néma halmain.

Az ősz hamufedte, csalfa ajkain,

mint gyermek, csüngnék – úgy érnék haza.

 

S akkor ismernék csak otthonomra –

egy fűz sóhajának feszülne mellkasom

(szívem helyén a vákuum-járta kamra

dobbanásnyi csendjét hallgatom).

 

A bent rekedt szavak szelíd csillámleple,

mint ólomnehéz szemhéj, mielőtt végleg elmegyünk

(itt lettünk megtalátak, itt lettünk elveszejtve),

egy rétre nehezül, míg némán megrajzolja fekhelyünk:

 

csillagszegek tartják meg az eget –

örvénylő csendben kitárják nincseim.

Ki túl korán ment el: így szerethetett.

Évekké tágulnak megálló perceim.

 

 

Felemelem. Nézem. Kezemben tartom –

/ A kertben állok lefekvés előtt. Csillagmiriád.

Várlak örökké a túlsó parton /

egy megfáradt, elhervadt hóvirág.

 

 

 

 

12 év 2 komment

Francisco egy anyagias, álszent pap – pénzért adja el a lelkét a dráma oldalain.

Boldogok a…

 

Miatyánk, ki vagy a mennyekben,

dicsértessék neved e szép napon

lent a bankban, s fent a fellegekben,

ott üdvösség, itt meg pénz a haszon.

Boldogok biz’ a lelki szegények,

én az vagyok, de tudod: meg kell élnem.

Szóljon hát e rög-sújtotta ének,

úgy ad ki ad, nekem ne kelljen kérnem.

Megdobnak kővel, s kenyért kell visszadobjak,

de nem megy, ha túl drága mind az étel.

Hát a hústól, bortól undorodjak?

Nincs vacsora, hogyha nincs bevétel.

Assziszi azt hitte, renyheség

ha urunk szószólója élvez élni.

Krisztus nem vagyok: nekem veszteség:

kő kezemben nem fog halba érni.

Tíz parancsod van. Majd’ mind betartom.

Nekem is van öt, de kétszeres,

ha érte pénztől nehezül a markom;

ha elfáradt aznap az ószeres.

Egy: ne ölj. Időt rossz üzletekbe.

A második: ne ítélj – légy fukar.

Három: ne lopj. Vedd el. Szemtől szembe.

Négy: hazudni bűn, így kérd a béred

és öt: szeresd barátod, mint tenmagad.

Ettől nemesül meg földi véred:

ha előbb emitt csúszik a falat.

És ne sajnáld a nőktől örömük,

ha érted ujjong mind a helyi hárem.

Ma is jól kijöttünk, istenem.

Háromszáz arany. Boldogok a… stb. ámen.

 

 

12 év 2 komment

A közeljövőben publikált írásaim a hamarosan bemutatásra kerülő Mandragóra című vígjáték modernizált nyelvezetű drámájához íródtak.

Hús

 

Te vagy. Lelked, magad és a hús.

Öledbe ölném őrizett magam.

Lélegzeted. Sóhaj minden szavam.

Ösvénypihék. Izzadságcsepp a bús

 

végtelenjelet formázó köldökön.

Tested tejút lesz, melleid a bolygók.

Ó, mások húsán ti nyeglén nyomorgók –

itt körbeér majd. Ajak bíbor körön.

 

És utat ád, ha elfáradt a vándor:

csendcsepp-hangon nyílik meg előttem.

Pihegek még. Öled köré nőttem.

 

És majd a fehér fény a falra fröccsen,

s a város majd ablakkeretbe táncol:

barlangodban csak rőt fáklyám világol.

 

12 év 2 komment

A lehetőségen felbuzdulva arra gondoltam, hogy a Hírek rovatban megosztanék veletek néhányat az azóta már csődbe ment Esti Hírlap kultúra rovatában szereplő, általam készített interjúk, riportok, esszék közül – olyanokat, amelyek érdeklődésetekre tarthatnak számot. Legközelebb Dr. Szűts László nyelvészprofesszorral olvashattok egy riportot a magyar szlengek és szubkultúrák kapcsolatáról.

A lehetőségen felbuzdulva arra gondoltam, hogy a Hírek rovatban megosztanék veletek néhányat az azóta már csődbe ment Esti Hírlap kultúra rovatában szereplő, általam készített interjúk, riportok, esszék közül – olyanokat, amelyek érdeklődésetekre tarthatnak számot. Legközelebb Dr. Szűts László nyelvészprofesszorral olvashattok egy riportot a magyar szlengek és szubkultúrák kapcsolatáról.

 

A fényesnek látszó huszonegyedik század

 

A Blaha Lujza térre beszélünk meg találkozót. Háromra. Két óra ötven perckor már kényelmetlenül érzem magam, mivel sikerült egy olyan helyszínt és időpontot kiválasztom, amikor a téren éppen Laci konyha működik, és így percenkét két cigivel, és ötpercenként egy mobiltelefonnal rövidítenek meg. Felhívom. Hova menjünk? Legyen a Szimpla. Ennyit a kávéházi újságírásról. Rögtön ideér, hiszen az Erkel színháznál lakik. Szabadkozik, pedig nem is késett: a gyerekeknek főzött, és elvesztette az időérzékét a felszálló illatos gőzökben. Leülünk. Ő egy pohár, én egy korsó sört rendelek.

