Kádár Sára Hajnalka : Bolyongásaim – részlet –

Átellenben a Budai kisasszony kis vityillója helyén törökbúzást ringat a szél, a gyerekkori borzongató rettegésnek nyoma sincs már benne. Úgy hallotta, hogy sok éve meghalt a titokzatos boszorkány, ahogyan a gyerekek hitték. Félelmetes telek volt az akkor. Dróthálós kerítését kikezdte az idő…

 

A régi utca látványa furcsa bizsergéssel töltött el. A sarkon emelkedő lila ház volt a megtestesült méltóság. Lakója Teréz néni, csodálatos ősz kontyával, választékos beszédével tiszteletet váltott ki a szomszédokból. Magas kerítése felett csak az eperfa lombja, s a tornác teteje látszott át, zsalugáteres ablakai titkokat sejtettek. Egyszer sikerült bejutnom a házba, amikor a néni beküldött a fent felejtett szemüvegéért, szétnézni se mertem a megtiszteltetéstől, de szemem megakadt az ágy alól csodálatosan virító sárga padlón. A miénk is padlós szoba volt, csak olyan deszkaszínű.

E régi szépségnek nyoma sem maradt. Kapujának félszárnya, mint szárnyaszegett madár, hevert a földön, zsalugáteres titkát eltüzelték az új lakók, s az udvaron maszatos, barna gyermekek egykedvűen üldögéltek a porban.

Átellenben a Budai kisasszony kis vityillója helyén törökbúzást ringat a szél, a gyerekkori borzongató rettegésnek nyoma sincs már benne. Úgy hallottam, hogy sok éve meghalt a titokzatos boszorkány, ahogyan a gyerekek hitték. Félelmetes telek volt az akkor. Dróthálós kerítését kikezdte az idő, rozsdaette lyukak tátongtak rajta. Sáncát rég felnőtte a gaz, kapuja se volt. Nem is volt rá szükség, úgyse mert senki a közelébe menni! Két fa mögött apró ház lapult, előtte a dudva közt rossz fazék, óriási laboda, fehérnek nem mondható nagy, loncsos kutya s egy kecske. Lakóját senki nem látta szemtől szembe, nem is beszéltek vele soha. Csak a nevét tudták. Budai kisasszony volt, a boszorkány. Rettegtek tőle. Az előtte vezető úton az idősebbek is meggyorsították lépteiket, s ha a sötét találta ott őket, hátra-hátra nézve iszkoltak tova. A kutyák kikerülték a telkét, tán még a madarak is! A gyermekek fogvacogva szaladtak el a kertje előtt. Mindenfélét beszéltek róla. Volt, aki esküdözött, hogy látta, amint fekete madár képében repült el. Teliholdkor a loncsos kutya velőtrázóan vonított az égre, a kecske kergülten mekegve rohangált, s a házból nyöszörgés, vinnyogás hallatszott. Az utcabéliek még az ablaktámlákat is behúzták félelmükben. Boszorkánytalálkozó lehetett olyankor. Súgtak-búgtak az emberek, hogy lelkeket kínoznak, kígyót, békát főznek üstben. De nem látta senki. Budai kisasszony a loncsos kutyájával és a kecskével beszélgetett csak. Ezt bizony sokan hallani vélték. Azt rebesgették a falusiak, hogy azok a testvérei. Budai kisasszony elvarázsolta őket, így láncolta éket magához. Állatösszeíráskor, hivatalos ügyekben se mertek bemenni hozzá. A csendőr is csak a kerítéstől kiabált neki, de hiába. Nem jött ki, nem válaszolt. Nem is keresték többet.

— Csak boszorkány — suttogták —, hiszen evés nélkül emberfia nem élhet. Nem termelt semmit, csak gyom nőtt a kertben.

Egyszer aztán furcsa dologra figyeltek fel. A loncsos kutya egyre kisebb lett, a kecske csont soványan hevert a fa alatt, a házikót nagy csend lengte be. Füst se szállt fel a tetőről, s orrfacsaró bűz áradt onnan.

— Mi lehet? — ijedeztek az emberek. Riasztották a csendőrt. Az két kísérővel jött, a kerítéstől kiabált be. Semmi válasz, néma csend. Csak a bűz volt egyre nehezebb. Óvatosan léptek beljebb az udvaron. A kutya egykedvűen, hangtalanul nézte őket, a kecske se mozdult. A bámészkodók tisztes távolból lestek, vártak. Nemsokára iparkodott ki a házból a csendőr és két társa sápadtan, orrukat kezükkel eltakarva. A félénkebbek már a futást latolgatták.

— Meghalt Budai kisasszony, emberek!

— Menjenek haza — mondta a csendőr —, a falu közpénzen eltemeti.

Oszladozni kezdett a bámészkodó sereg, csoportokba verődve tárgyalták az esetet. Hümmögtek, hitetlenkedtek. Boszorkány volt az, nem lehet halott.

Egyszerű deszkából ácsolt koporsóját senki nem merte megérinteni, hát még vinni! Így ökrös szekérre tették, előtte ment a plébános s a kántor. Utána vonszolta magát a loncsos kutya s a kecske. A szomszédok a kapuk mögül leskelődtek, féltek tőle. A boszorkánytól. Hetek múlva jött a hír, hogy a sírja mellett találta a temető gondnoka elpusztulva mind a két állatot.

— Csak boszorkány volt. Holtába is magával vitte elvarázsolt testvéreit — mondogatták az emberek. Telke, háza tovább pusztult, nem mert bemenni oda senki. Sok év múltán megvásárolta telkét az új szomszéd, cifra dróthálós kerítést húzatott, s a boszorkánytörténet is feledésbe merült.

 

 

(folytatás köv.)

 

Legutóbb szerkesztette - Kádár Sára Hajnalka
Szerző Kádár Sára Hajnalka 61 Írás
Kádár Sára Hajnalka vagyok, Erdélyben Sepsiszentgyörgyön élek. Írásaim – többnyire kis próza- egy része emlékezés a felnevelő székely falu jellegzetes alakjaira, szokásaira, a szocialista rendszer keserű, embert próbáló világára, de jelen van bennük a ma emberének gondja, öröme is. Egyszóval középpontban az ember áll. Mesét és verseket is írok. Nyomtatott és internetes antológiákban, folyóiratokban jelentek meg, valamint két saját kötetben is, címe: Visszapillantó 2014 ,és Az élet felém 2015 . szeretettel üdvözlök mindenkit.