Vandra Attila : Kis Dzsong Un 6. Az aranytojást tojó tyúk

Nyomtatás

Szergej és Adam bő óra múlva jelentek meg.

— Meghoztuk az árut! — penderítette ki Szergej Johnnyt az autóból.

— Lássam ezt az aranytojást tojó tyúkot! — kapta Ivan magasba a rövidnadrágos kisfiút, egyik kezével a hóna alatt, a másikkal a feneke alatt fogva meg. A következő pillanatban ledobta a földre, mert jobb keze aranysárga lett.

— Phűűű, a kurva anyádat, miért nem ad rád pelenkát, ha nem vagy szobatiszta?

Johnny szerencséjére a puha fű némileg felfogta a zuhanást, s egy kék folton kívül más baja nem esett, ám azt felfogta, itt Ivan a gonosz sárkány.

— Hogy lehet ilyen büdöset fosni? — törölte Ivan kezét a fűbe, majd besietett a házba, lemosni magát. — S ti miért nem mondtátok? — üvöltött még egyet Szergejék felé megtoldva még egy szaftos kifejezéssel is.

— Akartuk, de mire szóltunk volna… — próbált Szergej magyarázkodni, de már nem volt kinek, mert Ivan mögött hatalmasat dörrent a bejárati ajtó. Még a két férfi ereiben is megfagyott a vér. Csak nézték egymást, mindegyik a másiktól várva a megoldást, miként lehetne a főnököt lecsillapítani. Ötlete egyiknek sem jött, Johnny bőgött, végül ismét megjelent Ivan és rájuk mordult:

— Vidd ezt a szarszagú bőgőmasinát a hátsó szobába, s zárd rá az ajtót! Szegezd be az ablakot is, nehogy azon át meglógjon!

— Túl sokszor nézted meg a Home Alone-t[1]. Ez a rémült kölyök nem Kevin McCallister… S ha ki is lógna az ablakon, hova menne? Az országút öt kilométerre van ide, s legalább tudná, merre van… — morgott Adam, de telesítette a parancsot, és kívülről beszegezte az ablakot, miközben Szergej belökte Johnnyt a hátsó szobába.

Amikor Adam visszaért a hallba, Szergej épp befejezte a beszámolóját a gyermek megszerzéséről, az üldözésről és a rendőrség lerázásáról.

— Pancserek! Az a bútorszállító tele van ujjlenyomataitokkal! — töltött magának Ivan fél vizespohárnyi vodkát és felhajtotta. — Ha felfedezik…

— Máskor sem fedezték fel! És nem vagyunk benne a rendszerben.

— Addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik — felelte Ivan gondterhelten.

Mintha rendelésre történt volna, csöngeni kezdett a telefonja. Vaszilij jelentkezett.

— Felhívtam az ügyvédet. Nem felelt, csak a postaládája kapcsolt be. Így először az autót, amivel Szergejék jöttek, elvittem a garázsba. A fiúk már festik. Azután ismét felhívtam az ügyvédet. Elég rosszul hallottuk egymást, minden mondatomat megismételtette, mellette autózaj hallatszott. Egy idő után az az érzésem támadt, hogy valaki túráztatja közvetlenül mellette egy autó motorját.

— Letetted idejében? — vágott közbe idegesen Ivan.

— Szerintem igen. De azelőtt kértem tőle egy millát. Nem alkudozott, csak könyörgött, ne bántsuk a fiát. Szerintem többet is megadott volna. De van egy hézag. Mire beszéltem vele, háromnegyed tizenkettő lett. Ha akarná, akkor sem tudná már kivenni a pénzt… A bankok ma tizenkettőkor zárnak. Tovább nem tudtam elemezni a helyzetet, mert le kellett tennem. Nyújtotta a beszélgetést… Először arra gondoltam, lokalizálni próbál, de ha belegondolok, ilyen hamar nem tudta megszerezni az engedélyeket, és a kopók működésbe is hozzák…

— Jól tetted… — esett gondolkodóba Ivan. — Hagyjad főni a levében több órán át. Aggódjon csak az édes kicsi fiáért. A felesége hisztizzen neki egy adagot! Majd megduplázod a tétet a késés miatt!

— Igenis. Elmentem oda is, ahol a bútorszállítót hagyták — folytatta a beszámolóját Vaszilij.

— Megőrültél?

— Csak elhajtottam az utca előtt, le sem fékeztem. A környékén több rendőrautót is láttam. Felfedezték a Chevrolet Traxot.

Ivan szája remegett a dühtől, amikor bontotta a vonalat.