Solténszky Tiborral, a Rádiószínház vezetőjével és a színházi társaság vezetőségi tagjával, a Színházi Dramaturgok céhének elnökhelyettesével beszélgetek.

 

Van-e mai magyar dráma? Ha igen, akkor mennyiben inkább aktuális – napi, politikai, vagy közéleti – mondanivalót hordoz, illetve mennyire célja az örökérvényűség?

 

Létezik Kortárs Magyar Színház. Húsz évvel ezelőtt még korántsem volt biztos, hogy ez megszülethet – egy olyan rendszerben éltünk, ahol ugyan lehetett nagyon izgalmas formai kísérleteket létrehozni, lehetséges volt a nézővel való kommunikáció szinte bármilyen témáról, de egy dolog hiányzott: olyan kortárs magyar dráma, ami kérdéseket tett volna fel. A hatvanas-hetvenes évek írógenerációja – Csurkáék, vagy az ő farvizükön Bereményiék – ezt megkísérelte, de a próbálkozás ekkor még kudarcra volt ítélve. A magyar színház így leszokott arról, hogy magyar darabokat játsszon, hogy inspirációt keressen az irodalomban, és ezért nem lehettünk biztosak abban, hogy a rendszerváltás után létrejöhet-e a kortárs magyar színház.

És beköszöntött a fényes huszonegyedik század. Ha most körülnézünk, azt látjuk, hogy a budapesti színházakban több helyen játszanak Spirót, mint Shakespeare-t. Azt kell mondanunk, hogy hoppá, itt valami mégis csak működésbe lépett. És Hamvaival kezdve sorolhatnám azon fiatal, vagy kevésbé fiatal szerzők neveit, akiket szívesen tűznek műsorukra a színházak kistérben, vagy ritkább esetben akár nagytérben is. A mai színház keresi azt, hogy honnan induljon el mondanivalója. A színház persze a színészről szól, és a rendező dönti el, hogy ‘mi hogyan szóljon’, de a ‘kortárs gondolat’ véleményem szerint mára ismét a kortárs irodalomból ered. Hogy ez milyen mértékben politikus, azt majd utólag eldöntik. Ötven év távlatából talán már láthatjuk majd, hogy mely darabokban jelent meg a valóban kortárs problematika, és hogy a mű mennyire volt politikai vagy szociologikus jellegű.

Spiró György például, akire Shakespeare-t cserélték le, szeret igen direkten politizálni. Ugyanez Térey Jánosról már nem mondható el – az ő darabjait most épp a Radnóti színházban, és a Kréta-kör különleges, szikla-kerti, Mundruczós előadásában tekinthetjük meg.

 

Mely mai magyar drámák válhatnak később klasszikusokká?

 

Spiró György például biztosan ilyen. Azt nem tudjuk még, hogy melyik darabja fog szerepelni az érettségi követelményekben, vagy az éppen aktuális kerettantervben, de valamelyik műve biztosan. Ha múlandó anyagi világunkban létezik olyan, hogy örökkévalóság, akkor azt csakis az egyrészt jól megírt, másrészt a korról szóló, de a mában nem tocsogó művek érhetik el. Azok az alkotások, amik megfogalmaznak valami olyan általánosat, ami holnap is érvényes és érdekes marad. Ennek egyik kulcsa a jólszerkesztettség. Ha egy darab olyan módon van jól megírva, hogy nem hagyja homályban azt, amiről szólni akar, akkor azt holnap is elő lehet venni, vagy ha holnap nem lesz aktuális, akkor holnapután. Az, ami Spiró életművéből évtizedek óta fel-felbukkan, az Imposztor. Épp arról, amiről azt hittük, hogy a leginkább korhoz, sőt személyhez kötött – hiszen Spiró Major Tamás jutalomjátékának írta meg az X-ek egyik epizódjából -, kiderült, hogy egy igen jól megtalált forma volt, hiszen politikai vagy művészeti tematikája is aktuálissá válhat bármely történelmi pillanatban, attól függően, hogy hova helyezzük a hangsúlyokat. Ha akarom, csak arról szól, hogy a híres fővárosi vendégművész mihez kezd egy vidéki színházban, ha akarom, akkor meg a diktatórikus hatalom elleni lázadás nagyon ravasz formájáról. És épp ettől a kettős olvashatóságtól vehető elő bármikor. A Koccanás című zeitstück ugyanakkor a közelmúlt nagyon nagy sikere, de mégsem biztos, hogy harminc év múlva is az lesz – nem látom benne ezt a fajta dupla fenekűséget, amivel az örökkévalóságba válthatna jegyet. De a jelenben minden nagyon ködös, és csak utólag tisztulhat ki a kép, ha az ember hajlandó hátrafordulni. Véleményem szerint Hamvai darabjait sokszor és sokan fogják még elővenni a jövőben, ahogy Térey Niebelung lakóparkja is ilyen.

 

A Niebelung lakópark például mennyire játszható darab?

 

Teljes mértékben. Az irodalmi vállalkozás őrültségéhez mérten bolond színházi vállalkozóra van szükség, aki azt mondja: “Akkor most mozgassuk meg a világot! Nézzük csak meg a fonákjukról azokat a kulturális toposzokat, amik az elmúlt kétszáz évünket meghatározták.”

