Szalmabála. Holdkaréjderék.
Övcsatján kifakult rézmetszetek.
A tejutat göngyölíti eléd.
Aludj. Álmodj. Értünk. Neked. Veled.
egy opel-embléma árnyain
otthonossá oson a rideg utcakő.
akár itt is ülhetnénk örökké.
szent. múlékony.
otthon lehet.
és csak amíg ilyen a homlokod:
csak így, éppen most.
csak a vándor értheti meg.
Távolhelyek homokóra-karsztjain
nélkülünk peregnek pollenek.
A rét elárvult, fakó foltjain
az idő értünk kicsit megmered.
lidérc bujkál egy bokor ágai között.
a hold ezüstje hajamba oson.
meglapul.
megint csak egy megfáradt újjászületés:
kilométerkövek magánymoháján
pókhálók zizzennek csendeket.
kis halálok. olyan egyszerű.
érted: lettem. vagyok. leszek.
kerepesi út. presszó.
nyerőgépek kakofón dallama.
annyiszor hittem érteni.
nem hittem el:
egymás támaszává másultak
az elmálló falak.
Zajokba zárt magány.
Betűk és metszetek.
Megfeszült bézs arány.
Tékozló, ballagó fellegek.
éjszakai busz. most nélküled.
szívdobbanásra ringázó üveg.
egy arc. egy rádió dohog – zörej.
hol kezdtük el? talán
a kiégett ég sem érti meg.
s ha a honnanra válasz a zsebmeleg,
horizonttá egyenesül a hová.
aludj. álmodj. értünk. neked. veled.
Mert az lettem, ki nem voltam soha –
az eget tartom meg lehunyt szempillád felett.
Itt vagyunk. Fények. Titkok. Téglasírokon tova.
Örök-most. Görnyedő magzatunk. Ha nem volt, elveszett.
színes golyók. az eddig számadása.
félbeszakított, bojkottált ráció.
visszaigazulás és ékezetek –
érted. érthetem.
üres pályaudvarok galacsinjait
vakfolttá mossa át a kupé ablaka.
valóságosabb volt sokszor az akaratnál.
most kívülről,
innen
álmodom a ragadós
örök-éjjeli linóleumülésre
vonatablakainkból csendet tükröző
elárult arcomat.
annyi ilyen pályaudvar
tartja felém karjait.
meredő karók.
és morzsaként nadrágunkra hull
a megszeppent téridő.
Az út mögöttem mélyült ránc csupán.
A választóvonal is tompa kő.
Kék: vérerek fáradt bíborán.
Egy óra ing. Egy régi heverő.
Egy helyben fut tova: lecsüng a kéz.
Zajok. Utca. Karc. Neveden becéz.
Maradok – ez lett az út. És túl korán
földesült – nem érdemeltem – sosemvolt súlyú most
a hideg késő téli levegő.
Csak csend és csak elbágyadó keret.
Az üvegen a titkok fátyolán
a fények remegése és szemed,
s az éj holnapba fordul vánkosán.
—
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Kovács-Cohner Róbert