— Fogjátok már be annak a bőgő szarosnak a száját! — csapta oda Ivan a hátsó szoba ajtajához úgy az üres vodkás poharat, hogy ripityára tört. — A kurva életbe! Adam ujjlenyomata benne van a rendőrség adatbázisában! Általa pedig eljutnak hozzánk is. Ezt a bulit végigcsináljuk, aztán lelépünk innen. El az Államokból! S nyissatok ablakot!

Szergej a felszólításra szolgálatkészen felugrott, s elindult a hátsó szoba felé. Ám Adam keze bilincsként szorult a csuklójára.

— Majd én. Hagyd rám!

— Engedj el! Hogy merészeled? — villant Szergej szeme.

— S tisztába is teszed? — kérdezte Adam, de nem engedte el a fejjel alacsonyabb, cingár társát.

Ez hatott.

— Akkor hova mész? — förmedt rá ismét a melákra Szergej, látván, hogy Adam kifele indul.

— A verandán van egy rossz nadrág, azt ráadom, amíg megszárad, ami most rajta van.

— S azt ki mossa ki? — szólt utána Szergej.

— Én! — felelte Adam, amikor visszatért, és bement a gyermekhez.

A hosszas sírástól kimerült Johnny, amint meglátta a belépőt, a sarokba húzódott a földön kuporogva. Adam odaült melléje, s rámosolygott.

— Ne félj! Nem bántalak!

Nem sok hatása lett a szóbeli bátorításnak. Megsimogatta a kicsi fejét. Johnny rémülten húzódott össze kicsire.

— Jó lenne abbahagynod a bőgést, mert Ivan nagyon mérges. Ha befejezted, kiviszlek a fürdőbe, és lemossuk rólad a kakát. De ha nem hagyod abba, Ivanért nem állok jót.

— Anyuhoz akarok… — küzdött mellét rángásba hozó sírógörccsel a kicsi, de Ivan nevének hallatán ismét eluralkodott rajta a sírás.

Adam ráeszmélt, ha a fürdőszobába viszi, akkor Ivan előtt kell elhaladnia vele.

— Hozok egy tálat vízzel, és abban lemoslak, jó?

Johnny nem ellenkezett. Bár otthon nem egyszer rendezett jelenetet mosdatáskor, ezúttal szó nélkül tűrte a műveletet. Elég furán nézett ki a férfiméretű vászonnadrágban, amely alig állt meg rajta, bár Adam spárgával a derekára kötötte, és egyfajta nadrágtartót is bogozott belőle, amelyet a szíjtartó fülekhez erősített, és a szárát többszörösen felhajtotta. Johnny ugyan egy pillanat erejéig megpróbált ellenkezni a ronda ruhadarab ellen, de Ivan ajtón átszűrődő hangja kivette lábából az erőt. Miután már beöltözött a maskarába, annyit azért megkockáztatott:

— Anyuhoz akarok… hüpp-hüpp. És Apuhoz… hüpp-hüpp.

Messze volt ez az előző hisztériás rémült sírástól. Lassan kezdett megnyugodni.

— Amint Apu kifizeti a váltságdíjat, visszamehetsz.

— Mi az a váltságdíj?

— Apu ad sok pénzt Ivannak, és annak fejében ő hazaenged téged. Az a váltságdíj. Szüleid kiváltanak vele.

— Mennyivel?

— Egy millió dollárral.

— Az nagyon sok?

— Nagyon-nagyon-nagyon sok. Légy jó fiú, és fogadj szót, ha akarod, hogy Apu kifizesse. Otthon szót szoktál fogadni?

Nem várta meg a választ, hanem magára hagyta, és kiment, kimosni a bűzlő bugyit és nadrágot. Könyökével nyitotta ki a fürdőszoba ajtaját, majd lábbal visszarúgta maga után, de visszapattant, és nem csukódott be.

— Ezt hogy csináltad? — ámuldozott Szergej a beállt csöndre reagálva.

Ivannal épp azon tanakodtak, mi a francot csinálnak a kölyökkel három napig. A három napos bankszünet nem szerepelt a tervekben, amelyek valójában nem is léteztek, olyan hirtelen jött minden.

— Megnyugtattam. Szép szóval. Képzeld magad a helyébe. Négyévesen elrabolnak, leragasztják a szádat, zsákba raknak, üvöltenek rád, földhöz vágnak, még egy felnőttől se lett volna csoda, ha becsinál ijedtében — szólt ki a fürdőből Adam öblögetés közben.

— Mi lesz az ebéd?

— Marhahúsos céklás borscs.[2]

— Annak mestere vagy! Te Adam, hogyan lettél ilyen házias? Kiválóan főzöl, látom, kisgyermekekhez is van érzéked, mosol…

— Megtanított rá az élet… — felelte Adam, már a tornácról, ahol épp száradni teregette a gyermek vizes ruháit.

— Hogyan?