Az örökkévalósághoz visszatérve: nem biztos, hogy az a szándék, hogy az utókornak írok, fog eredményezni olyan darabot, amit az utókor is értékelni fog. Lehet, hogy épp egy pillanatnyi megrendelés – és lehet ez születésnapi, egy március tizenötödikei vagy egy október huszonharmadikai alkalom – hoz elő egy olyan struktúrát, gondolatot, ami aztán maradandóvá válhat.

 

Mi a véleményed a színházak helyzetéről? Állandóan azt halljuk, hogy a tv, mozi, videó tönkreteszi őket. Közben én azt látom, hogy a nagyobb előadásokra már hetekkel korábban sem lehet jegyet kapni.

 

A magyar színházi élet két szeletre osztható. Egészen eltérő a pesti és a vidéki színházak helyzete. Budapesten bármelyik színház bármelyik pillanatban dönthet úgy, hogy lecseréli a közönségét, mert más műsorpolitikát kíván folytatni – aki eddig klasszikusokat kínált, dönthet a kortárs mellett és fordítva. Aki eddig szórakoztató darabokat tűzött műsorra, most átállhat a karcosabbak mellé. Bármikor. Mert ebből a kétmillió emberből és a közvetlen hatvan-nyolcvan kilométeres hatósugáron belül eső újabb egymillióból mindig lesz néző rá, ha a nézőhöz eljut az információ, hogy most kedvére valót láthat.

A vidéki színházakat, a megyeszékhelyek színházait azonban keményen sújtja az a mediális válság, amit említettél: a televízió és az internet. Egyébként a mozik is ‘sírnak’, sorra szűnnek meg – a mozi már nem konkurencia.

A minket körülvevő kulturálisnak látszó javak kimeríthetetlen gazdagsága valóban eltereli az emberek egy részét a színháztól. De éppen azért, mert ezek a hangzatos javak általában gépi közvetítéssel érkeznek hozzánk, érzi sok ember szükségét annak, hogy valami élőben, közvetlenben, testközeliben, nem-megismételhetőben legyen része. Ez a színházak malmára hajtja a vizet. A jajgatás tehát, amit a magyar színházak hallatnak, igazából nem amiatt van, hogy a nézők inkább tévéznek, mint színházba járnak. Az emberek jönnének színházba, ha a mai jövedelmi viszonyok között megengedhetnék maguknak. Azért sírunk, mert a korábbi színházfinanszírozási rendszer megszűnt, tehát a színházak kénytelenek egyre drágábban adni a jegyeiket, és ez szoktatja le a nézőket a színházba járásról.

 

Tehát a színházigazgatóknak egy személyben menedzserekké is kell válniuk, ha működtetni akarnak egy színházat.

 

Ha szerencsés, akkor egy tehetséges művésznek van egy menedzser-barátja, vagy egy jó menedzsernek egy tehetséges színház-rendező barátja, és akkor párban vezetnek színházat. Az a baj, hogy sem olyan főrendező-jelöltek nem tülekednek a mai magyar színházi életben, akik valamiféle művészi karaktert tudnának adni a színházaknak, sem pedig nagyon tehetséges menedzser-jelöltek, akik a színházat ki tudnák rántani a gazdasági mocsárból. Készülőben van egy előadó-művészeti törvény, ami eredetileg színházi törvénynek indult volna: a jelenlegi kormány-koalíció úgy döntött, hogy ebben a kormányzati periódusban kicsit megpróbálja rendbe szedni a magyar színházi élet, az állami fenntartású zenekarok, táncegyüttesek, balettek, operák állami finanszírozásának kérdését a nemrég született filmtörvényből kiindulva, amely megnyitotta a csatornákat arra, hogy ne csak a központi költségvetésből folyhassék pénz a filmiparba – és valóban mára a tíz évvel ezelőttinek három-négyszerese áramlik a filmiparba, ahogy ez látható is a legyártott magyar filmek számán. Ennek reményében készül ez a bizonyos törvény – a magyar társadalomban igenis vannak emberek, szervezetek, akik szívesen fektetik a pénzüket a kultúrába. Aztán majd meglátjuk, hogy ez megvalósul-e. Ez egy jóval szélesebb problémakör – ha már az állami finanszírozású művészegyüttesek szféráját rendbe rakták, akkor még mindig van egy elég tágas mezsgye, ahol foglalkozni kellene a kultúrafinanszírozás kérdésével. Mert nem csak hivatásos, hanem nagyon magas színvonalon dolgozó nem-hivatásos együttesek is léteznek, akik ugyanúgy igényt tartanak szponzorokra. Ezek közül is sokan méltán képviselhetnék a magyar színházi életet a földgolyó bármely pontján. Tehát a kultúrafinanszírozás egészéről kellene beszélni, nem csak az állami fenntartású színházakról és előadó-művészeti szervezetekről.

 

Milyen a modern dráma? Miben más, mint egy klasszikus dráma? Hangsúlyosabbak-e pl. a látványelemek?

