I.
Homlokomon egy álom úszik át –
árkot váj a dermedt horizonton.
A messzi, ha a végtelenbe lát,
ügyetlen kezemmel ha haját kibontom,
úgy mélyül ránccá tűnő illata
a rögbarázdák néma halmain.
Az ősz hamufedte, csalfa ajkain,
mint gyermek, csüngnék – úgy érnék haza.
S akkor ismernék csak otthonomra –
egy fűz sóhajának feszülne mellkasom
(szívem helyén a vákuum-járta kamra
dobbanásnyi csendjét hallgatom).
Nincs otthonod.
Az üres szavakat úgy szorítod magadhoz,
ahogy őt ölelted egyszer.
Rád nevetnek, elfutnak kacagva.
Csak csend.
Csak a kimondhatatlan – tanuld meg!
Tanulj, s ha már nincsen mit tanulnod,
mert megadatott az űr, a hallgatás –
csitulj.
II.
A bent rekedt szavak szelíd csillámleple,
mint ólomnehéz szemhéj, mielőtt végleg elmegyünk
(itt lettünk megtaláltak, itt lettünk elveszejtve),
egy rétre nehezül, míg némán megrajzolja fekhelyünk:
csillagszegek tartják meg az eget –
örvénylő csendben kitárják nincseim.
Ki túl korán ment el: így szerethetett.
Évekké tágulnak megálló perceim.
Sosem jártál ott.
Idegen vagy.
A fűszálak csak emberséged
kifordított, csonka zárványaitól
hajolnak félre riadtan,
hogy körvonalazzák mellkasodra boruló
törékeny teste körvonalait.
Ziháló melkasod.
Beesett vállaid.
Visszkép csak. És nincs eredeti:
csak egy pályaudvaron ülsz –
hátha most elosonhatsz
az éber téridő maroknyi vakfoltjai felé.
Hogy megállhass.
Hogy szent, hogy befejezett legyen.
Hogy rombolj. Építs újra.
Azt hiszed, hogy újrakezdheted?
Figyelj csak!
Megint egy hajnal.
Kifordított világ.
Csak csitulj.
III.
Egy mozdonyvezető gyűrött, fehér ingben
mellettem ül egy megkopott padon.
Véget ért a műszak.
Órájára néz.
Arca fáradt és nyugodt.
Felesége várja.
Vacsorája az asztalon: még meleg.
(Majd)
egy-egy csókot ad alvó gyermekei
holdfényben világló arcára,
és az egyszerű emberek nyugodt,
álomtalan lélegzetével
felesége mellett alszik el.
IV.
Az égre nézel.
Könnyes szemedben bujkál egy mosoly.
Ajándék votál, s voltam, mondtad,
s a rohanó idő: makacs és mohó.
Nem volt idő, hogy újra átkarolj:
még meg sem értem.
Tovább izzik a kohó.
Tudtad végig, ugye,
hogy karcolja majd a momentum élét,
s magát tovább
a fémes, csillagmiriádok arányára szabott,
sikoltó téridő?
S nem lesz idő sem belehalni.
A perc a végtelen pászma-felszínén siklik tovább.
Érzed, érezted, hogy majd mégis élek még kicsit.
Ugyanúgy.
Bűnökön, égboltokon, örök poklokon át.
V.
S az a dallam, amit dúdoltál nekem,
egy ének – bentről, hogy beléd lássak kicsit.
Nem szabad, nem lehet elfelejtenem:
ráncokká mélyítettem halk hangjegyeit.
Talán az ő hangja benned ez:
Itt voltam. Veled. Időtlenül.
Hogy véget ért – kicsinység:
örök maradhatott.
Én megéltem.
Láttam a kaput, a válaszokat,
és volt egy perc, ami
galaxisok küszöbén
örök maradhatott –
pórusaimba itta magát.
Te akartál látni, hallani. És én,
én csak sóhajtottam egyet –
hogy ha vársz, lásd:
mident túl lehet élni.
A világ súlyával válladon is:
könnyű vagy.
Áttetsző.
A legpuhább pihe vánkosom tömésében –
nézd: megint rád hajtom fejem.
