Kovács-Cohner Róbert : Hóvirág az örvény peremén

 

I.

 

Homlokomon egy álom úszik át –

árkot váj a dermedt horizonton.

A messzi, ha a végtelenbe lát,

ügyetlen kezemmel ha haját kibontom,

 

úgy mélyül ránccá tűnő illata

a rögbarázdák néma halmain.

Az ősz hamufedte, csalfa ajkain,

mint gyermek, csüngnék – úgy érnék haza.

 

S akkor ismernék csak otthonomra –

egy fűz sóhajának feszülne mellkasom

(szívem helyén a vákuum-járta kamra

dobbanásnyi csendjét hallgatom).

 

Nincs otthonod.

Az üres szavakat úgy szorítod magadhoz,

ahogy őt ölelted egyszer.

Rád nevetnek, elfutnak kacagva.

Csak csend.

Csak a kimondhatatlan – tanuld meg!

Tanulj, s ha már nincsen mit tanulnod,

mert megadatott az űr, a hallgatás –

csitulj.

 

II.

 

A bent rekedt szavak szelíd csillámleple,

mint ólomnehéz szemhéj, mielőtt végleg elmegyünk

(itt lettünk megtaláltak, itt lettünk elveszejtve),

egy rétre nehezül, míg némán megrajzolja fekhelyünk:

 

csillagszegek tartják meg az eget –

örvénylő csendben kitárják nincseim.

Ki túl korán ment el: így szerethetett.

Évekké tágulnak megálló perceim.

 

Sosem jártál ott.

Idegen vagy.

A fűszálak csak emberséged

kifordított, csonka zárványaitól

hajolnak félre riadtan,

hogy körvonalazzák mellkasodra boruló

törékeny teste körvonalait.

Ziháló melkasod.

Beesett vállaid.

Visszkép csak. És nincs eredeti:

 

csak egy pályaudvaron ülsz –

hátha most elosonhatsz

az éber téridő maroknyi vakfoltjai felé.

Hogy megállhass.

Hogy szent, hogy befejezett legyen.

Hogy rombolj. Építs újra.

Azt hiszed, hogy újrakezdheted?

Figyelj csak!

Megint egy hajnal.

Kifordított világ.

Csak csitulj.

 

III.

 

Egy mozdonyvezető gyűrött, fehér ingben

mellettem ül egy megkopott padon.

Véget ért a műszak.

Órájára néz.

Arca fáradt és nyugodt.

Felesége várja.

Vacsorája az asztalon: még meleg.

(Majd)

egy-egy csókot ad alvó gyermekei

holdfényben világló arcára,

és az egyszerű emberek nyugodt,

álomtalan lélegzetével

felesége mellett alszik el.

 

IV.

 

Az égre nézel.

Könnyes szemedben bujkál egy mosoly.

Ajándék votál, s voltam, mondtad,

s a rohanó idő: makacs és mohó.

Nem volt idő, hogy újra átkarolj:

még meg sem értem.

Tovább izzik a kohó.

Tudtad végig, ugye,

hogy karcolja majd a momentum élét,

s magát tovább

a fémes, csillagmiriádok arányára szabott,

sikoltó téridő?

 

S nem lesz idő sem belehalni.

A perc a végtelen pászma-felszínén siklik tovább.

 

Érzed, érezted, hogy majd mégis élek még kicsit.

Ugyanúgy.

Bűnökön, égboltokon, örök poklokon át.

 

V.

 

S az a dallam, amit dúdoltál nekem,

egy ének – bentről, hogy beléd lássak kicsit.

Nem szabad, nem lehet elfelejtenem:

ráncokká mélyítettem halk hangjegyeit.

 

Talán az ő hangja benned ez:

Itt voltam. Veled. Időtlenül.

Hogy véget ért – kicsinység:

örök maradhatott.

Én megéltem.

Láttam a kaput, a válaszokat,

és volt egy perc, ami

galaxisok küszöbén

örök maradhatott –

pórusaimba itta magát.

 

Te akartál látni, hallani. És én,

én csak sóhajtottam egyet –

hogy ha vársz, lásd:

mident túl lehet élni.

 

A világ súlyával válladon is:

könnyű vagy.

Áttetsző.

A legpuhább pihe vánkosom tömésében –

nézd: megint rád hajtom fejem.