 

Egy jó kortárs dráma nem törődik azzal, hogy hogyan fog kinézni a színpadon. Samuel Beckett az ötvenes években nagyon iniciózusan írta le azt, hogy Hans mikor merre megy a színpadon, mit csinál, mikor pödri meg a bajuszát, vagy veszi le a kalapját. Az efféle szerzői vizió máig komoly kihívás rendezőnek, színésznek egyaránt. A jó kortárs színpadi szöveg azon túl, hogy minőségi, szigorú, jól szerkesztett, tág mezőt hagy a rendezőnek arra nézve, hogy abból sokféle színházat csinálhasson – legyen ez akár egy látványban szegény, vagy gazdag színház. A mai dramaturgia annyiban különbözik az ötven évvel ezelőtti háború utáni modern dramaturgiától, hogy arra épít, hogy a mai embert magzat korától a nap huszonnégy órájában dramatikus, vagy dramatikusnak látszó műfajok veszik körül, a rádióreklámtól kezdve a televiziós szappanokon és a tv-drámákon át a mozifilmekig, tehát a mai ember hozzá kellene szokva ahhoz, hogy komplexitásában lássa a dolgokat a kép és szöveg együttesének befogadásakor. A mai drámaíró tudja, hogy a néző a színház által létrehozott kép kontextusában fogja felfogni a látottakat. Tehát a szerző rábízza a színházra, hogy a szövegéhez teremtse meg a helyzetet – nem vacakol azzal, hogy minden szerzői instrukciót lejegyezzen – ez megoldhatatlan lenne. Persze számol a színház fizikai valóságával, gondol arra, hogy színész hány lépéssel megy le a színpadról, vagy jön be a függöny mögül – ez perdöntő lehet abban, hogy egy előadás ritmusa élővé válhat-e. A mai drámák többsége, ha egy nagy jéghegyhez akarom hasonlítani az előadásokat, a víz fölötti csúcs. A dialógus. A víz alatti részét pedig, hogy a csúcsok hogyan helyezkednek el a nagy óceánban, a szerző rábízza az alkotókra, színészekre és rendezőkre. A modern korszaknak van még egy következménye: nem lehet olyan hosszan bíbelődni, mint lehetett még talán a huszadik század utolsó harminc-negyven évében is. Az emberek türelmetlenebbek. És ehhez a kapkodáshoz szoktak a hollywood-i mozikra építő dramaturgiák révén is. Hogy az első pillanatban meg kell ragadni a néző figyelmét. Ha egy előadás nem kezd valami nagyon ütős dologgal, akkor az emberek később sem veszik a lapot. A sokkal erőteljesebb felvezetés, vagy a dolgok sűrűjében való elindulás biztosítja egyedül azt, hogy az emberek később akár meditatív állapotba, révületbe kerüljenek – hogy végre együtt lélegezzenek a színházi előadással. Ma már mindenképpen egy erős impulzussal kell kezdeni, ami átütheti a megszokás páncélját.

 

Dráma a tévében és a rádióban – létezik-e ma ez a műfaj?

 

A tévé évek óta mondogatja, hogy próbálja feléleszteni az évtizede beszüntetett televiziójátékot, tévédrámát. A magyar irótársadalomnak is jó lenne – ha lenne. Így gazdagabbá, biztosabbá válhatna a magyar filmipar írói utánpótlása is. De elsősorban nem is a magyar írótársadalomnak lenne jó: legalább ennyire használna a magyar színésztársadalomnak, akikről a mai magyar televízió-néző semmit sem tud, csak arról a néhány emberről, aki nem tévéjáték- vagy filmszereppel kerül be a magyar média körforgásába, hanem műsorvezető lesz, animátor, vagy sűrűn meghívott vendég. Ezt a magyar ‘színészt’ ismerik, a többieket sajnos nem.

A rádiódráma hála istennek nem halott, bár nem úszhatta meg az elmúlt tizenöt esztendő paradigmaváltását, pénzügyi, finanszírozási rendszerének átalakulását. Több mint negyedszázada keveredtem bele a rádiószínház munkájába – ez lett a kenyérkeresetem és a titkos szerelmem is, mert hihetetlen jó dolog a stúdióban színészekkel, szövegekkel babrálni, és ebből valami kikezdhetetlenül jót csinálni – így elmondhatom, hogy az említett problémák következtében a friss termés töredéke csupán a tizenöt évvel ezelőttinek: hatoda, nyolcada, tizede, de ez még mindig elég arra ,hogy a legjelentősebb kortárs drámaírókkal folyamatos munkakapcsolatban lehessünk. És nekünk is a hallgatóval való kapcsolat megtalálása a probléma. Nem tudjuk, hogy melyik az a napszak, amikor az emberek szívesen hallgatnának rádiójátékokat – évtizedes beidegződések alapján déltájban, vagy kora délután sugárzunk irodalmi adaptációkat. A Bartókon kora, vagy késő este kerülnek terítékre ilyen művek. És nem tudjuk, hogy ezek-e azok az időpontok, amikor az ezt kedvelő emberek élethelyzete lehetőséget ad a rádióhallgatásra.

Azt gondolom, hogy az egy-két éven belül bekövetkező, egyesek szerint forradalmi változás, a digitális műsorszórás meg fogja oldani ezt a problémát…

 

Az interneten?