Van, mi iszonytatóbb, fenségesebb
„mindezeknél”.
Hitet adtam neked. S ha el is vettem,
a kapuban majd látod:
megerősbedett.
Azt mondani: „minden”: megbocsátást kérni.
„Várni”, vagy „szeretni”:
tágra nyílt szemű gyermek szavai
édesanyjához csínytevés után.
Szavak.
Csak szavak –
csipke rebbenése.
Tett. Idő.
Várj reám, ha nem is jövök.
Vagy felejts el.
Élj, ha végül
te is elkérgesedtél.
Döntsd el.
Ha nem döntesz –
a legnehezebb döntés.
Csend. Hallod?
Csitulj.
Cssss…
Hallgass kicsit.
Hisz évmiriádok telnek el.
Játszanak.
Táncolnak az égen.
Bálra járnak.
A bálra, ahol majd egyszer táncolunk.
Táncolnak
mellkasodra boruló fejem fölött,
s arcodon –
ha már nem is vagyok.
Ha többé nem jövök.
Idő. Időtlen féregjáratok.
Csak nyújtsd ki a karod.
Ujjaid hegyén a fények:
beléjük bújhatok.
–
Galaxisok között új és újabb világteremtésekig
kóborlunk magányosan.
De itt voltam egyszer:
itt maradunk.
VI.
Hallgattál. Hallottam csendjeid.
Nem értettem: részemmé született.
Te láttad a pusztulás kertjeit:
egy hóvirág kettőnkké ébredett.
Te láttad az iszonyú titkokat.
Elvettél. Hogy így megadd magad.
Csitulj, kicsim:
vagyunk.
Mikor megírom azt ,hogy „ég veled”,
te meg sem moccansz. Félsz. Tovább.
Vagyunk.
Itt maradok neked,
míg a Férfi és Nő örök szeretkezésében
mocskosan-tisztán tárul
kötött pulóveredre a világ.
Itt maradok neked:
vagyunk.
Itt leszek, ha egyszer
(ne félj, szorítsd a kezem – nyakadba harapok)
ha egyszer
külön meghalunk.
Kitárult a kapu.
Fogadd el.
Nézd. Nézz. Nézz fel –
szelíden tartom arcodat.
S ha láttál, szorítsd kezedbe az öklömnyi,
zúgó, neonfényes, szédült világot.
Ott leszek, ha minden elcsendesült.
Csitulj. Ott leszek,
ha kezedből egyszer
hang nélkül, észrevétlenül,
egy pályaudvaron,
a semmi mezsgyéin,
vagy egy réten álmainkban,
ott leszek, ha
mikor senki sem lát,
kezedből egyszer kiengeded.
VII.
Cseppkőbarlang visszhangozza
bátor, betartatlan ígéretem.
Hát a te hangod /egy ősi isten korongja/ –
kezedhez ér kezem.
Éjfél. Padok. Padkák. Éjjeli mosolyok.
Sörözések. Dohányfüst. Szavaid.
Hegyek. Tisztás. És csak éneked.
Kert és otthonom: pusztuló virágok.
Hiányod. S te: minden virágban.
Néma sír – az élet kertje.
/Az örvényben csak üres burkom állandó.
A változás szemem vaksarkain:
olyan halk. Finom. Szelíd.
A legfélelmetesebb erő:
a nincs.
(A viszontlátás elárult, égi nyűgei.
Kis hajó. Kis lakás. Közös életek.
Fázós éjeken pokrócok közös keskenye.
Vitatkozunk
–
egyszer volt így is
– a gyerek miért ért későn haza?
És korábban, sokkal korábban:
egy állóhajón is otthonunk:
a Duna.)
Maradok. Marad. Valami.
Egy hóvirág az örvény peremén.
Valahol: ott fekszem veled egy réten
és megcsókollak még, mielőtt
távolodó lépteid vonalát szememmel követve
kezedből elveszem az ént – a teret és időt –
elveszek magamból./
Szeretlek. Mindig. Örökké. Tudod: sosem.
VIII.
Szeretlek. Csitulj.
Sztalagmitok. Sztalagtitok.
Ez még nem a kapu.