Van, mi iszonytatóbb, fenségesebb

“mindezeknél”.

Hitet adtam neked. S ha el is vettem,

a kapuban majd látod:

megerősbedett.

 

Azt mondani: “minden”: megbocsátást kérni.

“Várni”, vagy “szeretni”:

tágra nyílt szemű gyermek szavai

édesanyjához csínytevés után.

Szavak.

Csak szavak –

csipke rebbenése.

Tett. Idő.

Várj reám, ha nem is jövök.

Vagy felejts el.

Élj, ha végül

te is elkérgesedtél.

Döntsd el.

Ha nem döntesz –

a legnehezebb döntés.

Csend. Hallod?

Csitulj.

 

Cssss…

Hallgass kicsit.

Hisz évmiriádok telnek el.

Játszanak.

Táncolnak az égen.

Bálra járnak.

A bálra, ahol majd egyszer táncolunk.

Táncolnak

mellkasodra boruló fejem fölött,

s arcodon –

ha már nem is vagyok.

 

Ha többé nem jövök.

Idő. Időtlen féregjáratok.

Csak nyújtsd ki a karod.

Ujjaid hegyén a fények:

beléjük bújhatok.

 

 

Galaxisok között új és újabb világteremtésekig

kóborlunk magányosan.

De itt voltam egyszer:

itt maradunk.

 

VI.

 

Hallgattál. Hallottam csendjeid.

Nem értettem: részemmé született.

Te láttad a pusztulás kertjeit:

egy hóvirág kettőnkké ébredett.

Te láttad az iszonyú titkokat.

Elvettél. Hogy így megadd magad.

 

Csitulj, kicsim:

vagyunk.

Mikor megírom azt ,hogy “ég veled”,

te meg sem moccansz. Félsz. Tovább.

Vagyunk.

Itt maradok neked,

míg a Férfi és Nő örök szeretkezésében

mocskosan-tisztán tárul

kötött pulóveredre a világ.

Itt maradok neked:

vagyunk.

Itt leszek, ha egyszer

(ne félj, szorítsd a kezem – nyakadba harapok)

ha egyszer

külön meghalunk.

 

Kitárult a kapu.

Fogadd el.

Nézd. Nézz. Nézz fel –

szelíden tartom arcodat.

S ha láttál, szorítsd kezedbe az öklömnyi,

zúgó, neonfényes, szédült világot.

 

Ott leszek, ha minden elcsendesült.

Csitulj. Ott leszek,

ha kezedből egyszer

hang nélkül, észrevétlenül,

egy pályaudvaron,

a semmi mezsgyéin,

vagy egy réten álmainkban,

ott leszek, ha

mikor senki sem lát,

kezedből egyszer kiengeded.

 

VII.

 

Cseppkőbarlang visszhangozza

bátor, betartatlan ígéretem.

Hát a te hangod /egy ősi isten korongja/ –

kezedhez ér kezem.

 

Éjfél. Padok. Padkák. Éjjeli mosolyok.

Sörözések. Dohányfüst. Szavaid.

Hegyek. Tisztás. És csak éneked.

Kert és otthonom: pusztuló virágok.

Hiányod. S te: minden virágban.

Néma sír – az élet kertje.

 

/Az örvényben csak üres burkom állandó.

A változás szemem vaksarkain:

olyan halk. Finom. Szelíd.

A legfélelmetesebb erő:

a nincs.

 

(A viszontlátás elárult, égi nyűgei.

Kis hajó. Kis lakás. Közös életek.

Fázós éjeken pokrócok közös keskenye.

Vitatkozunk

egyszer volt így is

– a gyerek miért ért későn haza?

És korábban, sokkal korábban:

egy állóhajón is otthonunk:

a Duna.)

 

Maradok. Marad. Valami.

Egy hóvirág az örvény peremén.

Valahol: ott fekszem veled egy réten

és megcsókollak még, mielőtt

távolodó lépteid vonalát szememmel követve

kezedből elveszem az ént – a teret és időt –

elveszek magamból./

 

Szeretlek. Mindig. Örökké. Tudod: sosem.

 

VIII.

 

Szeretlek. Csitulj.

 

Sztalagmitok. Sztalagtitok.

Ez még nem a kapu.