 

Nem a világhálón. Az éteren keresztül történő műsorszórásról beszélek. Mind az adó, mind a vevő berendezések lehetővé fogják tenni azt, hogy ha egy rádiójáték vagy egy regényfelolvasás délután kettőkor megy, de te éppen nem érsz rá, akkor ‘azt mondod’ a készülékednek, hogy te ezt fél nyolckor szeretnéd meghallgatni.

 

Tehát létrejönnek a saját szerkesztésű műsorok.

 

Így van. És ráadásul a digitális rádiózás a jelenleginél is jóval több rádiócsatornát fog eredményezni – ezek jelentős része tematikus lesz. Az emberek beprogramozhatják, hogy a Magyar Rádióban ekkor és ekkor hallható dolgokat szombaton szeretnék hallani, a Klub Rádióban hallhatóakat vasárnap, stb. Tehát összeállíthatják a saját élethelyzetüknek megfelelően azt, hogy a szanaszét sugárzott műsorokat mikor és hogyan szeretnék meghallgatni.

 

Ez akkor sokkal több lehetőséget fog adni olyan műsorszerkesztők alkalmazására, ami ma lehetetlen lenne, hiszen az igényeknek kell megfelelni, és amikor az ember a kocsiban megy munkába, a zenecsatornát fogja hallgatni. Létrejöhetnek olyan ‘közigény-független’ műsorok, amelyekre ma üzleti szempontból nincsen lehetőség.

 

Így igaz. Lesznek olyan adók, akik csak a mezőgazdasággal foglalkoznak, vagy éppen csak az irodalommal. De arra is lesz lehetőség, és ma még ezt nem tudjuk felfogni igazán, hogy valaki a saját tematikus csatornáját állítja össze. Mondhatja azt, hogy én reggel híreket akarok hallgatni, és akkor a készülék ebben az idősávban leadja egymás után a különböző csatornák híreit, délelőtt egy kicsit keményebb zenét szeretne, délben semmit, viszont délután meditatíve szeretne foglalkozni a fontos kérdésekkel. És akkor az ő készüléke így és ezeket fogja sugározni. Ez nem is rádió lesz a szó hagyományos értelmében, hanem sokféle zene, beszélgetés, irodalmi műsor, ami ma még csak lineárisan férhető hozzá az interneten keresztül.

Most, hogy megjelent a digitális földfelszíni műsorszórás felhívása a kormány megfelelő programcsomagjában, fognak megjelenni azok a pályázati művek, melyek nyomán kialakulhat a digitáis programsugárzás rendszere, anyaga. Ez pedig teljes mértékben át fogja rendezni a médiapiacot. Ha ehhez elérhető árú vevőberendezések is társulnak majd. Mert ma egy DAB – Digital Audio Broadcast vételre alkalmas berendezés húsz és százhúszezer forint közötti áron kapható. Ez a fajta keveredése a rádiónak és a számítógépnek nem ugyanaz, mint a manapság a neten megjelenő könyvtárfunkciójú műsorszórók, amik lehetőséget adnak huszonöt vagy kétszázötven forintért egy műsor letöltésére. Ez a rendszer sokkal inkább hasonlít a mai rádióhoz – ez szórva lesz. Vagy finanszírozza közpénzből a társadalom, vagy kereskedelmi alapon finanszíroztatik meg. Ezért nem kell majd fizetnünk – elegendő a vevőkészülékre beruházni. Elképzelhető, hogy így több kulturális műsornak lesz lehetősége sugározni, mint most. Jelenleg a közszolgálati rádió a zászlóshajója ezt a digitális műsorszolgálati pályázatot jelen pillanatban ezt csak a Magyar Rádió képes megpályázni. Létre fog jönni egy konzorcium, ahova előadók, műsorvezetők máshonnan is meg fognak hívni, hogy a rendelkezésre álló tizenhat sztereó-csatornát meg lehessen tölteni. Ezekből a csatornákból az MR maga is meg tud tölteni részben az elmúlt ötven-hatvan esztendő archív anyagaiból, és nyilván az igénynek megfelelően új anyagokból. Születni fognak tehát új felolvasások, drámák vagy versösszeállítások – a kortárs kultúrának szüksége van egy platformra.

 

Mi a helyzet az utánpótlással? Vannak-e, lesznek-e még igazi színészeink, dramaturgjaink, rendezőink – mit várhatunk a következő generációtól?

 

Rengeteg tehetséges ember van a magyar színházi élet minden szektorában. Az elmúlt esztendő tragikus volt a magyar színházi életben: ez volt az első olyan év, hogy egyetlen állami színház sem szerződtetett a társulatába új tagokat. A tavalyi évben a Színművészeti Egyetemről és a Kaposvári színészszakról kikerültek nem kaphattak szerződést, mert a tavalyi kulturális szektorból történő pénzelvonások egyetlen színházvezetőt sem hoztak olyan helyzetbe, hogy a tehetséges embereket felvehették volna. A frissen végzett diplomás színészek közül több, mint harminc pályakezdő vált így munkanélkülivé. De szerencsére ezek a fiatalemberek ugyan szidják a világot, de nem esnek kétségbe. Független társulatok jöttek létre. Ascher Tamás és Novák Eszter osztálya például együtt maradt és folyamatosan játssza vizsgaelőadásait új előadásokkal egyetemben. Létrejött egy másik formáció is: a Budapesten és Kaposváron végzett színészek létrehozták a KOMÁ-t, egy, a kortárs magyar darabokra szakosodott színi társulatot. Lehet, hogy ez a szörnyű helyzet, ami miatt mindenki sír, egy nagyon pozitív változást fog megindítani a magyar színházi életben. Sőt. Épp ennek a helyzetnek köszönhetően indult be Hegedűs D. Géza kamarai elnök vezetésével egy olyan akció, ami a végzett diplomás színészek pályakezdését segíti. Egy jelképes ösztöndíjjal öt évig biztosítaná számukra a megélhetés minimumát, hogy pályán maradhassanak, hogy kereshessenek és kereshessék őket a későbbiekben a művészeti szervezetek, színházak. Minden ilyen szorító helyzet valamiféle új, leleményes megoldást hoz. Egy új struktúrát.