— Miután mostohaapámat elvitte az alkohol, édesanyám látástól vakulásig dolgozott. Nekem kellett két féltestvéremre vigyáznom, és a háztartást is ellátnom — felelte. Hangnemén érzett, fájdalmas az emlékezés.

— Hova mész? Állj már neki főzni!

— A padlásra. Hátha találok ott valamit, amivel ez a lurkó elfoglalja magát. Vagy inkább hallgatni akarod a vinnyogását? — nézett Szergejre.

Egy félkarú Teddy macival és egy kétkerekű, fából faragott mozdonnyal és hozzá spárgával kötött tehervagonnal tért vissza. Annak megvolt minden kereke, de hiányzott a teteje, így felülről üresen tátongott. Amint Adam ráütött, a maciból hatalmas porfelhő szállt fel. Nehéz megérteni, miért nem kerültek a szemétbe, és egykori tulajdonosai ebben az állapotban miért tartogatták még. Feltehetően a menedékház egykori lakójának kedves tárgyai lehettek. Emlékek.

— Ennyit találtam… Be kell érned vele… Várj! — lépett ki az ajtón, és két üres dobozzal, meg egy zacskó paszulyszemmel tért vissza.

— Ezt lehet garázsnak használni, meg raktárnak. Ezt pedig lehet szállítani.

Johnny durcásan nézett a ronda játékok láttán.

— Rajzfilmet akarok nézni!

— Akarjál… — vonta meg a vállát mosolyogva Adam. — Melyik TV-n? — mutatott körbe kissé kajánul a szobában. — Csak odaát van…

Mármint Ivannál.

— Tableten… — görbült le Johnny szája.

— Nincs.

Nem hazudott. Tényleg nem volt, és okos telefonja is csak Ivannak. Nehogy akár véletlenül is elárulják magukat, az akció kezdetén mindenkitől elvette mobilját, és olcsó, kártyás telefonnal látta el őket. Barátnőt, testvért se volt szabad felhívni. A lakhelyükön a szomszédok is úgy tudták, valahova az óceánra utaztak, ahol nincs jel.

— Játssz a vonattal, és a Teddy macival — ajánlotta Adam.

— Nincs is sínje. Se motorja! — nézett vádlón fogva-tartójára. Mivel egy ideje nem látta Ivant, kezdett magához térni, s a rémült fiúcskából kezdett előbújni igazi jelleme.

— Akkor nem kell?

— Rendes játékot akarok!

— Ha nem, akkor nem! — felelte, fogta a két játékot és a zacskó babot, s feltette a szekrény tetejére. Johnny szemrehányóan nézett rá.

— Add vissza! — görbült le a szája.

— Ha kell, kérjed szépen! Mondjad: „Please![3]” — zsarolta meg Adam.

Johnny bevetette a krokodilkönnyeit, amelyekkel otthon mindent el tudott érni.

— Akkor mentem. Szia! — nézett vissza a férfi a tágra nyitott ajtóból, amelyen át láthatóvá vált Ivan. Johnny azonnal elhallgatott. A férfi a rémült arcocskát látva nem állta meg, hogy fenevadat utánozva rá ne vicsorogjon. A hatás nem maradt el. Amikor Adam öt-tíz perc múlva visszament megnézni, mit csinál a fiúcska, még mindig ugyanott ült, picire összehúzódva.

— Na, mi az, unatkozol? — kérdezte mosolyogva. Akkor vette észre, hogy Johnny keze a lába között van.

— Nagyon kell pisikálni… — szepegte. Hozzál egy bilit… — tette hozzá könyörgő szemekkel.

Adam megvakarta a fejét. Az tényleg nincs. Bár egy fiúcska esetén egy sörös dobozzal a probléma megoldható…

— És kakilni is… Kérleek!

Adam elmosolyodott a szó hallatán.

— Felnőtt WC-be tudsz? — Johnny megrázta a fejét. — Mivel jobb ötletem nincs, meg fogod próbálni. Vagy beereszted a nadrágba… De akkor ki is mosod… — A kis srác nem válaszolt, de lerítt róla, az utóbbi lehetőség nem szimpatikus. — Na, gyere! — intett neki. — Jó, na, átviszlek! — vette ölbe, látván rémült arcát.

— Miért hozod ki? — förmedt rá Szergej.

— Én egyszer kimostam a szarból, most te következel! — nézett rá Adam, de folytatta útját, mint aki úgyis tudja a választ.

— Na, mi az, szarvár, nem érzed magad jól a kakában? — ugratták a kicsit, amikor Adam épp terelte vissza a „fogdába”, miközben a fiúcska stratégiailag „őrangyala” ellenkező oldalán bujkálva próbálta átvészelni a három méter távot, amely a fürdőszobát a hátsó szobától elválasztotta. Zárka ide vagy oda, még mindig az volt a legbiztonságosabb hely ebben a házban.