Kis, elfelejtett titok.

Üres, életerős: megremegés.

Én: a boltozattól a föld felé – félúton.

Te: mióta megszülettél így,

hidegen, forrón, nyíltan, szent-titkosan,

az ég felé meredsz:

felém nyújtod karod.

Megdermedünk. Évezredek után.

 

Csak egy kis titok.

Hogy honnan születnek mészcseppjeink?

Én nem tudom.

 

/Nem tudom. Sosem tudtam a válaszokat,

ahogy csak egy oszlop, ha körbeért: a férfi tudja/

 

És te….

te már magad mögött hagytad a terem ében boltozatát.

 

Mindjárt egymáshoz érünk…

 

/Megsimítom arcodat.

Lecsókolom a könnyeket.

Csak hagyd, hogy itt legyek neked./

 

Robaj. Évezredek

világokat porrá zúzó sóhaja.

 

Egymás…

egymáshoz érünk

(csak egy pályaudvar)?

 

/Hajad. Illatod.

És ahogy megérintesz egy tavaszi rügyet:

mosolyod a könnyfüggönyön át./

 

IX.

 

Nem lehet. Robaj.

Barlang sem volt sosem.

A cseppkövek

a kinyíló kapu fényében

a kifordult világ végéig némán derengenek.

 

/Neonzúgás. Migrén. Csend. Évezredek.

Felébresztettelek./

 

Robaj.

Nem lehet. Örvény.

Egy régi rét.

Pályaudvar. Holnap szombat.

Sokáig alhatok.

A busz megjött.

Az inges öreggel felkapaszkodom.

Üres.

Ajándék –

elejtem. Viszem.

Adj még:

rég elég.

 

/Körülöttem örvény.

Sodródó falak

 

közelednek.

 

Mindjárt elsodornak.

Csak őt figyelem –

egy hervadó virágot tartok kezemben.

Csak őt figyelem,

amíg felkap,

magával ragad,

mint egy rongybabát –

az örökké háborgó

változás.

 

 

 

 

Élek.

De cserébe nem.

 

Hazaérek nemsokára.

A busz ablakán táncot járnak –

összekapaszkodnak, s különválnak

a cseppek csermelyei.

Kinézek.

A város, semmi más.

Fásult elmattulás.

 

 

Vége mindjárt.

Űröket, végtelent adok.

A mindent.

Hallgatok./

 

}.

 

Egy réten fekszel. fekszem.

Rég kiszáradt kráterekbe égett üres körvonalaink –

galaxis-űr-kapuk. Vákuum. Szerelem.

Magány.

 

Nem lebegés.

Csillagszegekből vetjük meg ágyunk.

Magány. Megnyugvás. Küzdelem.

Élünk. És holnap

örökké megéljük időtlen halálunk.

 

Csak egy pályaudvar.

Csak egy perc. Évmiriád.

A réten fekszünk. Ha nincs rét, akkor is.

Épp ott, ahol a legfényesebbek a csillagok.

Átölelsz. Sírsz. Megcsókolom homlokod.

 

Hazaérkezel. Bolyongsz.

Én láttam a mindent.

Higgy. Légy üres.

Csitulj,

Mindjárt hazaérsz.

 

 

És ránccá mélyül tűnő illata

a rögbarázdák néma halmain.

Az ősz hamufedte, csalfa ajkain,

mint gyermek, csüngnék – úgy érnék haza.

 

S akkor ismernék csak otthonomra –

egy fűz sóhajának feszülne mellkasom

(szívem helyén a vákuum-járta kamra

dobbanásnyi csendjét hallgatom).

 

A bent rekedt szavak szelíd csillámleple,

mint ólomnehéz szemhéj, mielőtt végleg elmegyünk

(itt lettünk megtalátak, itt lettünk elveszejtve),

egy rétre nehezül, míg némán megrajzolja fekhelyünk:

 

csillagszegek tartják meg az eget –

örvénylő csendben kitárják nincseim.

Ki túl korán ment el: így szerethetett.

Évekké tágulnak megálló perceim.

 

 

Felemelem. Nézem. Kezemben tartom –

/ A kertben állok lefekvés előtt. Csillagmiriád.

Várlak örökké a túlsó parton /

egy megfáradt, elhervadt hóvirág.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.