A dramaturgok helyzete sokkal nehezebb: őket nem csak a Színművészeti Egyetemen képzik, ahol időről-időre létrehoznak dramaturg osztályokat – dramaturgnak gondolják magukat a teatrológia szakon végzettek – Erdélyben két egyetemen is létezik ilyen szak – az ott végzettek ugyanúgy a magyar színházi életben keresik helyüket. Színházelmélet szak működik Veszprémben, elméleti képzést adó színház szak működik Pécsett, és az BTK esztétika szakán is létezik olyan szak, ami a dramaturgi pálya felé irányítja az embereket. Dramaturgokból márpedig a színészekéhez képest is számottevőbb a túltermelés. Ráadásul ahogy szorul a hurok egy színház vagy egy színházvezető nyaka körül, először azokat az emberek fogja szélnek ereszteni, akiknek nem kell a színpadon megjelenniük. Az elmúlt esztendőkben a legtöbb színház felmondott dramaturgjainak.

A rendezők kérdése annyiban kapcsolódik a dramaturgok problémájához, hogy nyilvánvalóan a szakmát kell tanulni. Elméleti és gyakorlati szükség van valahol az iskolarendszeren belül. De ettől nem biztos, hogy valaki rendező, vagy dramaturg lesz. Nem biztos, hogy rendelkezik azzal a személyi képesség-bázissal, ami kell ahhoz, hogy ő jó lehessen. A dramaturgokkal ellentétben rendező különösebben sok nem ‘termelődik’. Momentán csak a Budapesti Egyetemen képeznek rendezőket. A mai fiatalok között kevesebb karizmatikus, nagy tehetségű, a világot-másképp-látni-akaró kerül a pályára. Akiből előbb-utóbb nagy rendező, nagy színházi rendező válhatna, mert az akarna lenni. Az élet dönti el, hogy melyik rendező vagy dramaturg alkalmas erre. Ráadásul a rendezői pályát nagyon veszélyezteti, hogy a színházak jelentős részében egyre gyakrabban bukkannak fel a színész-rendezők. Van, aki egy-két év után kezd rendezni: nem elég neki az, hogy felmegy a színpadra. Ilyen a Bárka színház, vagy a Katona József színház kamrája, sufnija – Máté Gábor, a kamra vezetője színész, de ugyanakkor jóideje rendező is. És másutt is felbukkan ez, hogy az előadást nem a rendező, hanem a társulat egyik színésze rendezi meg. Hogy ebből a katyvaszból mi fog kijönni, azt momentán nem lehet látni. Nem mondhatjuk azt sem, hogy a képzett művész-rendező jobb lenne, mint a színészből lett rendező. Ilyen alapon nem lehet dönteni. Az előadáson dől el, hogy mennyire működik a dolog – jól van megcsinálva, avagy nem. Hogy milyen irányba tereli a színházak műsorpolitikáját ez a fajta változás, még nem tudhatjuk.

Sok a változás. A folyamat. És mindig nehéz. Nem láthatjuk még, de remélhetjük, hogy ezekből a nehézségekből is születhet valami olyan a fényesnek látszó huszonegyedik században, ami jegyet kap az örökkévalóságra.

 

 

 

12 év 5 komment

Az első részlet készülő drámámból.

 

A dráma cselekményét Emma című versciklusom ihlette

 

Mojito a Hargitán

– Tragédia négy felvonásban –

 

Szereplők:

 

Emma – erdélyi lány

Edit – Emma édesanyja

Rezső – Emma édesapja

Katinka – Emma húga

Réka – Emma nővére

Laci – Emmáék szomszédjának fia

Benjámin – pesti fiú a kilencek bandájából

 

András

Ferenc

Lázár

János – a kilencek bandája

Péter

Attila

Dani

Colos

 

 

Petra

Szilvia – lányok a 27-es szobából

Eszter

 

Béla – recepciós egy rio-i hotelben

Fjodor – orosz származású diák

Bodnár Károly – újságíró

Kökény Tibor – tanár

Kökény Tiborné – a felesége

Róbert – esztétika szakos bölcsész

 

Magda – takarítónő a kollégiumban

 

Sándor – takarító az iskolában

 

Az Ősz

 

Buszsofőr

 

Részeges

 

Biztonsági őr

 

rendőrök, mutatványosok, vásári kikiáltók, táncosok, kollégisták, diákok, rikkancsok, járókelők, fiatal párok, busz- és metróutasok

1. felvonás

Benjámin hangja hallatszik, a függöny még elhúzva.