Kis, elfelejtett titok.
Üres, életerős: megremegés.
Én: a boltozattól a föld felé – félúton.
Te: mióta megszülettél így,
hidegen, forrón, nyíltan, szent-titkosan,
az ég felé meredsz:
felém nyújtod karod.
Megdermedünk. Évezredek után.
Csak egy kis titok.
Hogy honnan születnek mészcseppjeink?
Én nem tudom.
/Nem tudom. Sosem tudtam a válaszokat,
ahogy csak egy oszlop, ha körbeért: a férfi tudja/
És te….
te már magad mögött hagytad a terem ében boltozatát.
Mindjárt egymáshoz érünk…
/Megsimítom arcodat.
Lecsókolom a könnyeket.
Csak hagyd, hogy itt legyek neked./
Robaj. Évezredek
világokat porrá zúzó sóhaja.
Egymás…
egymáshoz érünk
(csak egy pályaudvar)?
/Hajad. Illatod.
És ahogy megérintesz egy tavaszi rügyet:
mosolyod a könnyfüggönyön át./
IX.
Nem lehet. Robaj.
Barlang sem volt sosem.
A cseppkövek
a kinyíló kapu fényében
a kifordult világ végéig némán derengenek.
/Neonzúgás. Migrén. Csend. Évezredek.
Felébresztettelek./
Robaj.
Nem lehet. Örvény.
Egy régi rét.
Pályaudvar. Holnap szombat.
Sokáig alhatok.
A busz megjött.
Az inges öreggel felkapaszkodom.
Üres.
Ajándék –
elejtem. Viszem.
Adj még:
rég elég.
/Körülöttem örvény.
Sodródó falak
közelednek.
Mindjárt elsodornak.
Csak őt figyelem –
egy hervadó virágot tartok kezemben.
Csak őt figyelem,
amíg felkap,
magával ragad,
mint egy rongybabát –
az örökké háborgó
változás.
Élek.
De cserébe nem.
Hazaérek nemsokára.
A busz ablakán táncot járnak –
összekapaszkodnak, s különválnak
a cseppek csermelyei.
Kinézek.
A város, semmi más.
Fásult elmattulás.
Vége mindjárt.
Űröket, végtelent adok.
A mindent.
Hallgatok./
}.
Egy réten fekszel. fekszem.
Rég kiszáradt kráterekbe égett üres körvonalaink –
galaxis-űr-kapuk. Vákuum. Szerelem.
Magány.
Nem lebegés.
Csillagszegekből vetjük meg ágyunk.
Magány. Megnyugvás. Küzdelem.
Élünk. És holnap
örökké megéljük időtlen halálunk.
Csak egy pályaudvar.
Csak egy perc. Évmiriád.
A réten fekszünk. Ha nincs rét, akkor is.
Épp ott, ahol a legfényesebbek a csillagok.
Átölelsz. Sírsz. Megcsókolom homlokod.
Hazaérkezel. Bolyongsz.
Én láttam a mindent.
Higgy. Légy üres.
Csitulj,
Mindjárt hazaérsz.
–
És ránccá mélyül tűnő illata
a rögbarázdák néma halmain.
Az ősz hamufedte, csalfa ajkain,
mint gyermek, csüngnék – úgy érnék haza.
S akkor ismernék csak otthonomra –
egy fűz sóhajának feszülne mellkasom
(szívem helyén a vákuum-járta kamra
dobbanásnyi csendjét hallgatom).
A bent rekedt szavak szelíd csillámleple,
mint ólomnehéz szemhéj, mielőtt végleg elmegyünk
(itt lettünk megtalátak, itt lettünk elveszejtve),
egy rétre nehezül, míg némán megrajzolja fekhelyünk:
csillagszegek tartják meg az eget –
örvénylő csendben kitárják nincseim.
Ki túl korán ment el: így szerethetett.
Évekké tágulnak megálló perceim.
…
Felemelem. Nézem. Kezemben tartom –
/ A kertben állok lefekvés előtt. Csillagmiriád.
Várlak örökké a túlsó parton /
egy megfáradt, elhervadt hóvirág.
—
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:28 :: Kovács-Cohner Róbert