 

Pocsolyákba fáradt, faggyá fásult álmok

Visszasírják kisiklott vágyaik.

Tán titkok még? Vágnak valóságok.

Visszhang: krepp-papír árkok ösztöntárgyaik.

 

Kinn még magányba dőlő lámpaoszlopok

Hasítják ketté ikon-arcomat:

Ez fény. Ez sötét. Júdás. Angyalok.

Görcsök gyolcsba kötnek régi markokat.

 

A vízben fetreng minden régi énkép,

Ócska felhők sikoltnak hátterül.

Arcomon unott ráncok – kihalt térkép –

Mint lankadt láz, könny helyett szétterül.

 

Itt állok, s a világ: színpadon.

De ők, kik elveszejtve játszanak velem.

Újracsépelt koszos közhelyhalom –

Színházi füst kéklő lélegzetem.

 

Régi kontúrok szépia táncai –

Egytől-egyig közönybe kárhozott.

Titkaim – fekete lyuk csillagsáncai.

Áldott voltam. Legyek átkozott.

 

Üres terek fényei ruhámon:

A hold reflektora már rég elvakít.

Néma jelmez – száraz szavak a számon.

Szürke lett a tarka fénykörív –

 

Régi arcok az avarba bújnak,

Néma mind – félnek ordítani.

A célok hős esőként porba hullnak.

Az idő száguld. Más fél moccanni is.

 

A csend minden zajt pengeként átszakítva

Hív. Emlékeink sikátorokba kúszva

Várnak még egy szörnyű áldozatra.

A város fényein át a tejútra

 

Terjed – mint betegség – a remegés.

Kontúrok fáradtan, egymást átkarolva

Szeretkeznek, és kíntalan lebegés

Simít susogva, lelkemre hajolva.

 

Isten vagyok egy örök őszben,

S nemléted glóriádhoz emel.

Álmaim s a város – égnek tiszta tűzben,

S nem emlékszem, mit feledtem el.

 

1. szín

 

1995, Erdély

 

Rét a Déva partján. Bal oldalon, a színpad szélén a folyó, a színpadon virágok, árnyat adó fák, középen egy domb. Tavasz van. Vízcsobogás. Két fiatal lány kacagása hallatszik. A 14 év körüli Emma és a 12 éves Katinka fogócskáznak: átfutnak balról jobbra, majd kisvártatva jobbról balra a színpadon. Katinka elkapja Emmát. A folyóból isznak, majd kimelegedve leülnek a dombra.

 

Katinka:

Nézd, nővérkém, mennyi szín,

Illat, fény és inger itt,

A fa kérgének ráncain

A friss gyanta átszökik –

Fejét kidugja, körbenéz,

S ha a felhők árkain

Fény osongat, mint a méz,

Megdermed anyja karjain.

 

Emma:

Ej, de jó kedved lett egyszerre, Katinka! Csak azért nyertél, mert tegnap majdnem éjfélig tanultam a felvételire. Ha ez nincs, megint én nyerek, ahogy az megírva is vagyon. De csakugyan szép délelőtt ez.

 

Katinka:

Ne ágálj, Emma, körbenézz,

Minden nap egy új csoda.

Télen a Déva oly nehéz,

Mint ádámbűzös vacsora.

De tavasszal kiszökken ám

Jégpampójából könnyedén,

S minden érintés oly vidám,

Rózsa, papvirág nyíl felém,

S barlangjából jő az ács,

Hogy tákoljon színeket,

Újra erős, parapács,

Erőt önt bele kikelet.

És minden hív, hogy hozzáérj,

Fény s árny arcunkon maszkatol,

Hazaért munkából a férj:

Illat-asszonykája ünnepel.

 

Emma:

Csakugyan jókedvre derítesz, húgocskám. Olyan szép ilyenkor a reglő. Az ember úgy van vele, hogy legszívesebben mindenhez hozzáérne, minden illatot magába szívna – mintha feloldódna a természetben, részévé válna, eltűnne minden gondja, baja, s fa, fűszál lehetne, vagy csak egy porgumó:

 

(kezébe vesz egy maréknyi földet és finoman morzsolgatja ujjai között)

 

jelentéktelen, szabad, igaz és egyszerű. Az ilyen tavasszal szoktam mindig elhinni, hogy átúszhatok akár az égen is. És az ilyen tavasszal a Déva mindig játszótársként tükrözi a bodros fellegeket fodrai táncában. Ússzunk egyet, húgocskám. Hátha idén is felejtéssel mossák tisztára bőrömet a kalandos éltű, víg habok. Jól esne. Erősen elfáradtam. Nem is tudom, mire vágyom inkább: hogy felvegyenek, és kitáruljon előttem a világ, rám ásítson a végtelen idegen, vagy hogy itt maradjak, és anyácska karjai között mindig gyerek maradjak.

 

(A folyó felé sétál, a partot nézi, leveszi kardigánját)

 

Ahogy mossa, mossa a ruhát,

ahogy ráncra simítja a szoknyát,

anyácska, anyácska, örökké nézném

ahogy szél bontja ki laza kontyát,

és én ott ülök megette, míg félénk,

csendes mozdulatait átzúgja a Déva.

 

Katinka:

Haza kell érnünk még ma.

A nap úgy áll, hogy kész a tészta.

 

Emma:

Csakugyan, még sosem felejtettem el. Olyan furcsa ez a tavasz. Valami megváltozni készül, érzem.

 

Katinka:

Emma, most kapj el, ha tudsz:

Messzebb vagyok, messze futsz!

 

Emma:

Messzebb leszek, s csak messze futsz!

 

(Nevetnek, kiszaladnak, a színpad elsötétül, a folyó zúg, majd a hang fokozatosan emberek beszédére, siető léptekre, trabantok, daciák zúgására vált. Az átmosódó neszek közben Benjámin hangja:)

Áttetsző évek illata, mint a pernye

Táskáján szörnyű ómenként fityeg.

Emma távolsági buszon felénk siet,

S nem érti, a fénynek mi értelme:

 

Suhanó fáknak firkává lesz a teste,

Koszos ablakot nyákkal vonnak be színek.

Emma megállóban, hőségben liheg:

Budapestet a nap időtlenné festette.

 

Ő se sejti, s mi is még gondtalan

Az udvaron füstbe fújunk édes vétkeket,

– Kilenc halhatatlan, mámoros hontalan –

 

Míg Emma a hivatalban unt papírra vés jelet,

Testünk vitorlaként feszül, a jövő  még súlytalan

Egy sosemvolt nyár lombjain lebeg.

 

 

Egy sosemvolt nyár lombjain lebeg

A könnyűség, mint szellő , mi enyhet ad.

Esteledik, s csak kilenc árny marad

A parkban minden, s mindenki felett.

 

Kitalált mesékből lesz ólomvértezet

Az elmosódó jegenyék alatt.

Sörből nemzett nagyröptű szavak –

Egy vakmerőtől mind igaz lehet.

 

Világok születnek – júniusi éjjelek,

S magukévá tesznek egy-egy csillagot.

Ösvénnyé tapos százszín reményeket:

 

Mindig lesz egy, ki mindent itt hagyott.

A kéj sztrádáján űz veszélyeket:

Füstben gázoló, kormos szélű életek.

 

 

 

12 év 8 komment

Hazafelé

 

Szalmabála. Holdkaréjderék.

Övcsatján kifakult rézmetszetek.

A tejutat göngyölíti eléd.

Aludj. Álmodj. Értünk. Neked. Veled.

 

egy opel-embléma árnyain

otthonossá oson a rideg utcakő.

akár itt is ülhetnénk örökké.

szent. múlékony.

otthon lehet.

és csak amíg ilyen a homlokod:

csak így, éppen most.

csak a vándor értheti meg.

 

Távolhelyek homokóra-karsztjain

nélkülünk peregnek pollenek.

A rét elárvult, fakó foltjain

az idő értünk kicsit megmered.

 

lidérc bujkál egy bokor ágai között.

a hold ezüstje hajamba oson.

meglapul.

megint csak egy megfáradt újjászületés:

kilométerkövek magánymoháján

pókhálók zizzennek csendeket.

kis halálok. olyan egyszerű.

érted: lettem. vagyok. leszek.

kerepesi út. presszó.

nyerőgépek kakofón dallama.

annyiszor hittem érteni.

nem hittem el:

egymás támaszává másultak

az elmálló falak.

 

Zajokba zárt magány.

Betűk és metszetek.

Megfeszült bézs arány.

Tékozló, ballagó fellegek.

 

éjszakai busz. most nélküled.

szívdobbanásra ringázó üveg.

egy arc. egy rádió dohog – zörej.

hol kezdtük el? talán

a kiégett ég sem érti meg.

s ha a honnanra válasz a zsebmeleg,

horizonttá egyenesül a hová.

aludj. álmodj. értünk. neked. veled.

 

Mert az lettem, ki nem voltam soha –

az eget tartom meg lehunyt szempillád felett.

Itt vagyunk. Fények. Titkok. Téglasírokon tova.

Örök-most. Görnyedő magzatunk. Ha nem volt, elveszett.

 

színes golyók. az eddig számadása.

félbeszakított, bojkottált ráció.

visszaigazulás és ékezetek –

érted. érthetem.

üres pályaudvarok galacsinjait

vakfolttá mossa át a kupé ablaka.

valóságosabb volt sokszor az akaratnál.

most kívülről,

innen

álmodom a ragadós

örök-éjjeli linóleumülésre

vonatablakainkból csendet tükröző

elárult arcomat.

annyi ilyen pályaudvar

tartja felém karjait.

meredő karók.

és morzsaként nadrágunkra hull

a megszeppent téridő.

 

Az út mögöttem mélyült ránc csupán.

A választóvonal is tompa kő.

Kék: vérerek fáradt bíborán.

Egy óra ing. Egy régi heverő.

 

Egy helyben fut tova: lecsüng a kéz.

Zajok. Utca. Karc. Neveden becéz.

Maradok – ez lett az út. És túl korán

földesült – nem érdemeltem – sosemvolt súlyú most

a hideg késő téli levegő.

 

Csak csend és csak elbágyadó keret.

Az üvegen a titkok fátyolán

a fények remegése és szemed,

s az éj holnapba fordul vánkosán.

 

 

 

 

 

 

Kovács-Cohner Róbert Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.